Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-19 / 12. szám
Ivona Krajfoviéová az őszinte szavak embere. Aki kedveli őt, elsősorban szókimondását szereti. Akihez pedig ő ragaszkodik, az is csak nyílt, önmagát vállalni tudó ember lehet. Tizenhét éves volt, amikor először állt a felvevőgép elé. Akkor még dramaturgnak készült; verseket írt, és később is írni akart. Egy nap mégis úgy döntött: inkább a színművészetit próbálja meg. — Hú, de muris lehettem — nevet fel élesen —, ott álltam befont copffal, reszkető térddel, leragadt nyelvvel... meg sem lepődtem volna, ha eltanácsolnak. A versekből is a legrövidebbeket szedtem elő. — Csak ennyi? — kérdezték a végén. — Talán kihagyott valamit, nem? — Dehogyis hagytam ki, ez minden — néztem nagy szemekkel a felvételizted bizottságra, erre kitört a hahota. Nevettek rajta, de felvették. És harmadéves kora óta forgat, egyik tévéfilmet a másik után. A Felkelési történetben egyszerű, tapasztalatlan lány volt, akiből a történelem faragott érett, érzékeny asszonyt. A Ház a szederfa alatt Danicája inkább a külsőségekkel törődik; lelkiismerete csak a legkínosabb helyzetekben szólal meg. A Drága nagybácsi Blankája ügyes, talpraesett városi lány, aki vidékre költözve néz szembe először az előítéletekkel. A Halló, anya Karinja mindig és mindenben a könnyebb utat választja. Filmszerepei közül a Baj van, doki? Mónikáját szereti a leginkább. — Vít Olmer, a bemutatásra váró cseh film rendezője olyan szereppel bízott meg, hogy teljesen elámultam, amikor elolvastam a forgatókönyvet. Egy mélyen érző, tiszta lelkű lányt játszom, akinek elvei, határozott elképzelései vannak. Ezt most csak azért hangsúlyozom, mert ha rám osztanak egy filmszerepet, akkor már szinte biztosra vehetem, hogy egy divatosan öltözködő, szabadon élő, belevaló, kacér lányt kell megformálnom. Vít Olmer szerencsére más valakit vett észre bennem. Friss és kiegyensúlyozott. Halk és visszafogott. Ha nem kérdezem, nem beszél. Ma ilyen kedve van. Csak néz és figyel, szuggesztív, kitartó tekintettel ... közben anélkül, hogy tudna róla, apró darabokra tör vagy fél doboz gyufát. — Melyik napot szereti a legjobban? — A pénteket. — Akkor is, ha tizenharmadikéra esik? — Akkor nem. De egyébként igen. Ha péntekre ébredek, akkor biztos, hogy estig mindent nyélbe ütök. Persze az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. — Mit szokott még elhitetni magával ? — Sok mindent. Főleg másokkal kapcsolatban. Hogy ilyenek, meg olyanok, érti, ugye? — És önmagáról mi a véleménye? — Az, hogy' felszínes vagyok. Ez zavar a legjobban. — S ha belenéz a tükörbe, mit érez? — Csak akkor nézek bele, ha elkerülhetetlen. Mondjuk, ha az arcomat festem. — Miből tudja hát, mikor van formában ? — Abból, hogy dolgozom-e vagy nem. Ha igen, jó kedvem van, nyugodt vagyok, s ettől az arcom is kisimultnak, kipihentnek látszik. Ha viszont napok óta csak úgy tétlenül tengek-lengek, fád vagyok, és semmi sem tud lekötni. — Könyv se, tévé se? — Semmi. Olyankor csak ülök, és nézek magam elé. fiatalok oldala — Ezt komolyan gondolja? — Igen, akár egy hétig is kibírom egyedül. Jöhetnek hozzám, senkit se küldök el, de engem ki nem lehet csalogatni a lakásból. — Mindig ilyen volt? — Nem. Gyerekként amolyan szélvészkisaszszonynak tartottak. — Engedetlennek? Szófogadatlannak? — Rossznak ... Nem akartam suliba járni. Nem tanultam rosszul, de lusta voltam. A szüleim szerencsére nem akartak mindenáron megszelídíteni. Még a dacosságom fölött is szemet hunytak, mert megérezték, hogy úgyis kinövök belőle. — De valami csak mégis érdekelte ... — A zongora. Persze, az is csak egy ideig. Mindennek ellenére hét évig vertem a billentyűket, de a végén már úgy kellett odaparancsolni a székre. Épp tegnap gondolkoztam ezen: azt, hogy imádom Vivaldit és Beethovent, mégiscsak a zongoraóráknak köszönhetem. — Van valami, amire nagyon érzékeny? Amit ki nem állhat maga körül? — Van: a zavaros tekintet, a hamisan csengő szó. Utálom, ha valaki a szemembe hazudik. Ha át akar ejteni. Ilyenkor ki tudnék futni a világból. — És még mikor? — Ha megbántanak. Olyankor aztán jobb, ha nem is keres többet az illető. Megbocsátani, felmelegíteni egy kihűlt kapcsolatot már nem tudok. — Könnyen túlteszi magát a rosszkedvén? — Á, dehogy. Csak úgy dúlok-fúlok a méregtől. Még jó, hogy a nővérem itt lakik a közelemben. Neki mindent elmondhatok. Előtte nincsenek titkaim. — Olyan egészen kicsik sem? — Na jó, olyan icipicik mégis vannak. — Erényei közül mire a legbüszkébb? ^ — Arra, hogy őszintén élek. Nekem az a legfontosabb. A kedves hazugságoknak nincs nálam ^ nagyobb ellensége. Én a kegyetlen igazság híve ,g> vagyok. £ 1 o 4) .o SZABÓ G. LÁSZLÓ t Már nem vagyok szélvés Terefere Ivona Krajcovicovával
