Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-15 / 3. szám
BUCHI EMECHETA «4 menyasszony ára Ezen a délutánon a kerek nap, amely lefelé haladt a konyha mögött a hátsó udvarban, tüzvörös volt és fényes. A kék égen gyönyörű, fehér, vattaszerü felhők tarkállottak. Hosszú árnyékok jelezték a közelgő estét. A közeli vasútműhelyből felhangzott a sziréna átható hangja, valahol a dokkokban lövés dördült, és mindenki tudta, hogy négy óra van. Amikor a munkások hazamennek. Ebben az órában minden háziasszony abbahagyja a cicomázkodást, a csevegést, mert hamarosan hazatérnek a férjek éhesen, fáradtan és ingerülten; az asszonyok tehát rohannak a konyhába, hogy elkészítsék a vacsorát. A négy óra nagyon fontos időpont a vasúti műhely munkásainak életében. Abban a házban, ahol Akunna és szülei laktak, néhány fiú megjelölte azt a vonalat, ahová a nap négy órakor elér — arra az esetre, ha netalán nem hallanák meg a szirénát vagy a lövést; négykor a nap, mely Afrikában az Egyenlítő közelében mindig egy pályán jár. eléri a konyha külső falára húzott krétavonalat. Megkezdődött a konyhai rohangálás. Az asszonyok egyik kezükben a megfeketedett vasedényeket, a másikban a yamgyökeret tartva siettek, hogy a mozsarakban megtöijék. A fiúk megigazították rongyos rövidnadrágjukat, és dámatáblájukat otthagyva, igyekeztek, hogy ételt készítsenek mestereiknek. Akunna csak ült a gyékényen, nézte őket. mint valami kívülálló — kívülálló, aki maga is szeretne részt venni a nyüzsgésben, csak neki semmi oka a rohanásra. Nem rohanhat a konyhába az apja miatt, mert Nna nem jön haza négykor; nem kell sietve főznie a fétjének, mert bár hamarosan tizennégy éves lesz. apja nem akarja korán fétjhez adni. Tehát csak ült céltalanul. mintha az élete hirtelen véget ért volna. Dick, az egyik fiú, különös bagolypillantást vetett rá, aztán túl gyorsan lekapta róla a szemét. Akunna nem értette, mert a fiúk rendszerint addig bosszantották, míg könnyekben nem tört ki, de a konyha felé siető Dick pillantásában most szánalom volt. Megpróbálta elfelejteni, inkább a többi, a házban lakó fiúra gondolt. A legtöbb igbo ..nagy ember” Lagosban „házifiúként” kezdte. Még az ő apjuk, Nna is házifiú volt Onyeaboh püspöknél; látott is egy fényképek amely a püspököt ábrázolta, aki nyájasan mosolygott fekete-fehér templomi ruhájában. Amikor az ember fiatal, úgy tizenöt éves forma, elmegy egy idősebb, nőtlen rokonához, nagybátyjához vagy unokatestvéréhez. Takarít, mos, főz rá. és fizetség fejében etetik, megkapja a mester levetett ruháit, és egy kis szerencsével esti iskolába is járhat, ami majd segíti őt az életben. A mester ez idő alatt összegyűjtheti a menyasszonypénzt, amely majd a házassághoz szükséges, és bútorokat, ruhaneműket vehet. A legtöbb esetben a menyasszony felbukkanásával összeütközésekre kerül sor — a házifiú ellenőrizni akaija a háztartást, a mennyaszszony nemkülönben. Rendszerint a menyaszszony győz, és akkor a házifiú elmegy, hogy valahol másutt találja meg a szerencséjét. Mindig így volt, és még most is így van az igbóknál Lagosba. Ez az egyik olyan íratlan szabály, amely még most is tartja magát. Akunna önkéntelenül megnézte a konyha falát, vajon ezúttal nem tévedett-e a nap, denem. A fény pontosan a krétával rajzolt vonalon állt. Hirtelen Uszo néni éles hangja vágta szét a gondolatait: — Akunna ... Akunna ... hóóóó... — Itt vagyok, néni — kiáltott vissza, felugrott. és a hang irányába fordult Látta, hogy nagynénje közeledik feléje. — Engem keres? Csak itt ülök. és nem csinálok semmit — mondta bocsánatkérő hangon. Uszo néni közelebb lépett hozzá, és halkan üdvözölte: — Örülök, hogy végre megtaláltalak. — Fáradtnak látszott, mintha a forró nap minden életerőt kiszívott volna belőle. Akunna pillantása érdeklődve állt meg az életerős fiúcsecsemőn, akit Uszo a kaijában cipelt. Kövér kezével anyja bő nigériai blúzába nyúlva, a mellét kereste. A blúz nyilván akadályozta, ezért bedugta gyapjas fejét is, és éhes szájával végre megragadta az egyik mellett. Uszo. hogy segítsen neki, felhúzta a nyakába a blúzát, és odanyújtotta súlyos jobb mellét. A baba megragadta, és mohón szívni kezdte, miközben kövér lábacskáit ütemesen rázva, vad örömében le-föl rúgkapált. A tej kicsordult a szája szélén, és lepergett kövér nyaka ráncaiba. Uszo ránézett kisbabájára, aztán összenéztek Akunnával, és mindketten egyszerre mosolyogtak el. Az önfeledt mosoly letörölte Uszo néni arcáról a fáradtságot, és erre a rövid pillanatra eltűntek róla a ráncok. Aztán a mosoly, amilyen hirtelen jött. el is tűnt. és arca ismét szokott kifejezését öltötte fel. Nem mintha Uszo néni öregasszony lett volna: valójában nagyon fiatal volt, a baba. Okecsuku. az első gyereke volL Senki sem tudta, pontosan mikor született Uszo, de miután a baba tizennyolc hónapos volt. ő maga tizenhat, tizennyolc, legfeljebb tizenkilencs éves lehetett. Ibuszából hozták Lagosba a tétjéhez, Dogóhoz. A „Dogo” becenevet a hauszák mondják minden magas emberre. Uszo Dogója sofőr volt a hadseregben a Hitler elleni háború alatt és sok hauszával ismerkedett meg. Amikor a háborúnak vége lett, abból a pénzből akart megházasodni, amit a hadseregben kapott, és akkor Akunna apja azt mondta neki: ..Az unokatestvérem lánya már felnőtt Ő is nagyon magas családból származik, miért nem fizetsz érte? Magas fiúkat ad majd neked, mert az apja is magas volt és az anyja is, aki még él.” Dogónak megtetszett Uszo, és fizetett érte: aztán Nna segített nekik, hogy szobát találjanak az Akinwummi utcában, és most már megvan ez a kövér, falánk baba, aki megeszi Uszo nénit, aki korához képest ilyen öreggé tette kiszárította, s máris olyan, mint valami óriás nő. — Ma este elmesélek nektek egy történetet, amit egy barátomtól hallottam, aki tegnap érkezett otthonról — mondta Uszo. — Ismertem a történetet régen, de már elfelejtettem, és azt hiszem, még nem meséltem se neked, se Nnandónak. Nagyon hosszú történet, és két szép dal is van benne ... olyan, amit szeretsz. Jó lenne hát ha sietnél már a főzéssel — mondta befejezésül Uszo néni, és áttette a babát a másik mellére. Aztán hirtelen panaszosan felkiáltott! — Te haszontalan gyerek! Életemben nem láttam még ilyen vigyázatlan gyereket, mint te! Úgy rágod a mellbimbómat. mintha árpacukor lenne. Nem tudod hogy ez fáj? Le akarod harapni? Nem te leszel az egyetlen gyerekem, tudod jól. Jönnek majd a többiek, és Stet is táplálnom kell. Ha még egyszer megharapsz, elpáhollak! Akunna derűsen nézte Úszót és a babát. Hasonlóképpen aszuka anyja is. aki ott állt a konyhaajtóban. — Máris jön a második? — kérdezte inkább komolyan, mint tréfásan! — Hogy mondhatsz ilyet — felelte Uszo —, ráadásul egy ilyen napon! Ő még csak tizennyolc hónapos; nagyon fiatal még, hogy elválasszam. A mosoly eltűnt Aszuka anyjának arcáról, és határozott léptekkel bement a konyhába. Még visszaszólt Akunnának: — Gyere, és főzd meg a vacsorátokat. Akunnál meglepte ez a sürgetés. Miért foglalkozik mindenki olyan sokat az ő főzésével? És mire gondolt Uszo, amikor azt mondta: ,.egy ilyen napon”? Mi bajuk van a mai nappal? Ő iskolában volt, mint rendesen, a nap sütött, mint rendesen, most pedig lemegy, mint rendesen. Mi lett hirtelen ilyen figyelemre méltó? Fürkésző pillantást vetett Uszo néni arcára, de az közömbös arccal nézett vissza rá. Nem értette, mit rejteget előtte a két asszony, így hát vállat vont, és sietett, hogy tegye, amit mondtak. Akunna szerette hallgatni Uszo néni történeteit. mert a néni született mesemondó volt. Akunna. mint a legtöbb barátja. Lagosban született, de szülei és rokonsága tele voltak nosztalgikus történetekkel szülővárosukról, Ibuszáról. A legtöbb történet tündérmeséhez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy szinte valamennyi a jellegzetes afrikai felelgetős éneket alkalmazta: a mesélő hívott, a hallgatóság pedig válaszolt. Uszo néni különösen az énekművészetben remekelt. Hangja néha felszárnyalt. tisztán, csengőén, mintha ezernyi csengettyű szólna. És amikor a történet szomorú volt, a hangja leszállt tisztán, de dübörögve, mint valami dühös vízesés. Ezek a dalok gyakran könnyeket csaltak a hallgatóság szemébe. Uszo mindig megkérte őket. kísérjék ritmikus nyögésekkel, utánozva az Ibusza környéki települések mesterdobosainak produkcióját. A lüktető nyögések és a szomorú dal közben ismétlődött a refrén, először magasan, aztán lefelé hajlón. És a hallgatóság elragadtatott csendbe merült, miközben rémült gondolataik sokféle képet vetítettek az agyukba. A történeteknek bizonyos dolgokkal kapcsolatban olyan erőteljes filozófiai töltésük volt, hogy Akunna és barátai tanulhattak is belőlük. Ami a legjobban megragadta őket, mégis az ősökről szóló lelkes kiáltások voltak. Ők még valódi erdei emberek lévén, a születést, a házasságot és a halált egyaránt szénfekete, kurta rafia szoknyás szűz lányok táncával ünnepelték, akiknek csuklóján csengettyűk szóltak. Meztelen felsőtestüket fekete, levélmintás tetoválás díszítette, nevetésük hangos volt, és szépen szóló. A varázsló borotvált feje skalpokhoz hasonlított... Akunna. emlékezve arra, hogy Uszo néni újabb történetet ígért, buzgón látott neki a főzésnek. De az ostoba tűz csak nem akart meggyulladni. Letérdelt konyha padlójára, és fújni kezdte a makacs szikrát, de az minduntalan felizzott, aztán kialudt. A tűz nem akart fellobbanni. A füst a szemébe ment, és amikor köhögni kezdett tőle, még le is nyelte, mint az öregasszonyok, akik agyagpipát szívnak. Ő azonban nem pipázott, és nem szerette, ha a maró füst a tüdejére ment Nem tudta abbahagyni a köhögést, és Aliz megkérdezte, jól van-e. Noha bólintott, hogy igen. a szokottnál komolyabb Aliz meggyújtotta helyette a tüzet, aztán folytatta a yam hámozását. Aliz új asszony volt, és Akunnához hasonlóan nem egészen tizennégy éves; a félje tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban. Akunna megköszönte neki. de észrevette, hogy mindenki szokatlanul csendes, és olyan igyekezettel főz, mintha a lehető leghamarabb szabadulni akarna a konyhából. A nagy szoba, egyik sarkában a kéménnyel, szolgált konyhaként a tizenhat szobás házban, a jabában. A fal mentén álló tizenhat a agyagtüzhely füstje megtöltötte a helyiséget. A kémény képtelen volt elnyelni, így hát a füst csak felszállt, és ott kavargót! a mennyezet alatt. Néha olyan sűrű volt. hogy megesküdtek rá. a kémény, ahelyett hogy elszívná, inkább táplálja a füstöt. Az ember szeme folyton könnyezett, a orra nedvedzett. Valamennyi tűzhely nyitott volt, hogy be lehessen rakni a hosszú fadarabokat, begyújtották, és az égő fa tetejére rakták az agyagedényeket. A tüzet mindaddig táplálni és piszkálni kellett, míg az edényben levő étel meg nem főtt Ha az ember belépett a konyhába, megpillantotta a fal mentén sorakozó tűznégyszögeket; valamenynyi előtt háziasszonyok kuporogtak a cementpadlón. hámoztak, kavarták az ételt, mozsárban törték a yamgyökeret. vagy csak könnyes szemüket, csöpögő orrukat törölgették. Egyikmásik éppen semmit sem csinált, csak figyelte a tüzet, s közben valami szöveg nélküli, fals dallamot dúdolt. De aznap délután még Dick sem énekelte kedves „Killy me die o Abana” című dalát. Ő is csendben volt, nyelve, mint mindig, szája egyik sarkában lógott, de szúrós fekete szeme szokatlanul szelíden fénylett. Szólt Akunnának, hogy a tüze már megint kialudt. — A fa még nem száradt ki egészen — magyarázta. Azért füstöl annyira és gyullad meg ilyen nehezen. Hozd ide az ételedet az én tűzhelyemre. Én már befejeztem. Akunna megrendült. Álmodni se merte volna soha, hogy Dick ilyetr kedvességre képes. Megfogadta, hogy többé nem hívja öt „Kígyónyelv”-nek — ezt a csúfnevet Dick szívből utálta, pedig nagyon is illett rá. Végül is. döntötte el magában Akunna. Dick nem tehet arról, hogy ilyen. Nem tehet arról, hogy keskeny nyelvével úgy nyalja meg a leveseskanalat, hogy közben ide-oda öltögeti, és sziszeg, mint valami kígyó; arról sem tehet, hogy a szája olyan kicsiny és csőrszerü. hogy inkább emlékeztet az éhes keselyű csőrére, mint emberi lény szájára. Az Isten ilyen különösségekkel ruházta fel. Tehát Akunna megbocsátott neki. és bátorítóan, lelkendezve fordult hozzá: — Uszo néni ma este mesélni fog a villanyoszlop mellett. Biztosan nem bánja, ha te is odajössz. Dick ránézett jellegzetes kígyópillantással, és olyan halkan válaszolt, mintha fojtogatnák: — Tudok róla. Ott leszek a villanyoszlopnál. — Ismét elhallgatott mintha töprengene valamin. Aztán, mintha csak erről jutna eszébe, valamivel hangosabban hozzátette: — Nagyon szeretem az Asaba-énekeket. (folytatjuk)
