Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-19 / 8. szám

Daniel Hevier versei DUSÁN DUSEK XAA6WV>AteJUfH A boszorkány lakása A falon megmozdult a kép. A világoskék balett-táncosnő összecsukta napernyőjét és elrepült rajta a messzeségbe, szétdobálva maga körül mindenféle pihét, konfettit. üvegdarabot, planétát. Klarinétszót hallani a szomszédos lakásból, melyben már egy fél éve nem lakik senki. • • Öregember kalappal föl-alá járkál az utcákon és mindenkire ráköszön megemeli a kalapját amely számára olyan akár egy fogantyú ha magasba tartott kezével nem kapaszkodna bele elesne Tóth László fordításai ekapcsoltam a rádiót, és meg­hallgattam a híreket: csupa háború meg háborús tűzfé­szek. ez fogadta azt. valaki megérkezett, másvalaki meg eltávozott, csak az időjárás-jelentések nem változnak, habár az időjárás egvre válto­zik, egyszer ilyen az idő, máskor amolyan, ma harmadika van. holnap negyediké — holnap lesz a névnapom. Megnyiratkoz­­tam. Közeleg a tél. Az utóbbi időben nagyot javult az időjárás-előrejelzés, per­sze olykor azért melléfognak — ilyenkor vigyorgok, mint egy hülye, mert azért mégis akadnak körülöttünk titokzatos dol­gok, s nélkülük szomorú lenne az élet. A fiatal szlovák író novelláit idén jelenteti meg a Madách kiadó. A készülő kötetből a címadó elbeszélést választottuk. Egyetlen embert ismertem, aki mindig pontosan tudta, milyen lesz másnap az idő, de hát már régen meghalt; akkoriban mindig irigyeltem, ma már nem irigylem. Kamii Zajacnak hívták és postás volt. Azért jutott eszembe, mert később a rádi­óban egy feltalálóval beszélgettek, és arra a kérdésre, mivel szeretett foglalkozni ka­maszkorában, ezt válaszolta: „Amikor még kisfiú voltam, a világot figyeltem, hogy mit lehelne megváltoztatni rajta". Erről önkéntelenül eszembe kellett jutnia; én is a világot figyeltem, de sohasem akartam rajta változtatni vagy javítani. Tízéves voltam, és egy nyavalyát törődtem az időjárással: irigyeltem Zajactól azt a hosszú rúdra erősített repülőgépet, amely forgott xt szélben, és három légcsavarral kelepeit, és egyre azon törtem a fejem, hogyan csenhetném el tőle. Mindenki Ka­millának szólította, de olykor Pongrác— Szervác—Bonifácnak is. egyszerre mind a három néven, mert május tizennegyedikén született, akkor, amikor a fagyosszentek véget érnek. Mindenkivel szóba elegyedett — s fünek-fának elmesélte, hogy ö már tizenkettedikén, két nappal a születése előtt szemügyre vette a világot, de hideg volt. hát inkább megvárta, amíg jobbra fordul az idő, a biztonság kedvéért Szervác napján is kikukkantott, de még mindig hideg volt, csak Bonifáciusz napjára mele­gedett fel annyira az idő, hogy már nem biijt vissza az anyja hasába. A ttól kezdve figyeltem a napokat. Zajachoz sehogyan sem tudtam köze­lebb férkőzni; mit bánta ő a srácokat, csak az időjárással meg a 'munkájával törődött. Széthordta a postát, aztán otthon böngész­te az ócska térképeit, meg a levegőt szeret­te szaglászni és a szelet szimatolni. El­kezdtem élénken érdeklődni felőle: szerel­tem volna becserkészni és ellopni tőle a repülőgépét, csakhogy volt egy Baro nevű kutyája, az őrizte a házat, és mindenkit megharapott. Méhei is voltak. Előbb a kutyájával kellett volna megbarátkoznom, hogy átmászhassak a kerítésen, amíg Ka­mi Hó széthordja a postát; utóbb derült csak ki, hogy Bárónak a teljes neve Baro­méter volt. Valaki egyszer elmondta nekem, hogy látta, amint Zajac távcsővel vizsgálgatta a szivárványt, s egy másik valaki egyszer