Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-10 / 2. szám

és az ezermester vincellérről, aki száműzte a kapát a szőlőből, és a házában azóta van elegendő meleg víz, amióta kevesebbet üzemel az elektromos forró­víz-tároló. Lehet, hogy mindez valótlannak tetszik, pedig szó sincs meséről. Ellenkezőleg. Ez egy igaz történet dióhéjban. Hol volt, hol nem volt helyett pontosan megmondhatom, hogy a galántai (Galánta) járásban. Deákin (Diakovce) él egy furfangos ember, aki maga csinálta szerkezettel hasznosítja a napenergiát, és olyan gyomtalanító masinát szerkesztett, amely fölös­legessé teszi a szőlő kézi kapálását. — Nincs ebben semmi különös, egyikhez sem kel­lett nagy fantázia. S főleg nem azért csináltam, hogy az újságok cikkezzenek rólam — mondja őszinte szerénységgel Komjáti Zoltán mindjárt a kapuban, de azért a falusi emberre jellemző vendégszeretettel betessékel a házba. Az a fajta ember, aki nem szívesen beszél önmagá­ról, de ha munkáját firtatják, megered a szava. — Harminckettedik éve vagyok a deáki efsz tagja. Voltam segédzootechnikus, traktorista, takarmányo­­zó, de a szőlészet vonzott leginkább. Már tizenöt éve ott dolgozom. Pedig az elején sokáig kerestem a legmegfelelőbbet. Van méhészmesteri, kertész-gyü­­mölcsészeti oklevelem, jogosítványom mezőgazdasá­gi gépekre, de még kétéves fényképész tanfolyamot is végeztem. Mert azt tartottam, hogy amit megtanul az ember, annak csak hasznát veheti. De talán az is közrejátszott ebben, hogy nem születtem a legszeren­csésebb korban. Az elemi iskola ötödik osztályának befejezése után a vágsellyei (Safa) polgáriba kezdtem járni. Közben kitört a háború. Tanulás helyett volt légiriadó, aztán meg futás haza. Negyvennyolcban amikor megindult újra a magyar nyelvű tanítás, ha az éveket számítom, már tizenkettedikbe kellett volna járnom. De csak akkor fejezhettem be a hetediket. így lettünk mi az elveszett emberek korosztálya. Mert azt a több éves kiesést a különböző tanfolyamokkal sohasem lehetett igazán pótolni... — Itt egy pillanat­ra elgondolkodik. Nem mondja, de érzem, próbálja elképzelni, vajon hogy alakult volna sorsa, ha nem szól közbe a háború. Ma talán gépésztechnikus, vagy mérnök lenne? Mert Komjáti Zoltán ma nemcsak az efsz szőlésze­tének vezetője, hanem egyik sikeres újítója is, mégpe­dig minden szakmai végzettség nélkül. A gépi beren­dezések foglalkoztatják. Hogy miért? — Ez nem véletlen. Igaz, hogy a szőlőben is sok munkát elvégeznek a gépek, de sok más mezőgazda­­sági ághoz viszonyítva még mindig keveset. Főleg ott hiánycikk a gép, ahol még szűk sorközös gazdálkodás van, mint nálunk is. így csak drága külföldi gépeket alkalmazhatunk, s azt egy ilyen kis szőlészet csak mértékkel engedheti meg magának. Nekünk kell hát törni a fejünket, hogy segítsünk magunkon, csökkent­sük a nehéz kézi munkát, de közben növelni tudjuk a gazdaságosságot is. Ez vitt rá engem is, hogy speku­láljak. Van még mit gépesíteni. Én a kapálást szeret­tem volna legelőször megszüntetni a szőlőben. Úgy tűnik, sikerült. A megoldás egyszerű. Az újításomat elfogadták, az érdeklődők a nyitrai (Nitra) Agrokomp­­lex vállalatnál megvásárolhatják a műszaki leírást, a rajzokat. Gyártó ugyanis ezidáig nem akadt, de ez nem is az én gondom. Aki viszont működés közben szeretné látni, az megtekintheti itt nálunk ezt a szerkezetet. Mi már azt használjuk kapálás helyett. Mégpedig úgy, hogy permetezünk. A kis lánctalpas traktor kultivátorozás közben azonnal permetezi a földet. Nem kell hozzá csak egy tartály, néhány centi tömlő, egy szivattyú, szűrő és két dűzni. A hagyomá­nyos móddal szemben a permetnek csupán egyhar­­madát használjuk így, de az nem jut a szőlőre, hanem a földre s nem erősen porlasztva, tehát sem a levegőt, se a talajvizet nem szennyezzük. Ráadásul több em­ber munkáját megtakarítjuk, s mivel a kultiválással egyidőben történik a permetezés, még jelentős meny­­nyiségű üzemanyagot is megtakarítunk. A 150 liter permet kb. 2,5 ha-ra elegendő. Számításom szerint legkevesebb 500 Kcs-t takarítunk meg így hektáron­ként. A mi gépünk csupa kiselejtezett alkatrészből készült, tehát olcsó maga a gép is. Most több munkatársammal azon fáradozunk, hogy még tökéle­tesítsük. Szerintem el lehetne érni a hektáronkénti 10 literes permetfogyasztást is. De ez még bizonyára várat magára. A gép működését, munkájának eredményét már a helyszínen, az efsz szőlészetében tekintettük meg. Hihetetlenül egyszerű szerkezet, s a gyomtalan sorok egyértelműen igazolják Komjáti Zoltán szavait. A „csodamasinát” illetően csupán egy kérdés motosz­kál bennem: vajon hogy lehet az, hogy gyártása iránt nincs érdeklődő? Bekukkantunk a vincellér ici-pici irodájába is. Az asztalon egy vázlatrajz hever. — Ez már más, erről még nem beszélhetek, majd ha elkészítjük és beválik — mosolyog. — Na és a napenergia? — kérdezem újra. — Ó, hát az olyan egyszerű szerkezet, hogy nem is érdemes róla beszélni. De ha nagyon érdekli, tessék, jöjjön, nézze meg — s mutatja az utat. Az udvar felöl a ház egyik beugró szögletében meglátom a kiállításokról ismerős napkollektort. Igaz, ez házi kivitelben készült. Mögötte a víztartály. — Ez az egész — int a lapos panelra, amely tényleg nem nevezhető valami komplikált szerkezetnek. — Gondolom, valamilyen szakrajz szerint készítet­te ... — Á, nem. Amikor elhatároztam, hogy megpróbá­lom felhasználni a nap melegét, még nem nagyon volt kapható gyári napkollektor. Akkor még inkább csak üzemek, szövetkezetek próbálkoztak felhasználásuk­kal. Az igazság az, hogy én egy ilyen szövetkezet kollektorját láttam fényképen. Az egész úgy kezdődött, hogy a családunk megsza­porodott. Amikor hat felnőtt és három gyerek lakott ebben a házban, a nyolcvanliteres villanybojler bizony kicsinek bizonyult. Törtem a fejem, mit tegyek. Ha még egy bojlert szerelek föl, az kétszer 1 600 kW. Hát az sok. Akkor jutott eszembe, hogy mostanában többször is emlegeti rádió, tévé és az újságok is, hogy a napenergiát épp ilyen célokra lehet előnyösen felhasználni. Vettem két lapos radiátort, befestettem matt feketére, belehelyeztem az előre elkészített ke­retbe, alá üvegvattát, fölé kb. 2,5 cm távolságra 5 mm vastag ablaküveget raktam, és készen volt a kollektor. A víztartályt, a kiegyenlítő tartályt és a körforgást biztosító csöveket már a vejem és vízvezetékszerelö barátja segített összehegeszteni. — De hát a működési elvet csak ismerte valahon­nan? — Ha megmondom, hogy jöttem rá, kinevet. A központi fűtés alapelvéböl következtettem. Ha a ka­zán képes felmelegíteni a radiátorokat, akkor miért ne lenne ez lehetséges fordítva is, gondoltam magamban — mondja Komjáti Zoltán —, azt, hogy a nagyobb felület hamarabb felmelegszik, s hogy a zárt rendszer­be zárt folyadék hőmérséklet-különbsége esetén megindul a cirkuláció, még a gyermekek is tudják. Ennyi ismeretem nekem is van fizikából. Hát így született az én napenergia-forrásom. — Nem látok szivattyút, amely meggyorsítaná a rendszerben levő folyadék keringését... — jegyzem meg. — Azt ne is keresse. Mert nincs. Ebben különbözik az én rendszerem a gyáritól, meg abban, hogy ebben csak tiszta víz cirkulál. Tudom, hogy ez teljesítmény­csökkenéssel jár, de engem az nem érdekel. A szivaty­­tyút villanymotor hajtaná, tehát megint csak a villany­energiát fogyasztaná. Én elégedett vagyok azzal, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom