Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-19 / 12. szám
■o o Soóky László GERGŐ VITÉZ INGOVÁNYORSZÁGBAN A piros hasú béka felugrott a ladik orrára, és vidáman brekegett. Olyan gyorsan úsztunk az árok vizén, amilyen gyorsan az arra járó áprilisi szellő sodort bennünket. — Tudod. Gergő vitéz — kezdte a piros hasú béka —, én nem itt születtem Ingoványországban, hanem amott túl, sok-sok békaugrásnyira innen. Hínárországban. Ott keltem ki egy meleg májusi napon a vízililiom szárán, és ebihal lett belőlem. Vidáman úszká/gattunk ezernyi testvéremmel, és nem sejtettünk semmit a veszélyről. Pedig a veszély ott leselkedett ám minden vízinövény mögött, s legelőször egy tarka durbincs képében jelent meg. — Mi az a durbincs ? — kérdezte Gergő vitéz. — A durbincs egy halfajta, de mi csak úgy hívjuk, hogy a tarka veszély — mondta a piros hasú béka, majd így folytatta. — Amikor a durbincs közénk vágott, bizony sok testvérkém a szájában végezte az életét. De ez még semmi! Alighogy a durbincs otthagyott bennünket, és előmerészkedtünk a vízitök levelei alól, mert így is nevezik a vízi liliomot, megjelent két egymásra borított kanál, és sok testvérkém megint Csontos Vilmos Volt egyszer egy.. Volt egyszer egy február, Jégrepesztő napsugár Futott sorsunk egére, Tavaszt hozott a fénye. Márciusi kikelet, Béke-váró szíveket Talált nálunk — kinyitva, Úgy vártunk áprilisra. Májusi fény, s barázda Vezetett el a nyárba, S pacsirtákkal dalolva, Gyűjtöttük asztagokba. Amit ígért február, S kalászba érlelt a nyár. — Tudjuk, ha nem henyélünk: Ősztől, téltől se féljünk! A piros hasú béka csak örökre búcsút mondott nekünk. A kanalak tulajdonosa pedig nem volt senki más, mint a kanalasréce, a rabló. Jaj, ha rágondolok, még most is békalencsés lesz a bőröm, olyan szörnyű volt. Akkorra már kinőtt a lábunk, és elhatároztuk, hogy egy pillanatig sem maradunk tovább Hínárországban, inkább elmegyünk világot látni. Először Nádország felé indultunk testvéreimmel, de ott a szigonyos szürke madár leselkedett ránk, akit az emberek gémnek hívnak. Utána Vízországban próbálkoztunk, ott meg a cuppogós fekete szörny, a harcsa ritkította meg a sorainkat így kerültem ide, Ingoványországba. — Es itt nem leselkedik rád semmilyen veszély? — kérdezte Gergő vitéz. A piros hasú béka egy pillanatra elhallgatott, majd elkiáltotta magát: — Jajj, dehogynem! S egy ugrással eltűnt az ingovány levében, mi pedig búcsúzóul elmondtuk azt a verset, amit a békákról hallottunk: Hej, a bácsi békatóban lagziznak a békák, Béka Berci kalapjához tűzik a bokrétát. Nyárson sütik a szúnyogot, verset mond a vöférty, a gázsik sem panaszkodnak, nagy ma itt a bőség. Ez.ertorkú zenekarnak ezeregy a hangja, táncolnak a békapárok, cifrázza a banda. Ámde mikor hajnalt áj ban négyet üt az óra, elcsitul a zenebona mintegy vezényszóra. felkeltett az éhség, fejest ugrott mind a tóba, a brekegő népség. Amikor befejeztük a versünket, Gergő vitéz sóhajtott egy szomorút: — Ó, de kár, hogy elment a piros hasú béka ... Vajon kitől ijedhetett meg? — Tőlem, szit, bizony, csakis tőlem! — mondta valaki a nádtörzs tetején. — És te ki vagy, hogy ennyire fél tőled a piros hasú béka ? — kérdezte Gergő vitéz. — Én a vízisikló vagyok. Kedves Barátaim! Örülök, hogy szerettek kirándulni — no meg rajzolni — és szívesen szegődtetek Gergő vitéz, Tarisznyás és Betyár kutya társaiul a lápországi útra. ígéretemhez híven, máris postázom a kulcstartókat Geleta Rolandnak Komáromba (Komárno). Menyhárt Tibornak Nagyabonyba (Veiké Blahovo), Mács Istvánnak és Mács Attilának Rimaszombatba (Rimavská Sobota), a bussai (Busince) iskolásoknak, név szerint Ivanic Annának, Miklyan Józsefnek. Kiss Norberlnek és Sánta Tihamérnak, valamint a marcelházi (Marcelová) iskolásoknak, Tóth Líviának. Lévai Zoltánnak, Tóth Renátának. Répás Melindának és Danis Szerénkének. A kirándulás még tart, még bárki társunk lehet és felcsaphat illusztrátornak is, mint e számunkban Lévai Zoltán és Tóth Lívia.
