Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-19 / 8. szám
tapossa, s az emlékezéstől könnybe lábad a szeme, elfúl a hangja, úgy mondja: fájdalmas, bizony nagyon fájdalmas megöregedni ilyen emlékek terhével a lelkűnkben. Mert felejteni, azt nem lehet... A többit már lenn a faluban, Dmovicében, Marie Machucová mondja el. Már öt éve nyugdíjas, azóta van a gondjaira bízva fönn Rostinán a kis emlékmúzeum. — Mindent, mindent fölégettek, eszeveszetten gyilkoltak. Szörnyű volt látni a szomszédokat, akikkel az ember mindennap találkozott, szót váltott, az ismerősöket, a barátokat, ahogy menekülni igyekeztek az égő házakból, s közben lövöldöztek a menekülőkre. Itt különösen vérengzők voltak a fasiszta katonák, állítólag Skorzeny egységei is mutatkoztak errefelé. Amikor már az árulók megtették a magukét, minden faluban kihirdették: „egy németért tíz csehet" ... Ugyanis Rostinában szerelés közben véletlenül fölrobbant egy páncélököl, és megölte az egyik német parancsnokot. S másnap elszabadult a pokol: előbb az állatokat lőtték halomra, aztán összeszedték a férfiakat, bezárták őket az egyik házba, és rájuk gyújtották. Negyvenegyen voltak ... Jómagam úgy menekültem meg, hogy aznap Zlínbe kellett mennem orvoshoz. S a szörnyűségeket még tetézte, hogy május 8-án — a háború utolsó előtti napján — néhány, az erdőben rejtőzködő SS-mann még további nyolc partizánt lőtt le. Pedig már akkor arról beszélgettünk, ki hova megy haza, mit fog csinálni a háború után. Itt nyugszanak a temetőben, emlékszem, egy magyar fiú is volt köztük... Ma Drnovicének 540 lakosa van. Marie Machucová még elmondja, hogy a települést feldúlták a tatárok, s amikor újjáépült, 1261 -ben a földesúr, Stríleki Smíl, a Marié Machuőová: „A mi környékünkön már kezdettől erős volt az ellenállás, innen Smolinából származott a Josef Valiik is. aki merényletet követett el Heydrich ellen..." Könözsi István felvételei vizovícei kolostornak ajándékozta, az adományozó levél az első írásos emlék a faluról. A falu lakói ma 118 újonnan épült családi házban élnek, a megélhetést az 1960-ban alakult szövetkezet adja. — Halottainknak már csak kegyelettel adózhatunk. De emlékeinket meg kell osztanunk a gyermekeinkkel, fel kell adnunk a történelmi leckét a fiataloknak, hogy visszatekintsenek a múltba, mert csak így tudják becsülettel építeni a saját jövőjüket — mondja búcsúzóul Marie Machucová. Míg visszaintünk a kocsi ablakából Pablo Neruda szavai jutnak eszembe: „Az egyetlen út az ember s az ő szívéből kell, hogy felépüljön az új világ ..." S lett légyen bármily kicsi is az a világ, igazán a miénk csak így lehet. ✓ LÁNG ÉVA Versenyezzen velünk a barátság gyűrűért! Mi történt 1945. februárjának második felében? Címszavakban a következőképpen jellemezhetnénk az eseményeket: Stabilizálódó katonai hadműveletek az európai hadszíntéren — Megkezdődnek a háború utolsó, döntő szakaszának előkészületei — Nagy csaták a Csendes-óceán térségében — A japán csapatok veresége 1^945. február 23-án a szovjet katonák nehéz utcai harcok árán elfoglalták a poznani Citadela erődöt, amely a németek utolsó védelmi bástyája volt az Odera keleti partján. így Lengyelország ismét szabaddá vált. Ez idő tájt már Szlovákia csaknem egész területéről is kiűzték a német fasisztákat. A harcok Szlovákia nyugati részében és Morvaországban folytatódtak tovább. Itt tevékenykedett a Ján Zizka és a Sztálin partizánalakulat. Hitler optimista kijelentései már nem bizonyultak elegendőnek a náci tábornokok és az NSDAP (a náci párt — nemzeti szocialista német munkáspárt) tisztségviselőinek meggyőzésére. Többségük tisztán látta, hogy Németország és szövetségeseinek helyzete kritikussá vált. Ezért Himmler megkezdte titkos tárgyalásait Folke Bernadottal, a svéd királyi család tagjával, akinek az lett volna a feladata, hogy előkészítse a nyugati szövetségesekkel kötendő különbéke feltételeit. A tárgyalások során szóba került, hogyan lehetne megállítani vagy legalábbis lelassítani a szovjetek előrenyomulását, ha pedig a nyugati szövetségeseknek nem sikerülne elfoglalniuk Németország egész területét — ami nyilvánvaló volt —, hogyan lehetne megakadályozni, hogy a háború utáni Németország politikai viszonyaira a Szovjetunió valamiféle hatást gyakorolhasson. Csakhogy ebben az időben, amikor az angol és az amerikai csapatok már átlépték a Rajnát, s a Brenner-hágón keresztül Ausztria felé nyomultak, amikor a szovjetek már elérték az Odera folyót, és Magyarország felől is sikeresen haladtak Bécs felé, a titkos tárgyalások már elvesztették a nyugati szövetségesek számára korábbi jelentőségüket, s így sikertelenül végződtek. Szovjet partizánparancsnokok 1944-ben. Balról jobbra: I. Szkripka, G. Milnyikov, A. Aszmolov, A. Jegorov és A. Rzseckij Unokáink emlékkönyvébe Kucera Vili bácsi, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Slovlik üzemi rendészetének vezetője, aki részt vett az 1944-es partizánharcokban, így emlékezik vissza azokra az időkre és sebesülésére: „Az 1. Sztálin partizánbrigád tagja voltam, azé a brigádé, amelynek parancsnoka A. Jegorov, a Szovjetunió Hőse volt. Engem a nehézgolyószórósok parancsnokává neveztek ki, s ebben a tisztségben vettem részt 1944. szeptember 12-én a vrútkyi harcokban. Kora reggeltől tartott a csata körülbelül délelőtt tíz óráig. Vrútky fölött, Dubné skaly felől sikerült kiszorítanunk a fasisztákat állásaikból, de egy részüknek sikerült hátbatámadni bennünket. Lőttek, ahogy csak bírtak, két társam azonnal megsebesült. Visszavonulás közben azután engem is találat ért. A jobb térdembe fúródott egy golyó. Nem tudtam továbbmenni. Az egészségügyi nővér bekötözte a sebemet. Ez délután V ________ történt. Egészen esti tíz óráig a harctéren feküdtem. Akkor az egyik golyószórós bajtársamnak sikerült engem kicsempésznie a fasiszták által bekerített területről. Ludovít Gajdos volt a neve, és egészen Martinig cipelt. Ott állomásoztak a felkelő csapatok. A katonák kórházba szállítottak. Ott kioperálták a térdemből a golyót, majd előbb Zvolenban és Sliacon kezeltek, később pedig Lvovban, a katonai kórházban. Oda egy repülőgép szállított el. Ez a gép a Tri duby repülőtérről indult vissza a Szovjetunióba, miután az onnan érkező, később Hronská Dúbravánál harcoló ejtőernyős brigádot eljuttatta a mi területünkre." Beküldte: Horváth Angéla, a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Komensky utcai alapiskola Vili. C osztályos tanulója (noia)
