Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-16 / 16. szám
VASZILIJ BELOV Szobánk ablaka alatt éjjel-nappal zúgnak az autók. Hörögnek a dömperek, vonítanak a trolibuszok. Néha, éjszaka kiugróm ágyamból, és idegesen zakatoló szívvel nézem a város kozmikus sugárzású fényeit. Nem tudok ilyen lármában aludni, és ezekben az órákban felidézem az én csendes Vologdám emlékképeit, szinte látom az ottani embereket, egyikkel-másikkal reggelig eltársaigok. Egyszer egy ilyen álmatlan órán régi-régi ismerősöm, az öreg Paranya jutott eszembe. A lányával és vejével élt, a miénkkel szomszédos faluban, tizenkét évig egyfolytá ban ő gondozta a kicsiket. Emlékszem, napokig makacsul esett az eső, fújt a szél, az utak latyakosak lettek, a házak megfeketedtek a víztől. Az udvar felöl jutottam be Paranya házába, felmentem a zöld tehéntrágyával tapasztott tornácon. Mifelénk az egyszerű emberek kopogtatás nélkül lépnek a házba, bármivel vannak is elfoglalva éppen akkor a ház gazdái. Nem volt szándékomban megváltoztatni a szokásokat, így én is kopogtatás nélkül nyitottam be. Az asztalon bepárásodott, verejtékező szamovár állt. Két gyerkőc ült a lócán az asztalnál. Itták a teát, és áfonyamaszatos arcuk olyan mókás volt, hogy az már kész gyönyörűség. — Hogy hívnak? — kérdeztem a nagyobbtól, aki morzsányi kis derekánál fogva tartotta testvérkéjét. — Igoj Ajkadievics Szmijnov. — Hát őt? — Jonkal Ljonyka a lekvárról is megfeledkezve, eltátotta a száját, és gyanakvóan, kerekre nyílt szemmel bámult rám. — No hát, Igor Arkagyijevics, fogd ezt a cukorkát, a tied és Ljonykáé. de hol van nagyanyátok? — A tehént feji — felelte Igor Arkagyijevics, és nem tudta, mit kezdjen a cukorkával. A házikóban csapatostul zümmögtek a legyek. A szamovár már kihűlt, vizet öntöttem egy pohárba, megszineztem egy kis főzettel a teáskannából, és megittam egy fél pohárral. Éppen e foglalatosságon ért Paranya. — Ajajaj, isten hozott, Vaszenyka bátyuska, ezer éve nem láttunk! Aztán hosszú idöre-e? Maradsz még vagy három napocskát, mi? Borzasztóan kevéske, azért csak szép tőled, hogy benézel a vénasszonyhoz, mindig jól megvoltunk, apád is — isten nyugosztalja — eljárogatott, úgy-úgy, még anyuskáddal is, majd mindent megtárgyaltunk. Most ő hol van? A lányánál? A kicsivel veszködik? Tudom, tudom, nem tréfadolog, lám, magam is hármat hoztam a világra ... Mindezt három másodperc alatt mondta el, és én nyomban felvidultam. Paranya megöregedett, ajka még jobban beesett, orra még hegyesebb lett, de még mindig jól beszélt, mint régen, hangosan, hogy zengett bele a ház, most sem keresgélte a szavakat, maguktól peregtek: —...És mivégre vannak, bátyuska, a fiúk; a fiaim felém se néznek, teljesen elfelejtettek, teljesen. Bizony, fáj ez nekem, bátyuska, Vaszenyka, olyan rossz néha, hogy el sem tudom mondani, hisz én csináltam mind a kettőből embert, még ha valami pénzecskét juttatnának néha, de nem, sok éve nem gondol egyik sem az anyjával. Még ha rosszul menne a soruk, de az egyiknek annyi a búzája, hogy nem tudja felélni, csak nemezcsizmája nyolc pár, a másik halászni jár, de hogy egy pár halat hozna az anyjának, ne adj isten, nem volt rá példa. Mikor a kisebb nősült, jól van, mondok, hagyom, minek zargatni őket, afféle tyúkólban éltek eleinte, nem kell nekem semmi, no de most már a házuk rendes, azt hiszed, eljönnek? Eh, nyűg vagyok én ezeknek, csak tudnám, mit vétettem ?... Ejnye, angyalkám, meg ne fulladj... A gyereket a lócáról az ölébe vette, és hátba veregette, hogy gyorsabban lenyelje az összecsócsált pirogot. — Te meg, Igorjaska, egyél, ne affektálj, végy példát Leonyidról. Mit rúgkapálsz? Majd adok én neked, ördögfióka, rugdosni, majd adokl Nézd, milyen finnyás lett. Ne grimaszkodj, ne fanyalogj, edd, amit eléd raknak, falj. Nem tartunk neked külön szakácsnőt. A nagyobb egy darab piroggal meglépett az asztaltól, és kisurrant a házból. Paranya tovább beszélt az életéről: —... Itt se fenékig tejfel, bátyuska, gondolhatod, mikor a lányom második hónapja van kórházban, reuma állt a lábába, hja, öt sem dajkálja már az élet, ez meg, Arkagyej-e ugyancsak jó cég, szörnyen jámbor, semmire nincs szava, be is húzzák minden csőbe. Az ő egészségének is befellegzett, elment az erdőre, minden évben vágják a fát Ukrajnában, most már tényleg úgy van, hogy erdőn terem a kenyér, szóval elment az erdőre, ott meg megcsapta valami ág — azótátul komor, nem eszik, az arca is beesett. — Hogyan, még most is árulják a fát? — Már hogyne árulnák, bátyuska, árulták még az idén is. Száraz, eres kezével megtörölte Leonyid orrát, kibontotta neki a cukorkát. —... Az egész erdőrészt gyökerestül kivágták. No, és mi mást tehetnek a fehércselédek, az öregebbjei, akikbe hálni jár a lélek, azok is kivonszolják magukat gallyazni, hisz pénzt kapnak érte. A lovaknak szügyig ér a hó, a távolságok nagyok, de a nép úgy odavolt, hogy még a tüzet is hagyta otthon kialudni, rohantak az erdőre. Egyedül az a csirkefogó Kolja nem hallgatott a józan észre. Köp a világra, jön-megy a járásban egyik házikóból a másikba. Bejön hát a mi Arkagyíjunkhoz is, elfüstöl vagy két pipát, a rendes ember majd megfúl tőle. Mondom neki mindjárt: inkább nyugton maradnál, mit rontod a levegőt, magad is cél nélkül lézengsz, oszt másokat is megzavarsz. „Na és, amikor Moszkvába vótam, elég pénzt összegereblyéztem, majd fogok itt a kolhozba dógozni!" Ó, te nyavalyás moszkvai, mondom neki, olyan üres lesz a zsebed mihamar, hogy majd megnézheted magad! Van másfél rubele, oszt hogy fennhordja az orrát, várj csak, mondom, hamarosan még a gatyád sem marad meg. Szóval ekképpen igyekeztem észre téríteni, oszt látom ám, hogy felfújja magát, mint kokas az esőben. Én meg csak: ne biggyeszd a szád, ne vágj pofákat, nem vagy főminiszter. Azótátul nem szerencséltetett minket. Egyszer megyek a boltba kenyérért, ez meg, a csirkefogó Kolja-e, szintén ott van, hullarészeg, a lábán nem áll meg. (nő 14) Fekete Zoltán illusztrációja
