Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-22 / 4. szám
Már vagy egy hétig voltam Kijevben, amikor a sajtóközpontban dolgozó barátom, Viktor valahogy furcsán kezdett viselkedni. Éreztem, hogy valamit mondani akar, csak éppen nehezen szánja rá magát. Akkor már — nagyjából egyhetes ismeretség után — sok mindent tudtunk egymásról. hiszen a birkózó-világbajnokság „menetrendje" akarva-akaratlan hosszú időre az egymásmellé-rendeltség. vagy ha úgy tetszik: az egymásrautaltság helyzetét teremti meg a napilapokat tudósító újságírók között. Végre aztán megszólalt: — Mondd, mit csinálsz az alatt a rövid idő alatt, míg nem vagy itt? — Hát nem sok mindent. Miután felkeltem, reggelizek, megveszem az újságokat, bejövök... — A többit tudom. Aztán itt vagy egész nap ... Nem jutott még eszedbe, hogy ha már ilyen messzire eljöttél, megismerd a várost is egy kicsit? Valami olyasfélét motyogtam, igen, persze, majd kerítek rá időt... — Ma este mit csinálsz? — kérdezte határozottan. — Azt, amit máskor. Hazamegyek az Ukrajnába, megvacsorázom. — Ma este máshol vacsorázol! — mondta olyan hangsúllyal, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, hogyan is gondolja Este aztán — volt már talán tiz óra is — megjelent a felesége. Nyina. Viktorral együtt karonfogtak. és elindultunk kifelé a Sportpalotából. Nyilván furcsa képet vághattam, mert a magyarázat sem váratott magára sokáig. — Elmegyünk várost nézni, közben pedig valahol megvacsorázunk. Kijev este is gyönyörű... — mondta Nyina asszony magyarázólag. Azt persze én is sejtettem, igaz, mindössze az Ukrajna-szállótól a Sportpalotáig ismertem a járást és vissza. Jártam a Krescsatyikon is, igaz, csak a GUM-ig, a központi áruházig, aztán végigmentem egyszer a Sevcsenko bulváron a übegy-szállóig pénzt váltani... Most is a Krescsatyikon haladtunk, mégpedig annak felső végéből, a vásárcsarnoktól indulva. Kísérőim elmagyarázták, hogy a Dnyeper jobb partján levő újabb negyedek sík vidékre épültek. 0 1. A Krescsatyik , 2. A Lenini Komszomol tér és a Forradalom Hőseinek utcája ' 3. Lessza Ukrajinka 4. A Vlagyimir székesegyház 5. A Lenin-szobor és a Moszkva-szálló A szerző felvételei — Akár Budapesten — szólok közbe —, csak ott a Krescsatyik sugárúthoz leginkább hasonlító Rákóczi út a Duna bal partján van ... Az ukrán főváros „főutcája" egyébként valódi világvárosi hangulatot áraszt. Viktor és Nyina felváltva hívják fel a figyelmet az érdekesebb épülettömbökre. Például a Rádió épületére, a Művelődésügyi Minisztérium székházára az ellenkező oldalon, emitt meg a Krescsatyikból nyíló kis utcára, amelynek bejárata fölött a fényreklám ukránul hirdeti: Gyityacsij szvit — Gyermekvilág. — Az utcácska maga egy üzletsor, amelyben csupa gyermekholmi kapható. Kissé arrébb van a város személyforgalmi központja, a Krescsatyik metróállomás, amelynek emeletén működik Kijev legnagyobb étterme. — Nem itt vacsorázunk ... — fűzi hozzá Nyina —, inkább valami romantikusabb helyen. Előbb azonban a Kalinyin tér szökökútjaiban gyönyörködünk, fölöttük emelkedik a monumentális Lenin-szobor, mögötte pedig a dombtetőn épült a 16 emeletes Moszkva-szálló. A tér után a Krescsatyik leszűkül, és nem sokkal arrébb egy patinás étterem ajtaján kopogunk. Nyinát ismerősként üdvözli a portás, és közli, hogy sajnos elölről nem tudunk bejutni. Bemegyünk hát hátulról. Az étterem személyzetének ez nem tűnik föl, hiszen Viktor felesége itt dolgozik. így engem is ismerősnek kijáró köszöntéssel fogadnak. Bent feltűnően sokan vannak, és megtudjuk, hogy a hét különböző terem mind zsúfolt, s minden terem asztalföjén menyasszony és vőlegény ... Ebben a pillanatban ötlik fel bennem, hogy ha nem is hét országra, de legalábbis hét teremre szóló lakodalom kellős közepébe csöppentem. Megvacsorázunk, mégpedig az óriási konyha egyik sarkában felállított asztalnál. A kiszolgálásra meg éppenséggel nem lehet panaszom, a föpincér hozza az ételt. A „főúr" aztán még bemutatja a termeket, valamennyi más-más tapétájú, és a múlt század hangulatát idézi. A násznép mindegyikben vigad, föl sem tűnik a hívatlan vendég. Jót tesz a séta a kései vacsora meg pezsgő után. A Krescsatyik másik — keleti — végében járunk már, ahol a Dnyiproszálló előtti Lenini Komszomol térből sugárszerűen nyílnak az utcák. A tér másik nevezetessége