Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-10 / 37. szám

Nincs minek alapján tervezni! Az iskolabútorok tervezésével Szlovákiá­ban az Oktatásügyi Minisztérium bratislavai Mérnöki Tervezőirodája foglalkozik. Ám az ügyben egyik illetékes tervező, Lubomir Hrapko építészmérnök sem kezd mentege­tőzésbe. — Az elmúlt években az iskolabútorok korszerűsítésére irányuló kísérletek egyre­­másra kudarcba fulladtak. Az ok szinte min­dig egy és ugyanaz volt. A mai elvárásoknak megfelelő iskolapadot egyszerűen lehetetlen a körülbelül húsz évvel ezelőtt megállapított költségvetésből elkészíteni. Amikor 1980- ban az új szabvány arra késztette a Drevoin­­dustria vállalatot, hogy innoválja ezeket a termékeket, akkor az két ismert belsőépí­tészt megbízatásuknak, de javaslataikat nem lehetett elfogadni, mert azok semmilyen funkcionális javuláshoz nem vezettek volna. Ráadásul a szabvány, amely szerint a terve­ket készítették, nem lépett érvénybe. Ezért két évvel később a bmói Bútoripari Kutató és Fejlesztési Intézet állami feladatul kapta az iskolabútorok tervezésére vonatkozó szab­vány felülvizsgálását. Ez a munka azonban félbeszakadt, mert időközben olyan meg­állapodás született a KGST-tagországok kö­zött, hogy egységesítik az iskolabútorra vo­natkozó szabványokat. Az új szabvány kidol­gozása a szovjet szakemberek feladata. Je­lenleg tehát nincs nálnuk olyan megfelelő szabavány, amely szerint tervezni lehetne. Várjuk az új szabvány megjelenését. Egyelő­re csupán annyit tehetünk, hogy meghány­­juk-vetjük a jelenleg használatos iskolabúto­rok hiányosságait, és feltérképezzük az isko­láinkból hiányzó bútorfajtákat. Hogy az így szerzett tapasztalatokat fel tudjuk majd használni az újak tervezésekor. Nos reméljük, hogy e várakozás nem tart olyan sokáig, hogy a tervezők időközben megfeledkeznek a mai iskolapadok hiányos­ságairól. Mert amint az Lubomir Hrapkotól megtudtuk, abból akad bőven: a székek áthelyezésük közben túl nagy zajt csapnak, felfelé meredő lábaik balesetveszélyt jelen­tenek a gyermekek számára, amikor a tanítás végeztével az asztal lapjára kell borítaniuk; az asztalok tartószerkezete akadályozza a gyerekeket a zavartalan felállásban, kicsi az asztalok rakodótere, az iskolatáskát ugyan fel lehet akasztani az asztal lába mellé, a polc alá, de az zavarja a gyermeket; az asztallapról legurul a ceruza, a toll, mert nincs rajta bemélyedés. Az asztallapok mé­rete 1980 óta, a 911 624-es számú szab­vány szerint 5 cm-rel megnagyobbodott (ami ugyan örvendetes, de a tantermek mérete maradt a régi). Ennélfogva kisebb lett a tanulók mozgástere, mi több az első padok olyan közel kerülhetnek a táblához, hogy az ott ülök látószöge a megengedettnél kisebb­re csökken; az iskolabútorok nem elég színe­sek, monoton hatást gyakorolnak a gyerme­kek pszichikumára ... stb., stb. Javítanivalóban tehát nincs hiány. S ha mindehhez még hozzá számoljuk a székek állítható ülökemagasságához a támladőlés­hez, az asztallapok megdöntéséhez szüksé­ges mechanizmusok árát, bizony pénzkérdés az iskolapad korszerűsítése. De ha figyelembe vesszük, márpedig fi­gyelembe kell vennünk —, hogy mi, felnőttek felelősek vagyunk utódainkért, a holnap nemzedékének egészségéért, akkor minden­képpen megfontolandó, hogy mi a drágább: A milliónyi szék és asztal, avagy ifjú nemze­dékünk egészsége?! BARANYAI LAJOS u> A nagy szerelem: Abatino gróf Rengeteg pénzt keresek. De még töb­bet akarok, bár számomra a pénz sem­mit sem jelent, kifolyik a kezemből. Tudom, hogy a világ szemében a pénz a legfontosabb, tehát az ellenfélt csak a saját fegyverével győzhetem le. Az elő­adás után éjszakai mulatókban tánco­lok: én választom ki, hogy melyikben, hiszen versengenek értem. Reggel hatkor vagy hétkor megyek haza a szürke, de már mozgalmas, se­rénykedő Párizson keresztül. Ez a nem gazdagok Párizsa .. . Fáradtan zuhanok az ágyba, félálomban magamhoz szorí­tom a meleg, puha kiskutyákat. A szoba­lány délután négykor ébreszt, rendsze­rint valahol meg kell jelennem: újságí­rók, interjú, koktél, jótékonysági bazár, fogadás, amelyen valaki feltétlenül „ösz­­sze akar hozni” egy hercegnővel vagy az Akadémia tagjával, egy divatos festővel vagy íróval. Folyvást festenek, rajzolnak, modellálnak. Minden tükörből visszané­zek magamra. Fényképeznek és filmez­nek. Lemezre énekelek, a gramofonok az én dalomat játsszák.. . Not four an hour, not for a day, not for a year, but always — Nem egy órára, nem egy napra, nem egy évre, henem örökre ... Azt mondják, hogy nyers vagyok, han­­gulatamber. Ez nem igaz. Csak azt te­szem, ami nekem megfelel. Ha felkér­nek, hogy egy mondén estélyre fodros színpadi kosztümben jöjjek, hogy muto­gassanak, mint valami ritka állatot a vásáron, akkor megtörténik, hogy a bü­fénél maradok, s tapodtat sem mozdu­lok onnan, míg a kíváncsi társaság a lépcsőházban tolongva les, s én olyan csendben eltűnők, mint ahogy jöt­tem ... Ezt az arcot sohasem fogom elfelejte­ni: finoman metszett arcvonások, a szem a monokli mögött élénk és mély, kissé gunyoros és szép rajzó száj. Egy tánclokálban mutatott be valaki ben­nünket egymásnak. Conte Abatino. Ma­gas kormányhivatal Rómában. Közis­mert olasz család. Miért is nem tudok beleszeretni egy igazi árvába? Párizsban úgy hívják, hogy Pepito, s ha nincs ép­pen Rómában, a párizsi éjszakai élet elképzelhetetlen nélküle. A zene a hatal­mába ejt bennünket, el akarunk szökni az emberektől, minél messzebb, és csak szeretni egymást... Pepito azonban visszatér Rómába, ahol várja a karrier, a család, a barátai. És én minden kétség­­beesésemet és vágyamat belefojtom a banán-táncba. A reggeli szürkületben szomorúan bandukolok hazafelé, a komódon borí­ték; levél Rómából. Pepito irt. Franciául. Nem értek ugyan minden szót, de azt a legfontosabbat igen. Gondol rám. Nem felejtett el. Újból tele vagyok életöröm­mel. Az éjszakai mulatókban lerövidí­tem a fellépéseimet, hogy minél előbb a KI VOLT JOSEPHINE BAKER? kezembe vehessem levelét, mindennap. Sokszor elő kell vennem a szótárt. .. Pepito levelei számomra az étet sója. Egyszer, amikor éjszaka hazatérek, a komódon semmi. Talán leesett a földre a levél? Keresgélek a padlón, s ö egy­szerre csak megszólal mögöttem: „In­kább személyesen akartam veled közöl­ni ..." Magas, karcsú, a hangjából gyön­gédség sugárzik felém:.......nem tudok már nélküled élni, Josephine." Hiába próbáltak észre téríteni. „De, drágám, és mint fogsz csinálni?" „Mademoiselle Jo­sephine Baker menedzsere leszek." Ettől a perctől kezdve elválaszthatatlanok va­gyunk. Conte Abatino mindenről gon­doskodik. Életemben először e kerek világon nem vagyok egyedül. Ezután turné turnét követ, csillagásza­ti összegű gázsival fellépések a világvá­rosokban. „Mint a bolhák, úgy ugrálunk a világ térképén", mondja vidáman Jo­sephine. Bécsben valószínűleg holmi erkölcsrendészeti egyletek palakátokon óva intik a lakosságot a „fekete démon­t tói", egy jezsuita páter még ki is prédi­kálja, de azért a fellépésre minden jegy elkel. Budapesten a műsort először a cenzoroknak kell bemutatni, akik nem találják „erkölcstelennek", de a megva­dult tömeg elől ökörfogaton kell mene­külnie. A prágai Lucernában a fellépés után több mint száz nyúlláb röpül a színpadra. Ugyanis Josephineről elhí­resztelték, hogy nyúlláb-kabala nélkül nem lép színpadra. Ez nem volt így, de Prága után mindig hord magánál. Stock­holmban a királyi család is megnézi, Koppenhágában pedig meghívást kap a királyi palotába, ahol, milyen kedves meglepetés, a kis hercegek és herceg­nők körében táncol. Münchenben a gyil­kos propaganda győz: a puritánok elérik, hogy Josephine nem léphet fel. „Lega­lább volt időm a múzeumokra ..." Spanyolországban ünnepük. Egy alka­lommal Josephine sírva fakad, mert a hadonászó, ordítozó közönség — cipő­ket dobál fel a színpadra. Mindenki ne­vet; de hiszen ez győzelem, úgy fogad­tak, mint a legnépszerűbb torreádort! Dél-Amerikában szenvedélyes propa­ganda és ellenpropaganda fogadja, de mindenütt megnyeri az emberek szívét. Buenos Airesben az ott élő franciák mint honfitársnöjüket fogadják, s Josephine itt tudatosítja először, hogy igazi hazája tulajdonképpen — Franciaország, Chile és Brazília után Rio de Janeiróban bú­csúznak a földrésztől. A visszafelé veze­tő hajóúton Josephine megismerkedik Le Corbusierval, a világhírű építésszel, aki ezentúl legjobb barátja közé tartozik. Két év és husznöt ország után ismét Párizs. Josephine meglepődik: a nők na­poznak, divat lett a „bronz", és sima, rövid, pomádés frizurát csináltatnak, mint amilyen az övé, újdonság, sikk, divat, a Baker-ruha, a Baker-cipő és ha­risnya. parfüm és sál... És a siker non plus ultrája: szerződés a Casino de Pa­­ris-ban. De már nem banán-szoknyá­ban . . . hanem Chiquitával, az idomított leopárddal. És itt hangzik fel először a legkedvesebb, a világhírű sláger: J' si deux amours, mon pays et Paris ... — Két szerelmem van, a hazám és Párizs. „Boldog vagy?" kérdi Pepito, szinte percenként. Nem, nem vagyok egészen boldog. Pepito meglepődik. Hisz minde­nem megvan. Igyekszem megmagyaráz­ni neki: én ugyan boldog vagyok, de nem minden ember az. Josephine mint énekesnő is nagy si­kert arat. Első színpadi szerepe A kreol nő c. Offenbach-operettben a címszerep. Az előadást megnézi Eddie Cantor, a kor híres amerikai színésze, és hívja: „Vissza kellene térnie Amerikába." És Pepito azonnal szervezni kezdi az amerikai tur­nét. Itt mindkettejüket keserves csaló­dások érik. Josephine Pepitót vádolja a rossz szerződésekért, annyira, hogy végül is szakítanak. Abatinót letöri a szakítás, s nemsokára kitör rajta a gyógyíthatatlan betegség: májrákja van. Josephine-ra végrendeletileg két házat hagy. érem és bélyeggyüjteményt, mert tudja, hogy nem tud a pénzzel bánni. Amikor Josep­hine megvásárolja Les Milandes-ot, Aba­tino hamvait itt, a birtokán helyezteti örök nyugalomra. Josephine Amerikából 1937-ben tér vissza Párizsba, ahol tárt karokkal fo­gadják. Újra a Folies-Bergére. És később egy új szerelem, ezúttal házassággal. A fiatal iparmágnás. Jean Lion zsidó csa­ládja minden előítélet nélkül fogadja be a revücsillagot. Josephine ismét boldog, most már azért, mert anya akar lenni, sok-sok gyermek szerető, jóságos ma­mája. Anyósa is úgy véli. hogy ebből a házasságból gyönyörű gyermekek fog­nak születni. Jean és Josephine egy alkalommal felfedezik a bűbájos vidéki kastélyt. Les Mirandest. Rendbe teszik berendezik, és Josephine, mivel a Fran­cia „r” rel még mindig hadilábon áll, elnevezi Les Milandes-nek. S mint Ma­dame Lion, francia útlevelet kap. Most már hivatalosan is annak az országnak a polgára, amelyet hazájaként szeret. Jo­sephine elhatározza, hogy visszavonul, teljesen a családnak szenteli magát, s még egy búcsúturnét tesz — Zürich, London, Varsó, Bázel. Majdnem meztele­nül táncol, de a repülőgépen és a kulisz­­szák mögött a szünetben szorgalmasan köt... Készül az anyaszerepre. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom