Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-30 / 18. szám
ember hamar megszokja a tavaszt. Áprilisban valamelyest furcsa visszamenni a télbe, de nem lehetetlen. Aki észak felé indul, hamarosan eléri a hófoltokkal tűzdelt hegyoldalakat. Még néhány kilométer, és minden vakítóan fehér. A Beskydek fenyvesei sokáig őrzik a havat. A táj lenyűgöző. A fenyőfák roskadoznak a hó terhe alatt. A hegyi legelők, rétek hófehérek. Az irtásokon szétszórva házak, kéményeik békésen eregetik a füstöt. Nyoma sincs a háborúnak. Negyven éve szívódott fel a puskapor füstje, hegedt be az utolsó seb. Csend van. Békés csend. Valachok vándoroltak ide évszázadokkal ezelőtt. Az irtásokon telepedtek le. Pásztorkodtak, kevéske földjüket művelték. Kemény, szívós emberek a mindennapi életben. Nehezen fogadják be az idegent, bizalmatlanok. Egymás közt segítőkészek. Aki bajba kerül, erkölcsileg-anyagilag segítik. Őszinte, jó szomszédok. Még tombolt a háború. A sztálingrádi csata után egyre inkább érezhető volt a hátországban állomásozó ellenséges csapatok nyugtalansága. Kisebb-nagyobb partizánalakulatok ezen a területen is egyre-másra rongálták meg az utakat, vasutakat, hogy megnehezítsék a frontra irányuló szállítmányok folyamatos indítását. A helyzet a Vsetín környéki hegyekben akkor éleződött ki igazán, amikor többszörös kísérlet után sikerült áttörni az erősen őrzött Szlovák-Morva határon a Jankó Usiak hadnagy vezette partizánalakulatnak, amelynek törzsgárdáját szovjet ejtőernyősök képezték. Törzsfönökük D. B. Murzin őrnagy volt. Harci taktikájuk felőrölte a megszálló fasiszta csapatok nyugalmát. A néhány száz főt számoló partizánegység felszámolására a hitleristák tizenötezer katonát, és tábori csendőrt vezényeltek ki a Vsetín környéki hegyekbe. Ezt azért tartották szükségesnek, mert a besúgók több ezres partizánalakulatról számoltak be. Saját szemükkel látták, amint az egyik falun keresztül az éj leple alatt három óra hoszszat meneteltek a partizánok. Annyira el voltak foglalva a számolással, hogy észre sem vették, hogy a leleményes partizánok, kiérve a faluból, a kertek alatt visszamentek, és újból meg újból vonultak, pedig mindössze kétszázötvenen voltak. A németek átfésülték az erdőket, irtásokat. Az akció a megszállók vezérkarának nem kis bosszúságára teljes kudarccal végződött. Emília Cesková tizennyolc éves volt akkor. Csupakéz, csupaláb, vidám kislány. Annak idején be voltak tiltva a mulatságok. Fent a hegyekben „távol a világtól", az irtásokon szombatonként, titokban mégis rendeztek egy kis összejövetelt, ahol a fiatalok találkoztak. Itt találkozott Emília partizánokkal is. Akkor is tél volt. Kemény tél. A szörnyű háború utolsó tele. A partizánok az éj leple alatt egyre gyakrabban jöttek Ceákováékhoz. Megmelegedni, enni, aludni. Ilyenkor az éjszakába nyúltak az esték. Forrt a víz a fazékban. Az asszonyok, lányok mostak —a sötétben. Egy alkalommal Ivan Mihajlov is átlépte Emíliáék házának küszöbét. Egy volt a sok közül, aki észrevétlenül belopakodott a ház lakóinak szívébe. Aztán három hónapig nem látták. Mindenkitől kérdezgették, hová lett Ivan? Már el is siratták. Volt aztán öröm, amikor újra megjelent. Alig fért be az ajtón. Széttárta hatalmas karjait, és csak annyit tudott mondani: „Maminyiko, szesztricska" ... Csirkét vágtak, nagyon szerette a „kurocskát". Lent a faluban nyüzsögtek a fasiszták. Szombat reggel volt. Ceskováékhoz partizánok érkeztek. Közöttük volt Stepanov is, az egyik brigád komisszárja. Egy kopott iskolástáskát szorongatott a hóna alatt. Súlyosnak tűnt. Pokolgép volt benne. Az iskolában kellett elhelyeznie. — Szó sem lehet róla — kötekedett Emília. — A németek rögtön felismernék. Majd én. Stepanov beállította az órát. Emília futott vele, le a faluba. Jól ismerte az iskolát. A bejáratnál nyüzsögtek a katonák. A másik oldalról azonban könnyedén bejutott a tanítólakásba, és a fal mellé helyezte a táskát. Amikor visszaért, már tudták, rosszul időzítették. A bomba előbb robbant, mint kellett volna. A hatása így is rendkívüli volt. A német tisztek a hajukat tépték: a partizánoknak szabad bejáratuk van a konyhájukba ... Emília többször is kézbesített fontos információt tartalmazó leveleket. Egyedül indult a veszélyes útra, fegyver nélkül. Tudta, mi vár rá, ha leleplezik. Mégis mindig új feladatokat vállalt... A szerény, vidám arcú asszony őrzi emlékeit, mint a Beskydek fenyvesei a havat. A békés hétköznapokon fel-felvillant egyet belőlük, hogy mások is elgondolkodjanak, okuljanak, hogy a mai fiataloknak a háború borzalmait sohase kelljen megismerni. A hidak szerkezete, formája korszakonként változik. Szerepük örök. Egy és ugyanaz, készüljenek bár fából, köböl, acélból. Méretük, fontosságuk különböző. És vannak olyan hidak, amelyeknek lelkűk van. Ostravában is van egy ilyen: Milos Sykora hídja. A Nagy Honvédő Háború a végéhez közeledik. Már csak néhány nap, és összeroppan a hitlerista Németország. Az ellenség elkeseredetten védekezik. Az álmok, a csodafegyver már utópia, illúzió csupán. Egyetlen céljuk marad. Minél többet ártani, minél nagyobb károkat okozni, tönkretenni mindent, amit lehet, mindent, ami a visszavonulás alatt útjukba kerül. A szovjet csapatok előrenyomulása több irányból is A HID olyan erős, hogy azt nem lehet megállítani. Mindenki tudja. A végső győzelem már csak napok kérdése. A Moravská Ostrava-i ütközet a második világháború egyik legnagyobb ütközete volt. A felszabadító hadsereg meg akarta kímélni a várost és hazánk acélszívét, a gyárakat. lír j§; I ír , j fi. í taK I í/ 1 r w—«■»■« ..... »i .0 >U VMI WWWf** RH&Lr d Ennek megfelelően dolgozta ki a haditervet. A légierő parancsot kapott: Egy bombát sem Ostravára! Aki megszegi, hadbíróság elé állítják! Rengeteg emberélet árán, de Ostrava épségben maradt. Május elsejét már szabadon ünnepelhette a város. A győzelem után kilenc nappal a kohók megkezdték a termelést. A felszabadító harcokban részt vettek az I. csehszlovák hadtest katonái is. Az Ostravicát átölelő hidat megközelítette az első tank. A hidat aláaknázták. Meg kell menteni a hidat! Milos Sykora egy jelzöpisztollyal és egy csípőfogóval a kezében kúszik az acélszerkezeten. Az óra mutatója mintha ólomból lenne. Végre, felszökik a zöld rakéta. Sikerült elvágni a vezetéket. A következő másodpercben géppuskatűz ordít bele a csendbe. Milos Sykora tekintetéből kialszik a fény, hogy a híd megmaradjon, éljen tovább, mindannyiunknak szolgálva. írta és fényképezte: NAGY LÁSZLÓ
