Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-10 / 37. szám
Nincs minek alapján tervezni! Az iskolabútorok tervezésével Szlovákiában az Oktatásügyi Minisztérium bratislavai Mérnöki Tervezőirodája foglalkozik. Ám az ügyben egyik illetékes tervező, Lubomir Hrapko építészmérnök sem kezd mentegetőzésbe. — Az elmúlt években az iskolabútorok korszerűsítésére irányuló kísérletek egyremásra kudarcba fulladtak. Az ok szinte mindig egy és ugyanaz volt. A mai elvárásoknak megfelelő iskolapadot egyszerűen lehetetlen a körülbelül húsz évvel ezelőtt megállapított költségvetésből elkészíteni. Amikor 1980- ban az új szabvány arra késztette a Drevoindustria vállalatot, hogy innoválja ezeket a termékeket, akkor az két ismert belsőépítészt megbízatásuknak, de javaslataikat nem lehetett elfogadni, mert azok semmilyen funkcionális javuláshoz nem vezettek volna. Ráadásul a szabvány, amely szerint a terveket készítették, nem lépett érvénybe. Ezért két évvel később a bmói Bútoripari Kutató és Fejlesztési Intézet állami feladatul kapta az iskolabútorok tervezésére vonatkozó szabvány felülvizsgálását. Ez a munka azonban félbeszakadt, mert időközben olyan megállapodás született a KGST-tagországok között, hogy egységesítik az iskolabútorra vonatkozó szabványokat. Az új szabvány kidolgozása a szovjet szakemberek feladata. Jelenleg tehát nincs nálnuk olyan megfelelő szabavány, amely szerint tervezni lehetne. Várjuk az új szabvány megjelenését. Egyelőre csupán annyit tehetünk, hogy meghányjuk-vetjük a jelenleg használatos iskolabútorok hiányosságait, és feltérképezzük az iskoláinkból hiányzó bútorfajtákat. Hogy az így szerzett tapasztalatokat fel tudjuk majd használni az újak tervezésekor. Nos reméljük, hogy e várakozás nem tart olyan sokáig, hogy a tervezők időközben megfeledkeznek a mai iskolapadok hiányosságairól. Mert amint az Lubomir Hrapkotól megtudtuk, abból akad bőven: a székek áthelyezésük közben túl nagy zajt csapnak, felfelé meredő lábaik balesetveszélyt jelentenek a gyermekek számára, amikor a tanítás végeztével az asztal lapjára kell borítaniuk; az asztalok tartószerkezete akadályozza a gyerekeket a zavartalan felállásban, kicsi az asztalok rakodótere, az iskolatáskát ugyan fel lehet akasztani az asztal lába mellé, a polc alá, de az zavarja a gyermeket; az asztallapról legurul a ceruza, a toll, mert nincs rajta bemélyedés. Az asztallapok mérete 1980 óta, a 911 624-es számú szabvány szerint 5 cm-rel megnagyobbodott (ami ugyan örvendetes, de a tantermek mérete maradt a régi). Ennélfogva kisebb lett a tanulók mozgástere, mi több az első padok olyan közel kerülhetnek a táblához, hogy az ott ülök látószöge a megengedettnél kisebbre csökken; az iskolabútorok nem elég színesek, monoton hatást gyakorolnak a gyermekek pszichikumára ... stb., stb. Javítanivalóban tehát nincs hiány. S ha mindehhez még hozzá számoljuk a székek állítható ülökemagasságához a támladőléshez, az asztallapok megdöntéséhez szükséges mechanizmusok árát, bizony pénzkérdés az iskolapad korszerűsítése. De ha figyelembe vesszük, márpedig figyelembe kell vennünk —, hogy mi, felnőttek felelősek vagyunk utódainkért, a holnap nemzedékének egészségéért, akkor mindenképpen megfontolandó, hogy mi a drágább: A milliónyi szék és asztal, avagy ifjú nemzedékünk egészsége?! BARANYAI LAJOS u> A nagy szerelem: Abatino gróf Rengeteg pénzt keresek. De még többet akarok, bár számomra a pénz semmit sem jelent, kifolyik a kezemből. Tudom, hogy a világ szemében a pénz a legfontosabb, tehát az ellenfélt csak a saját fegyverével győzhetem le. Az előadás után éjszakai mulatókban táncolok: én választom ki, hogy melyikben, hiszen versengenek értem. Reggel hatkor vagy hétkor megyek haza a szürke, de már mozgalmas, serénykedő Párizson keresztül. Ez a nem gazdagok Párizsa .. . Fáradtan zuhanok az ágyba, félálomban magamhoz szorítom a meleg, puha kiskutyákat. A szobalány délután négykor ébreszt, rendszerint valahol meg kell jelennem: újságírók, interjú, koktél, jótékonysági bazár, fogadás, amelyen valaki feltétlenül „öszsze akar hozni” egy hercegnővel vagy az Akadémia tagjával, egy divatos festővel vagy íróval. Folyvást festenek, rajzolnak, modellálnak. Minden tükörből visszanézek magamra. Fényképeznek és filmeznek. Lemezre énekelek, a gramofonok az én dalomat játsszák.. . Not four an hour, not for a day, not for a year, but always — Nem egy órára, nem egy napra, nem egy évre, henem örökre ... Azt mondják, hogy nyers vagyok, hangulatamber. Ez nem igaz. Csak azt teszem, ami nekem megfelel. Ha felkérnek, hogy egy mondén estélyre fodros színpadi kosztümben jöjjek, hogy mutogassanak, mint valami ritka állatot a vásáron, akkor megtörténik, hogy a büfénél maradok, s tapodtat sem mozdulok onnan, míg a kíváncsi társaság a lépcsőházban tolongva les, s én olyan csendben eltűnők, mint ahogy jöttem ... Ezt az arcot sohasem fogom elfelejteni: finoman metszett arcvonások, a szem a monokli mögött élénk és mély, kissé gunyoros és szép rajzó száj. Egy tánclokálban mutatott be valaki bennünket egymásnak. Conte Abatino. Magas kormányhivatal Rómában. Közismert olasz család. Miért is nem tudok beleszeretni egy igazi árvába? Párizsban úgy hívják, hogy Pepito, s ha nincs éppen Rómában, a párizsi éjszakai élet elképzelhetetlen nélküle. A zene a hatalmába ejt bennünket, el akarunk szökni az emberektől, minél messzebb, és csak szeretni egymást... Pepito azonban visszatér Rómába, ahol várja a karrier, a család, a barátai. És én minden kétségbeesésemet és vágyamat belefojtom a banán-táncba. A reggeli szürkületben szomorúan bandukolok hazafelé, a komódon boríték; levél Rómából. Pepito irt. Franciául. Nem értek ugyan minden szót, de azt a legfontosabbat igen. Gondol rám. Nem felejtett el. Újból tele vagyok életörömmel. Az éjszakai mulatókban lerövidítem a fellépéseimet, hogy minél előbb a KI VOLT JOSEPHINE BAKER? kezembe vehessem levelét, mindennap. Sokszor elő kell vennem a szótárt. .. Pepito levelei számomra az étet sója. Egyszer, amikor éjszaka hazatérek, a komódon semmi. Talán leesett a földre a levél? Keresgélek a padlón, s ö egyszerre csak megszólal mögöttem: „Inkább személyesen akartam veled közölni ..." Magas, karcsú, a hangjából gyöngédség sugárzik felém:.......nem tudok már nélküled élni, Josephine." Hiába próbáltak észre téríteni. „De, drágám, és mint fogsz csinálni?" „Mademoiselle Josephine Baker menedzsere leszek." Ettől a perctől kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. Conte Abatino mindenről gondoskodik. Életemben először e kerek világon nem vagyok egyedül. Ezután turné turnét követ, csillagászati összegű gázsival fellépések a világvárosokban. „Mint a bolhák, úgy ugrálunk a világ térképén", mondja vidáman Josephine. Bécsben valószínűleg holmi erkölcsrendészeti egyletek palakátokon óva intik a lakosságot a „fekete démont tói", egy jezsuita páter még ki is prédikálja, de azért a fellépésre minden jegy elkel. Budapesten a műsort először a cenzoroknak kell bemutatni, akik nem találják „erkölcstelennek", de a megvadult tömeg elől ökörfogaton kell menekülnie. A prágai Lucernában a fellépés után több mint száz nyúlláb röpül a színpadra. Ugyanis Josephineről elhíresztelték, hogy nyúlláb-kabala nélkül nem lép színpadra. Ez nem volt így, de Prága után mindig hord magánál. Stockholmban a királyi család is megnézi, Koppenhágában pedig meghívást kap a királyi palotába, ahol, milyen kedves meglepetés, a kis hercegek és hercegnők körében táncol. Münchenben a gyilkos propaganda győz: a puritánok elérik, hogy Josephine nem léphet fel. „Legalább volt időm a múzeumokra ..." Spanyolországban ünnepük. Egy alkalommal Josephine sírva fakad, mert a hadonászó, ordítozó közönség — cipőket dobál fel a színpadra. Mindenki nevet; de hiszen ez győzelem, úgy fogadtak, mint a legnépszerűbb torreádort! Dél-Amerikában szenvedélyes propaganda és ellenpropaganda fogadja, de mindenütt megnyeri az emberek szívét. Buenos Airesben az ott élő franciák mint honfitársnöjüket fogadják, s Josephine itt tudatosítja először, hogy igazi hazája tulajdonképpen — Franciaország, Chile és Brazília után Rio de Janeiróban búcsúznak a földrésztől. A visszafelé vezető hajóúton Josephine megismerkedik Le Corbusierval, a világhírű építésszel, aki ezentúl legjobb barátja közé tartozik. Két év és husznöt ország után ismét Párizs. Josephine meglepődik: a nők napoznak, divat lett a „bronz", és sima, rövid, pomádés frizurát csináltatnak, mint amilyen az övé, újdonság, sikk, divat, a Baker-ruha, a Baker-cipő és harisnya. parfüm és sál... És a siker non plus ultrája: szerződés a Casino de Paris-ban. De már nem banán-szoknyában . . . hanem Chiquitával, az idomított leopárddal. És itt hangzik fel először a legkedvesebb, a világhírű sláger: J' si deux amours, mon pays et Paris ... — Két szerelmem van, a hazám és Párizs. „Boldog vagy?" kérdi Pepito, szinte percenként. Nem, nem vagyok egészen boldog. Pepito meglepődik. Hisz mindenem megvan. Igyekszem megmagyarázni neki: én ugyan boldog vagyok, de nem minden ember az. Josephine mint énekesnő is nagy sikert arat. Első színpadi szerepe A kreol nő c. Offenbach-operettben a címszerep. Az előadást megnézi Eddie Cantor, a kor híres amerikai színésze, és hívja: „Vissza kellene térnie Amerikába." És Pepito azonnal szervezni kezdi az amerikai turnét. Itt mindkettejüket keserves csalódások érik. Josephine Pepitót vádolja a rossz szerződésekért, annyira, hogy végül is szakítanak. Abatinót letöri a szakítás, s nemsokára kitör rajta a gyógyíthatatlan betegség: májrákja van. Josephine-ra végrendeletileg két házat hagy. érem és bélyeggyüjteményt, mert tudja, hogy nem tud a pénzzel bánni. Amikor Josephine megvásárolja Les Milandes-ot, Abatino hamvait itt, a birtokán helyezteti örök nyugalomra. Josephine Amerikából 1937-ben tér vissza Párizsba, ahol tárt karokkal fogadják. Újra a Folies-Bergére. És később egy új szerelem, ezúttal házassággal. A fiatal iparmágnás. Jean Lion zsidó családja minden előítélet nélkül fogadja be a revücsillagot. Josephine ismét boldog, most már azért, mert anya akar lenni, sok-sok gyermek szerető, jóságos mamája. Anyósa is úgy véli. hogy ebből a házasságból gyönyörű gyermekek fognak születni. Jean és Josephine egy alkalommal felfedezik a bűbájos vidéki kastélyt. Les Mirandest. Rendbe teszik berendezik, és Josephine, mivel a Francia „r” rel még mindig hadilábon áll, elnevezi Les Milandes-nek. S mint Madame Lion, francia útlevelet kap. Most már hivatalosan is annak az országnak a polgára, amelyet hazájaként szeret. Josephine elhatározza, hogy visszavonul, teljesen a családnak szenteli magát, s még egy búcsúturnét tesz — Zürich, London, Varsó, Bázel. Majdnem meztelenül táncol, de a repülőgépen és a kuliszszák mögött a szünetben szorgalmasan köt... Készül az anyaszerepre. (folytatjuk)
