Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-15 / 3. szám
Larysa Molnárom (szül. Náhorná) 1928. november 14-én született Pliszkiben, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság csernyihovi területén. 1952-ben elvégezte az USZSZK Színművészeti Intézetét, s az USZSZK Művelődésügyi Minisztériumában, illetve felelős szerkesztőként a kijevi Ukrán Művészeti Könyvkiadóban dolgozott. 1959-ben házasságot kötött Michal Molnár irodalomkutatóval. a csehszlovák ukranológia vezető alakjával, s azóta hazánkban él. Jeles műfordító, prózaíró. Itt szereplő karcolatail Okamihi (Pillanatok) c. ukrán nyelvű kötetéből vettük. A könyvet Ivan Franko Díjjal jutalmazták. LARYSA MOLNÁROVÁ Memento móri A gyermekvilág nagy esete: „Meghalt a szomszéd néni! Gyertek, nézzük meg!" — s már trappolunk is arrafelé. Beállunk a sorba, bekullogunk, az asztalhoz megyünk, nem tudva, mit is kell ilyenkor csinálni. Látjuk a viaszhomlokot, meg hogy a néni lábfeje kinyomja a takarót. Kisompolygunk a szobából. Meghalt a néni, és kész, de mi bezzeg nem halunk meg soha. Lehet, hogy a néni nem is élt. Lehet, hogy nem is igazi ez az egész cécó. Ki tudja! Nem volt ott valami rendjén, ha kénytelen volt meghalni. Mi viszont sohasem halunk meg! Hiába találkozol az olvasmányaidban gyilkosságokkal meg halállal, eszed ágába sincs, hogy egyszer a te életed is véget ér, bár ha netán egy holttest részletes rajzára bukkansz, elfog a rémület. Aznap éjjel vele álmodsz, noha sosem leszel képes megmagyarázni magadnak, miért olyan ijesztő egy halott. Meghal a barátnőd édesapja. Közben érettebb is lettél. Elképzeled, hogy kiviszik az ajtón, s többé nem lépi át háza küszöbét... Ott fekszik majd, s csak néhány szál vékony deszka választja el a hatalmas földtömegtől. Látod, amint ott fekszik, mintha a koporsó meg a föld csak üveg volna. Három napig zokogsz, de a gondolatot, hogy egyszer te is elhagyod az élők világát, elhessegeted magadtól. Ha úgy érzed is, hogy éppen életed legnagyobb fájdalmát szenveded, s minden új fájdalom a legnagyobb vagy legalább a legsúlyosabb, ha a halál gondolatával vigasztalod is magad, akkor sem hiszel benne. Egyre csak ezt hajtogatod.: Érdemes-e szenvednem, ha úgyis meghalunk? — mégis, magad sem hiszel a halálodban. Mígnem egyszer utolsó földi hajlékodat hozod szóba. „Felnőnek a gyerekek. Ez a lakás nagy lesz nekünk..." „Kicseréljük talán?" „Hát a könyvek?" „Ha a gyerekeinknek nem lesz szüksége rájuk, ajándékozzuk el őket..Aztán az a gond jön. hogy legyen egy kuckó, ahol a fejed nyugovóra hajthatod ... Az utolsó földi kuckó egyszerű eszméje gyorsabban és érzékletesebben a közeledbe hozza a haléit, mint az összes addig látott halottak és összes addigi gyászaid. / Rózsaillat A zöld bádogtetős, festői fekvésű ház előtt, szorosan az üvegveranda tövénél vérvörös rózsák nyíltak. Sok-sok rózsaszál. Rózsaillat lebegett a levegőben. A kaputól a rózsabokrok előtti lócáig széles, gondosan gyomtalanított és felsöpört gyalogút vezetett. Az ösvény mentén szegfű, fájvirág, télizöld. A kapu fölé kányafa lombja hajlott. Valamivel távolabb, a kerítés tövében sarjadt, de ágait a kapu fölé hajtotta. Kattant a kapukilincs, s egy vörös hajú német tiszt jött be kutyájával az udvarra. A háziasszony húgának ólomnehéz lett a lába. Ugyan mit akar ez itt? (nőÍ4) — Engedjék meg, hogy megpihenjek a rózsáik közelében — kérte a német udvariasan a háziasszony húgát. Az asszony tudott németül. — Parancsoljon — felelte. — A nevem Rudi — mutatkozott be a rőt hajú német —, s az önök rózsái eszembe juttatták az otthonomat. — Parancsoljon — ismételte meg a háziasszony húga. A kutyás német a rózsákhoz lépett, s a lócára ereszkedett. Rekkenő hőség. Csönd. A tyúkok a málnásban fészket kotortak maguk alá. Szunyókáltak. Csupán a rózsák illatoztak, s olykor felzümmögött egy-egy méh. A kutya az úton, ura lábánál hevert, és szunyókált. A gazdasszony a húgával, az anyjával és a menyével a házban bújt össze. Csupa szorongás volt a lelkűk: ugyan mit akarhat? Rudi, a vörös hajú német, mozdulatlanul ült a lócán. Min törhette a fejét? Az asszonyok ereiben meghűlt a vér. Vajon ők min töprengtek? Talán a vörös hajú német valóban az otthonára gondolt. Lehet, hogy bánatos volt. Vagy arról álmodott, hogy a németek tényleg rövidesen likvidálják ezeket a mocsok szlávokat, a Vezér messzehordó elképzelései szerint, s akkor az ö otthona is itt lesz valahol. Ah, ez a rózsaillat! Talán a nők a házban azon töprengtek, hogy a sors négy hajlékból terelte őket egyelten fedél alá, elragadta tőlük a munkát, a kenyeret, a boldogságot, s most itt kell ücsörögniük didergő lélekkel, mert sejtelmük sincs, hogy milyen szándékkal tért be hozzájuk ez a német... Az asszonyok nem tudtak a Führer elképzeléseiről, de tudták, hogy ez a német otthon is szagolgathatná a rózsáit, s mostani helyén a háziassszony férje meg a nővérei, meg az anyja fia meg a menye apja üldögélhetnének... S gondolatuk talán a szeretteik körül tévelygett, akik valahol messze, nagyon messze jártak a fronton, ha éltek még ... Az asszonyok némán, lecsüggedt fejjel üldögéltek, s egyszerre rázkódtak össze, amikor hallották, hogy odakint csattant a kilincs. Kinéztek az ablakon. A kerítés fölött a német vörös üstöké úszott. Tovább, még tovább, elenyészve ... Naiv vagyok Az emberek ezzel szoktak traktálni: Naiv vagy. Nos, én az én naiv voltomat nem cserélném föl az alávalók „eszességével". Okos emberek hajtogatják: túlontúl drágán fizetsz, míg rájössz, hogy ez vagy az rongyember. Mi rögtön látjuk rajta. Csakhogy én inkább fizetek drágán azért, hogy pontosan tudjam, hogy az illető valóban rongyember-é, mint hogy egy jó leiket alaptalanul latornak mondjak. De pénzzel is fizetsz érte!!! Ez a legmagasabb ár, amit egyesek szerint az ember valamiért fizethet. Én viszont rosszabbat: a bizalmammal fizettem meg a tudást. Ha azonban visszatekintek, sem a pénzt, sem közröhejnek kiszolgáltatott bizalmamat nem sajnálom. Csak azt bánom, hogy nem mindig tudtam megbocsátani és feledni fájdalom és harag nélkül. Az emberek azt mondják: Ez mind csak a te képzelgésed. Ha Így akarsz fizetni a tudásért, koldusbotra jutsz. Nos, attól függ, ki honnan szemléli a dolgokat. Ha a gazdagságot pénzzel, kocsival mérjük — tényleg szegény vagyok. De azért még nem haltam éhen! Valahányszor nagyon nehéz volt, mindig jött valami segítség. Titokban annál gazdagabb vagyok: ismerem az adás örömét. Reményeket sarjasztok a pernyén. Rá tudom bízni magamat lelkem jótét indulataira. Ma már arra is képes vagyok, hogy dührohamaimat elfojtsam! Legfőképpen pedig: sok jó emberre találtam már! Tudom, hogy léteznek, s hogy ők a föld sója. Még manapság is van szerencsém találkozni velük. Az én ordasom A nénikém a front után tanfelügyelősködött, s járta a falvakat a megszállás éveiben elvadult országutakon. A nyári szünidőben együtt kószálgattunk, s nénikém a kalandjait mesélte. Malá Zagorovkába menet, egy olyan helyen, ahol köröskörül erdők feketélttek, egyszer egy farkast látott az úton. A farkas csak állt, csak állt, s figyelte nénikémet, aki a rettenettől néma lett és megkövült, de az ordas nem mert rátámadni. Elsompolygott. Hallgattam akkor a nénikémet, s tele voltam szánakozással, mert akkortájt sűrűn megesett, hogy a toportyánok embereket téptek szét. Én magam nem találkoztam farkassal az erdőben, de láttam egy forrást, amelyikből egy toportyán ivott: a forrást övező nedves agyagban ott maradt a lába lenyomata. A farkas egy icipicit még meg is csusszant, mert a forrás vize mélyen csillogott, s mellső lábaival egy horpadásba kellett lépnie, hogy szomját olthassa belőle. A nénit sajnáltam, s ez minden. Az én ordasomra viszont büszke voltam! irt • • •• ••w En is jövök Fönt, a magas hegyek tetején, van egy tó. Vize egyenesen egy orom hegyén, szemlátomást egy őskori tűzhányó kráterében csillog. Körben óriási köpetrencék — az őskáosz. Nehéz, meredek út visz föl hozzá. Legegyszerűbb, ha az ember lóháton vág neki a kaptatónak. Kirándulók járnak ide, gyönyörködni a látnivalókban. Engem is űz valami, hogy jöjjek, s útközben száz akadályt is legyőzök. Miért nincs mások előtt ennyi akadály? Miért csak énelöttem? Miért nem jöhetek lóháton, miért gyalog? Öltözetem sem olyan, mint a többieké ... Sokáig tart a vándorút, s mikor végre a tó partján állok, látom, hogy beesteledett. Oszladozik a nép. elült a zsivaj. Éppen szállingózik az első hó. Úgy vágyom, hogy csodálhassam a köpetrencék gyűrűjébe zárt tavat! Úgy csalogat a csönd! Csak most van végre csönd, hogy a kirándulók szétszéledtek. Szeretnék örökre itt maradni, de sietnem kell a völgybe. Nincs mikor szemlélődnöm, nincs mikor elmerülnöm az örökkévalóság hangulatában, ebben a vad nyugalomban, hideg tisztaságban. Igyekeznem kell a völgybe. De miért? Van-e értelme az útnak? Miért nyomják lelkemet a gondok: jaj, csak hazajussak, csak el ne tévedjek, csak át ne fázzam, csak még egyszer idejöhessek, s állhassak a tó partján sokáig, nagyon-nagyon sokáig ... Lehet, hogy akkor megszállná lelkemet a nyugalom? Sakkozzatok — Lányok, ti olyan furfangosak vagytok, ötleteitekben annyi a meghökkentő fordulat, hogy alig várom, hogy rávegyelek titeket a sakkozásra. Biztosan érdekes játszmák sülnének ki belőle. — Csak te sose áhítozz, barátocskám, ilyenekre, mert abból úgysem eszel. s — De miért nem akartok leülni, hogy sakkozzatok velem ? — Mi nem VELED nem akarunk játszani. Mi SENKIVEL se sakkozunk. — Jól van hót, de miért nem ültök sakktáblához? — Mert sakkozás közben tömi kell a fejünket. — Talán nem töritek a fejeteket? Szerintem mást se csináltok, mint a fejeteket töritek. — Hisz éppen ez az. Pihennünk is kell néha. Koncsol László fordításai
