Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-09-03 / 36. szám
6,tbc/n*-4L/%cií 6. Új sorozatot indítunk lapunkban Vallomások a műfordításról címmel. Célunk, hogy olvasóink megismerjék hazai műfordítóinkat, akik között ismert költők, írók, de olyan „névtelen" fordítók is vannak, akik talán mindig egy kicsit a háttérben maradva végzik igényes munkájukat. Nevükre, tevékenységükre — a szakmabelieken kívül — csak a figyelmes olvasó figyel föl. Elsőként az 1984-es fordítói Madách-díjjal kitüntetett Mayer Judit vallomását közöljük. Szerkesztőként dolgozom — könyvkiadó íróasztalánál — több mint harminc éve, és legalább ennyi ideje, hogy fordítok. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy három évtizede vagyok műfordító. Szakfordítóként kezdtem egykori munkahelyemen, a Szlovák Mezőgazdasági Könyvkiadó (Slov. vydavatefstvo pödohospodárskej literatúry, ma: Príroda) magyar szerkesztőségében. Tizenkét évig dolgoztam ott. Ma már nem tudom pontosan, hogy ez alatt az idő alatt hány kisebb-nagyobb könyvet fordítottam le. Kemény munka volt, már csak azért is, mert kezdetben vajmi keveset értettem a mezőgazdasághoz, nem volt szakszótár (egyébként ma sincs), és kevés volt a jó magyar szakkönyv. De hát sok mindenbe bele lehet tanulni, ha az ember igyekszik, s ha van, aki segíti. Rengeteget tanultam akkori vezető szerkesztőmtől, nemcsak azért, mert kitünően értett a mezőgazdaság minden ágazatához, hanem mert minden szakmai dolgot hajlandó volt megmagyarázni. A szakfordítónak nem elég a nyelvet tudnia, ismernie kell a szakmát, ahhoz meg magában véve nem elég sem a szaklexikon, sem más szakkönyv. A fordítás már a középiskolában érdekelt. Kiváló latintanáraim szoktattak hozzá a pontos munkához, tőlük tanultam meg a fordítás egyik igen fontos alapelvét, hogy tudniillik semmilyen idegen nyelvből nem szabad semmit szó szerint lefordítani, hanem meg kell találni a magyaros fordításnak azt a formáját, amely nem „rugaszkodik el" az eredeti szövegtől, de nem is követi „szolgai" módon. Mint azóta is mindig. már akkor a felfedező kíváncsiságával kerestem a megfelelő megoldást. 1967-ben kerültem szerkesztőként a Tátrán Könyvkiadó Magyar Üzemébe, amelyből aztán 1969. január 1-én megalakult a Madách Könyvkiadó. Itt fordítottam az első nem szakkönyvet, egy cseh útleírást. Utána két nagy példányszámú detektivregény következett, majd ifjúsági regény. Aztán ért az a megtiszteltetés, hogy megbíztak Karel Capek kis remekének, a Záhradnikűv rok című, mindössze négyíves könyvnek a fordításával. Mai napig ez a legkedvesebb fordításom, mely a Szenvedelmes kertész címmel jelent meg — kitünően időzítve 1970-ben, amikor a hobbikertész-mozgalom amolyan új fénykorát élte. Azóta még hatkötetnyi Capek-írást fordítottam le, ebből öt válogatás Karel Capek publicisztikai írásaiból, egy pedig Capek keserű iróniával megírt kis könyve, a Skandálni aféra Josefa Holouska (magyar címe: Egy tisztes polgár meghurcoltatása). Fordítottam aztán néhány cseh klasszikust: Bozena Benesovát, Antonín Sovát, modem történelmi regényt (Oldrich Danék: Megölték a királyt). Legnehezebb munkám talán Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma című müve (Labyrint svéta a ráj srdce) utolsó tizenhét fejezetének fordítása volt. A szóbanforgó mü első magyar nyelvű kiadása csonkán jelent meg Dobossy László fordításában, vagyis hiányzott belőle az utolsó tizenhét fejezet. Amikor a második kiadásra sor került, jóvá kellett tenni ezt a csonkítást, Dobossy professzor azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalkozott a hiányzó fejezetek lefordítására. Ezért bízták rám ezt a munkát. Nemcsak a comeniusi szöveg régiességével, bibliai fogantatású nyelvével, stílusával kellett megbirkóznom, hanem arra is vigyáznom kellett, hogy a könyv meglevő magyar szövege, és az újonnan fordított rész közt ne legyen „törés". Minden nehézség ellenére élveztem ezt a munkát. Természetesen nemcsak cseh nyelvből fordítottam, hanem szlovákból is. így például Emil Boleslav Lukác Nagy üzenetváltás című könyvének szlovák nyelven benyújtott anyagát, továbbá több szlovák kortárs író novelláit, néhány tanulmányt, esszét, igen sok hosszabb-rövidebb összefoglalást (főként az Osveta kiadónál megjelent különböző témájú, szép kiállítású könyvekbe), útikalauzt és két nagyon szép könyvet, a Josef Vágner—Nada Schneiderová szerzőpáros két szépirodalmi jellegű művét: a Szafári a Kilimandzsáró alatt és Az oroszlán nem az állatok királya című afrikai élménybeszámolókat. Az utóbbiért kaptam meg az 1984-es fordítói Madách-díjat. Talán még azt kell elmondanom, hogy rengeteget tanultam szerkesztői munkám során a jó fordításokból, de ugyanúgy a kevésbé jó, sőt az egészen sikerületlen fordításokból is, melyeket nekem kellett „rendbe tennem". Sokat köszönhetek számos fordításom szerkesztőjének, dr. Hubik Istvánnak, akinek gondos szerkesztői munkája mindig tanulságos volt számomra, de ugyanúgy köszönettel tartozom azoknak a szerkesztő kollégáimnak is, akik később ellenőrizték és szerkesztették a fordításaimat. Valamilyen módon mindegyikük hozzájárult nem egy ötlettel, találóbb megoldással szövegeim végső formájához. Fordítói munkámban nagy hasznát vettem ol-Karel Capek ffitetortuz me/íétt A völgynek két fala, valamiféle teremtő tébolyban festett két kulissza közt vezetett utunk. Mintha valaki mind a tíz ujját a billentyűkbe vájva zongorázna, zengenek a mély lila színű, a barna, a feketészöld hangok, mint a vadászkürt, zúg a rézvörös, az okker, a bíbor hangja, és a legmagasabb húron sivít az áttetsző sárga. Hol vagy. egyszerű nyári dal. pásztorsíp zöld éneke, te tiszta női hang!? Nézzük csak. hogy beérett a színek csodás szőlőfürtje; sajtoljuk serlegbe, és igyuk az ősz e vad mustját: ó, mondd, ember, nem szédül a fejed, míg az erdők, ligetek szüretén bolyongsz? Igen, szédül a fejünk, jól szívjuk hát tele a tüdőnket levegővel ezen a magasan fekvő réten. Zöld rét: zöld tutaj a hegyek barna hullámain. A hegyek hullámokként tornyosulnak egymás mellett. A mély völgyekből tompán hallani a szarvasbikák szilaj bőgését. Nehéz esőcseppekként hull és koppan a földön az érett makk meg a kemény vackor. A világ közepén állva hová mennénk? Minden égtájon szép és távoli dolgok vannak, amelyeket meg nem látunk soha: legyünk boldogok, hogy mindennek a középpontjában vagyunk. Ez van előttünk: kékes ámyékú, rőt színű erdők, aranyló bükkfák, avarral borított utak. őszi kikericcsel tarkított rétek, piros tetős tanya De ez mind csak a kezdet, mert mindezen túl is van még föld és ég, s ha az ember netán megállás nélkül menne, mindig csak egy irányban haladhat, és csak a maga útja mentét ismeri meg. Nézzük csak, a nap már nyugovóra hajolt. Már nyugszik le a nap, követjük szemünkkel, amint a széle hozzáér amott a hegytetőhöz, de nem is azt. hanem hogy olyan, mintha kettévágták volna, sőt azt sem, mert már csak arany csücske villog a láthatár kékellő szélén. De hiszen nincs ott semmiféle nap. csak borostyán csillogásé fény ömlött szét, kékes színt öltöttek az erdők, s hűvös levegő árad a hosszan elnyúló völgyek felől. Tán nem halljuk a tehénkolomp békés szavát, a hazatérő nyáj estharangját? Ó, éledő tűz, megrakott máglya, lobogó pásztortüz! Égő csipkebokor, tűznek oszlopa, tüzes nyelvek, ó, első emberek tüze, ó. első fáklya! Mennyire tiszteljük mi, emberek a tüzet, mily ősi istenség az a magasra csapó láng mely táncol, parázslójával pattintgat, üstökét rázza, magasra szökell mámoros rajongásában. Mi, mai emberek ezt már nem értjük jól. ha igazán értenénk, magunk is körül táncolnánk, körül ugrálnánk a tüzet; ehelyett megigézetten állunk, s döbbenten, káprázó szemmel bámulunk a tűzbe. Nézzük csak ezeket a szikrákat, hallgassuk, hogyan lobban elő nagy robajjal mindig új lángcsokor, hogyan roskadnak egymásra az izzó hasábok, hogy él, milyen szilajon él a tűz! Igen. mi is... mi is loboghatnánk hatalmas lánggal; de bennünket, embereket más fából faragtak, úgy rendeltetetL hogy lassan égjünk, mint a gyertyaszál; hosszan, nagyon sokáig kell hordoznunk a lángot, de mi is tudnánk . . . Micsoda kaland a tűz! Mi is felszíthatnánk. de hagyjuk; csendes és lassú az élet tüze, amely bölccsé tesz. Kolomppal a nyakadban te is itt vagy, nagy szemű tehén, neked is eszedbe jutottak azok az igen-igen régi idők. amikor egész éjszaka égtek a pásztortüzek; te is vándoroltál egykor a tüzoszlop nyomában. Az állat a tűzbe bámul, kérődzni is elfelejt, aztán megrázza fejét, megkondítva a mély hangú kolompot, és tovább legel. De az a pillanat volt ez, amikor közülünk valónak érezte magát. Lám. az ember sosem észleli, honnan jő a sötétség, sem a pillanatot, amikor beköszönt. De itt van, mindent átfogó és oly nagy, hogy az emberek egyszerre (nő 14)
