Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-30 / 18. szám
Unokáink emlékkönyvébe 1941 -tői 1945-ig a Gamma Optikai Műveknél dolgoztam Budapesten. Mint falusi gyerek, alig vártam minden évben a karácsonyt meg az új évet, mert ekkor vettem ki a szabadságom utolsó részét. így volt ez 1944 karácsonyán is. Úgy döntöttem, hogy december 24-én reggel utazom, s akkor az estét már a család körében tölthetem. A nyugati pályaudvaron azonban nagy csalódás ért. Közölték a várakozókkal, hogy a vonat nem közlekedik, mert az oroszok éjjel elfoglalták Vácot. Nekünk, fiataloknak eszünkbe jutott, hogy Komáromba autóstoppal is el lehet jutni, onnan meg indul vonat Galántára. Ki is gyalogoltunk a bécsi útra, de sajnos, csak katonai kocsik jöttek. Csaknem három órai várakozás után megállítottunk egy teherautót. A sofőr mondta, hogy nagyon siet, ezért csak az szálljon fel, aki egyenesen Komáromba megy, mert közben nem áll meg. Vagy tízen szálltunk fel. Én még örültem is, hogy megállók nélkül már délután két órára Komáromba érhetünk. De sajnos a német és a magyar katonaság is arra jött, így csak csigatempóban haladhattunk. Már esteledett. Idegesek voltunk, éhesek, fáztunk, s már arra gondoltunk, hogy le kéne szállni és bekéredzkedni valahová, amikor puskaropogásra lettünk figyelmesek. Egyre közelebbről hallatszottak a lövések. Azután valaki odakinn kiabált: „jönnek az oroszok!" Több se kellett, mi is leugráltunk a teherautóról és búvóhelyet keresve szétszaladtunk. Abban a házban, ahová én szaladtam be, már többen tartózkodtak. Villany nem volt, csak suttogva mertünk beszélni, féltünk, és egymástól kérdeztük, hogy mit csináljunk. Egész éjjel hallottuk a fegyvérropogást, semmit sem aludtunk ... Másnap reggel nyolc óra tájban megzörgette valaki az ajtót. Két fiatal orosz katona jött be, és csak annyit kérdeztek, „szóidat nyet?", de mivel látták, hogy civilek vagyunk, odébbálltak. Akkor láttam életemben először Három hónap a háborúból orosz katonát. Az idegesség felengedett, a házigazda megkínált bennünket zsíros kenyérrel és jó meleg teával. A kevés, de jó reggeli után ki-kinézegettünk az ablakon, de csak katonákat láttunk autóval, gyalogosan. Néhányan felbátorodtak, elhagyták a házat, mi pedig, akik még maradtunk, megkérdeztük a házigazdától, ott tölthetjük-e a következő éjszakát is. Igennel válaszolt. A háziasszony ellátott bennünket, mi meg viszonzásul fát vágtunk, bekészítettük a szenet, s amikor már minden készen volt és jóllaktunk, karácsonyi énekeket énekeltünk a meleg szobában. Az éjszaka nyugodt volt. jót aludtunk. Másnap reggel tovább indultam Komárom felé. Sajnos, nem ismertem a vidéket, így eltévedtem. Áthaladtam Perbálon, majd egy Tök nevezetű faluba értem, s mivel már délután volt, a Fő utcában megkérdeztem egy asszonyt, nem tudna-e nekem szállást adni. Voltak már nála többen is, de ö azt mondta, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, s haza vitt. A lakásban négy férfi volt és egy lány. Az asszony bemutatkozott. Kovács Margit volt a neve, azután bemutatta a lányát, Margitkát, és a többieket, majd lavórt és vizet hozott, hogy mosakodjam meg. Közben elmondta, hogy a férje és a fia is katona valahol, s mivel olyan idős vagyok, mint a fia, ameddig maradok, helyettesíthetem. Úgy emlékszem, mintha ma lenne, hogy kipotyogtak a könnyeim, és ahogy a lábam mostam, mind a lavórba hullottak. Ilyen bús könnyekkel kezdődött az én három hónapos ottlétem. Mert itt megállt a front, nem mehettem tovább. De öröm volt az életem ... A háziasszony férje civilben cipész volt, s ö megtanulta férjétől ezt a mesterséget. Varrni is tudott. Híre ment ennek az ö tudományának az orosz tisztek között, s attól kezdve hozták magukkal a hozzávalót, amiből a háziaszszonyom csizmákat, bakancsokat készített, ingeket, kabátokat, nadrágokat varrt, amiért élelmiszert és pénzt kapott. Mindig egy Konstantin nevű katona jött az áruért, és ő hozta lovaskocsin az érte járó élelmiszert és pénzt. Mivel én segítettem neki a fel- és lerakodásnál, igen megszeretett és mindenhová magával vitt. Szállítottunk fát, szenet, élelmiszert, lovakat mostunk, istállót takarítottunk, disznót öltünk, havat hánytunk, és közben beszélgettünk. Mivel én a gimnáziumban egy kicsit megtanultam szlovákul is, értettem, amit kérdezett tőlem, hogy hol dolgoztam, mit csinál az anyám, van-e testvérem. Én is ugyanezeket kérdeztem tőle és szépen összebarátkoztunk. Egyszer azután azzal jött Konstantin, hogy hív engemet egy tiszt. Nagyon megijedtem, nem tudtam, mit akarhat tőlem. Azután kiderült, hogy éjjel elfogtak egy magyar katonát és kellett a tolmács a kihallgatásához. A katona még a térképen is megmutatta, hogy hol van az ellenség hadiszállása. Attól kezdve minden reggel jelentkeztem a helyi tanács irodájában, mert a község bírója nem tudott oroszul és én voltam a tolmács hat hétig. Az ott állomásozó katonák és a falu között felmerülő problémákat intéztük. Csizmabőrrel, szövettel, inganyagokkal fizettek, még sapkát is adtak meg pénzt, amire nem volt szükségem akkor. A háziasszonyommal varrattam magamnak csizmát, ruhát, inget. Március végén megindultak előre az orosz katonák, én pedig megköszönve háziasszonyom vendégszeretetét, gyalogszerrel hazafelé indultam. Április elejére szerencsésen hazaérkeztem. Azóta is levelezünk Kovács Margittal és a lányával Tőkről. Ők 1965-ben voltak Kajaion, én pedig már háromszor látogattam meg őket. Az idén újabb látogatást tervezek. Szeretném tőlük is hallani, mi maradt meg bennük abból a három hónapból, amit együtt töltöttünk. Szépvölgyi Lajos, Kajal Versenyezzen velünk a barátsággyürüért! Április 30-án 13 óra 50 perckor a szovjet felderítők behatoltak a beriini Reichstag épületébe. Jegorov és Kantarija őrmesterek kitűzték a vörös lobogót a volt Birodalmi Kancellária homlokzatára, de a győzelem még nem volt teljes, hiszen Berlin néhány városnegyedében tovább folytatódott a harc. Noha a 2. belorusz front csapatai ezen a napon elfoglalták Észak-Németország egész keleti részét — Meklenburgot, a nyugati szövetségesek Hamburgot, a brit légierő pedig e napon bombázta utoljára Kiel városát, a Volkssturm és a Hitlerjugend egységei még mindig ellenállással próbálkoztak. Harcuk azonban hiábavaló volt. Berlin május 2-án feltétel nélkül megadta magát. Május 5-én Dönitz utolsó egységei is kapituláltak. Május 8-án Zsukov marsall. Tedder marsall, Spaatz tábornok és de Tassigny tábornok jelenlétében Keitel, Friedenburg és Stumpf aláírták a feltétel nélküli kapitulációról szóló okmányt. A háborúnak azonban még ezzel sem lett vége, hiszen Japán tovább folytatta a harcot. Május elején a Cseh- és Morvaország egyes területein állomásozó csaknem 900 ezres német hadsereg még mindig nagy ellenállást tanúsított a szovjet csapatokkal és a partizánokkal szemben. Ezért május elsején Pferovban felkelés tört ki. Az itteni hazafiak példáját Nymburkban, Podébradyban és Rakovníkban is követték, mígnem május 5-én Prágában a gyengén felfegyverzett felkelők fontos intézményeket foglaltak el. Kétezer barikádot építettek, melyek akadályozták a német alakulatok mozgását. A város német parancsnoka Schörner segítségét kérte. A német túlerő ellen a felkelők nem tudtak volna védekezni, ha nem siet segítségükre a szövetséges hadsereg. Az akkoriban Drezda közelében tartózkodó 1. ukrán front tankistái május 6-án elindultak Prága felé. A szovjet csapatok május 9-én érték el Prágát, s még azon a napon felszabadították. Az európai hadszíntér utolsó két városa, Písek és Tábor 1945. május 11-én szabadult fel. Berlinben a Brandenburgi kapunál: (balról) G. K. Zsukov. B. L Montgomery, K. K. Rokoszovszkij Szovjet kislány az amerikai katonák körében 1945 áprilisában