esővízből készített teát ivott nála. Kamilló mindig tudta, milyen lesz az idő — s az emberek, a levelek és az újságok kikézbesítése során, mindig meg is tuda­kolták ezt tőle. Mindig megmondta nekik. Ilyenkor kedvlelve mosolygott. Valahányszor valaki meg akarta láto­gatni, eljött elmondani neki. mi mindent látott, hogy Kamilló feljegyezhesse. Posta­galambokat tenyésztett. Egyszer valaki ezt találta ki: láttam egy legyet, amint éppen egy verebet hajszolt. Kamilló ezt is felje­gyezte. Egyszer pedig valaki látott egy cseresznyefán egy szem alakú gyantacsep­­pet. s másnap a gyanfacsepp már nem volt ott. Aztán kinevették. Mindenáron a közelébe kellett férkőz­nöm. Kamilló azt állította magáról, hogy már negyedszer nőnek ki a Jogai — s kinőnek majd ötödször is, ha a negyedikek kihulla­nak; a szájában nem volt egyéb, csak a puszta ínye. A gyerekek nem érdekelték, mihez kez­dett volna a gyerekekkel egy tízéves kö­lyök megél minden időben, és semmivel sem törődik. Hasonlóképpen áll a dolog a tizenegy évesekkel is. Mihez kezdjen ve­lük? Semmihez. így hát én is elkezdtem figyelni a napo­kat. A diófáról megfigyeltem a tyúkokat: a szomszéd meg a szomszédasszony nevetgél­ték őket egy tenyérnyi udvaron: csakhogy az öregasszony hiába dugdosta mutatóuj­ját a fenekükbe, már nem tojtak. Csirkék helyett tavasszal mindössze négy kakast tartottak, ezek szüntelenül verekedtek, a nyakuk köríti felfújódott fénylő lebemyé­­gük. egyetlen értelmes szól sem tudtak kiadni magukból, csak leszegték a fejüket, mintha nem látnák egymást, s a következő pillanatban egymásnak estek, s egymás vértől duzzadó taréját kezdték tépdesni a csőrükkel Erről Kamilló is tudott. A verebek tolvajok voltak — és a varjak szintén: a lopás madarak diót loplak, a verebek csak a tyúkok nyomában megma­radt hulladékot. A seregélyek voltak a vadászrepülök. Kamilló Baro bundájából meg tudta állapítani, hány nap múlva kezd el havazni, felhagyott a borotválkozással, a haját is megnövesztette, hogy a szőrzete melegítse, mi gondja egyébre. A fák a szélre bízták leveleiket, a körtét senki sem szedte le. ott rohadt az egész a fán, a hízó az ólban még nem sejtette, mi vár rá ócska újságlapokat zabáit. Röff! Röjf! Az ilyesmi nem került bele Kamilló füzetébe; s a repülőgép változatlanul ott berregett a hosszú rúd tetején. Az égbolt alatt mada­rak gyűléseztek. nagy sugarakban köröz­tek. és bombákat potyogtalak le: én a váltamba kaptam egy találatot, az öcsém a vajas kenyerére. Közeledett a tél. A hízó hasmenést kapott. Az olvasókönyvemben egy cédulára bukkantam, még nyáron je­gyeztem fel rá: Láttam, hogyan párzanak a fiatal cserebogarak, a muskátlinkat vá­lasztották ki erre a célra; most már meg tudom különböztetni a hímet a nősténytől. Emlékszem, milyen feszült figyelemmel kísértem a szuszogó sünök életét is. de semmit sem bírtam felfedezni, amivel fel­kelthessem Zajac érdeklődését, beállíthas­sak hozzá és ellophassam a repülőgépét. Amíg aztán egy este összeakadtam egy zseblámpás ördöggel. Esett az eső — s közben már fagyott. Az ördög lefele nyargalt az utcán, fülére hú­zott sápkával, a kezében hatalmas zseb­lámpa, legalább öt elemes, kurjongatott, és vadul csúszkált a jeges kövezeten, s vala­hányszor találkozott valakivel vagy mege­lőzött valakit, az arcába világított, és harsányan rárikoltott. A fákat is sorra megvilágította. Nem lehetett több. mint hatéves, legfejlebb hét, egy kis ördög, aki Szilva József tollrajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom