Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-12 / 7. szám

— Viszont ha nincs kilátásban fellépés, akkor sorjáznak a magyarázkodások. S akadnak olyanok is, akik meg sem indokolják a hiányzást. Mi meg nem szólunk, mert egymásra már nem sokat adunk. (Szabó Gabriella)

— Nem tudom, mitől alakult így. Eleinte volt öszetartás, a fegyelem is nagyobb volt. Mostanában nagyon rombol a fegyelmetlenség, amiben valamennyien ludasok vagyunk. (Marcel Ildikó)

— Eleinte többen voltunk, és becsületesebbek voltunk. Rendszeresen jártunk próbákra, és lelkesedés is volt bennünk. (Gál Éva)

— Egynéhányunkban megvan az öntudat. Tudjuk, miért énekelünk, mit jelent az, hogy iskolánknak aranykoszorús lánykara van, de mindenkinek tudnia kellene! (Péntek Erzsébet)

Mindez abban, a városban hangzott el, amelyet Galántai táncok című zenekari müvével mindenekfölött Kodály Zoltán tett világhírűvé. Abban a városban, amelyben a karéneklésnek jeles hagyományai vannak, ám hagyomány ide, hagyomány oda, az mégis sokáig, 1981-ig váratott magára, hogy gimnáziumi kórus létesüljön. A kezdet kezdetén minden úgy ment, mint a karikacsapás, s az eredmény is váratlan volt: a szlovákiai magyar iskolai kórusok szemléjén, a Csengő énekszón 1983-ban, újoncként, aranykoszorús minősítést kaptak. Boldog volt mindenki. Ezután vendégszereplésre utaztak Budapestre, sikerrel helytálltak a szlovák kórusok szemléjén, s a járási, kerületi versenyeken is. Az idő meg csak telt s múlt, régi tagok mentek, újak jöttek, a kezdeti lelkesedés pedig alábbhagyott. Az idei iskolaévben pedig oly ritkán voltak együtt, illetve volt teljes létszám, hogy amikor a munkahelyén, a CSEMADOK JB székházában Józsa Mónikát az általa vezetett lánykarról kérdeztem, tekintetével visszakérdezett: hát érdemes erről beszélni?

— Talán túl korán jött a siker, az aranykoszorús minősítés — mondja. — Szinte minden szinten, még Budapesten is. Aztán a szlovák ifjúsági kórusok szemléjén „csak" ezüstkoszorús besorolást nyertünk, miután az eredetileg harmincnyolc lányból álló kórus egy hónap alatt tizenhét tagú kamarakórusra fogyott. A tanév utolsó próbáján pedig csak hatan jelentek meg, lényegében máig sem tudom, miért. A másik ok talán az, hogy a lányoknak nagyon sok tanulnivalójuk van, ugyanakkor a többség bejáró. Alig van idejük. A harmadik fő okát annak, hogy alig tudjuk összeszedni őket, a magatartásban, a viszonyulásban látom, hogy kevesen tudatosítják, miért énekelünk. A negyedik ok, hogy az iskolai karéneklésnek, bármennyire remélte Kodály, a mi tájainkon nincsen meg a kellő rangja, vagyis talán akkora rangja van, mint az alapiskolai zeneoktatásnak. Ezek a lányok kottát olvasni sem tudnak, hogy mást ne mondjak. Az énekkarhoz való viszonyulásukat tehát nemcsak az ő zenei igénytelenségükben kell keresnünk. Ezt kapták, ezt hozták. Azt viszont szeretném hangsúlyozni, hogy az iskola vezetősége, kiváltképp Papp Endre igazgatóhelyettes, szinte erején felül segíti az énekkar működését, az érdektelenséget, a közönyt azonban neki is nehéz gyógyítania. De egyre gyakrabban felteszem magamnak a kérdést: van értelme? És jelenje osztályfőnökök nem nézik jó TM szemmel, ha valaki nem jár

szakkörbe. Iskolaév elején a diák megtudja, hova lehet belépni, s akinek nem tetszenek az ajánlatok, az jobb híján hozzánk jelentkezik. (Szabó Gabriella)

— Erővel senkit sem szabad éneklésre ösztönözni. Valami mással kellene, mert énekelni azért szeretünk. Ha egy jelentősebb fellépés előtt állunk, senki sem talál kifogást. (Gál Éva)