az új Lenin Múzeum. A hófehér épülethez vörös márványlépcső vezet. Mi a Dinamo stadionja melletti park ban folytatjuk sétánkat, egészen a Máriapalotáig. amely egykoron cári rezidencia volt, és a 18. század barokk stílusának jegyeit hordozza magán. Éjszakai megvilágításban is szemet gyönyörködtető. Nem messze a 110 évvel ezelőtt született költőnő, Lessza Ukrajinka szobránál a parkban leülünk egy padra. Visszafelé kissé megnyújtjuk a lépteinket. A Krescsatyik végénél kisebb-nagyobb csoportok, hangulatuk csalhatatlan jeleiből következtethető: a násznép is indul hazafelé a Sztolicsnaja étteremből. Az utca túloldalán vagy hárman énekelni kezdenek. Meglepődöm. A nótát ugyanis néhai dr. Palló Imre énekelte lemezre: „A Csap utcán végesteien végig ..." Igaz, itt némi szövegmódosítással hallom: „A Krescsatyikon végesteien végig ..." Lefordítom. Viktor szólal meg: — Szokatlan dallam az én fülemnek, de szép! Akárcsak egy éjszakai séta Kijevben. 1972-t írt a naptár. Vietnamban javában dúlt a háború. Hogy megállítsák az észak-vietnami haderők előrenyomulását, összeül az amerikai hadvezetés törzskara és eldönti: megkezdik a „Tüzes nyár" fedőnevű hadműveletet. Június 8-án délután két óra körül hat napalmbombát dobnak le Saigon közelében. Trang Bang községre. A lángba borult pagodából egy csomó gyerek rohan ki, sírva és üvöttve a fájdalomtól és a rettegéstől. Köztük fut egy meztelen kislány is, akinek sikerült letépnie magáról meggyulladt ruhadarabjait. A neve Kim Phuc. 1972-ben Kim kilencéves volt. Saigontól nem messze a frontvonalban élt, amelyet gyakran bombáztak. Azon a sorsdöntő napon a szüleivel és még né-Tizenkét év hány falubelivel a bombázás elől a helyi pagodába menekült. Csakhogy ez a bombázás más volt, mint a többi, sokkal erősebb, az egész falut érintette. Nem volt hová futni, nem volt idő elmenekülni, s a napalmmal töltött bombák az összevissza futkosó emberekre estek. Kimnek és a többi gyereknek sikerült elfutniuk a lángtenger elől, vagy egy kilométert szaladtak az országúton, amíg biztos fedezékre találtak. Kim súlyos égési sebeket szenvedett, a napalm behatolt a bőre alá, s ott összeroncsolta az izomszövetet. Hat egész hónapig feküdt eszméletlenül. A kórházban összesen másfél évet töltött, s ez alatt az idő alatt hatszor végeztek rajta bőrátültetést. Égési sebeinek következményei oly szörnyűek voltak, hogy Kim nyaka a szó szoros értelmében hozzáolvadt s odaragadt a vállához, bal karja a csípőjéhez. A sebészek csak néhány hónap múlva vehették kezelésbe a kislányt. Az alatt a tizenkét esztendő alatt, amely ama júniusi nap óta eltelt, egymást érték a műtétek, a legkülönbözőbb gyógykezelések, a napok, hetek pedig telve fájdalmakkal és szenvedésekkel, és Kimnek meg kellett békélnie a tudattal, hogy a súlyos sebesülések, amelyeket valóban csodával határos módon átélt, kihatnak majd egész életére. Háta deformált, karjai gyengék, s ez most már így is marad. Mind a mai napig súlyos migrének gyötrik, bár az orvosok eddig is mindent megtettek, hogy enyhítsék ezeket. És tavaly egy újabb műtéten esett keresztül... Éppen szenvedései érlelték meg benne az elhatározást, hogy ő is mások szenvedései enyhítésének, gyógyításának szenteli életét. Elment tehát Tay Ninh tartományba, tanulni az ősi gyógymódokat, az akupunktúrát és a gyógyítást gyógynövényekkel. — Nem engedhetem meg magamnak, hogy olyasmit tanuljak, ami meghaladja erőmet — mondja Kim. — Ezért választottam hát e két gyógymódot. No meg azért is, mert országunk még nem heverte ki a háború okozta sebeket és károkat, s így az akupunktúra és a gyógynövények, amelyekhez nem szükségeltetik különösebb. drága felszerelés, a legalkalmasabbak a tömegek gyógyítására. múltán ... Az egyik fénykép tizenkét évvel ezelőtt készült a napalm elöl menekülő gyerekekről, s annak idején bejárta az egész világot, ékesen bizonyítva a hasonló fényképekkel együtt, hogy az Egyesült Államok semmit és senkit sem kiméivé, akár barbár, könyörtelen embertelenséggel éri el céljait. A másik képen Kim látható ma, Ho Shi Minh várostól nem messze eső lakóhelyén. Minden kiállott szenvedése sem tudta letörölni arcáról a kedves, őszinte mosolyt. Ez a mosoly, ő maga szinte jelképe is lehetne sokat próbált népének, amely most új erőre kelve építi föl az új hazát. —P— MÉSZÁROS JÁNOS
