Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-12 / 7. szám

CSALÁDI KÖR

Odahaza egy sárga papírzacskóban őrzöm gondosan az olvasóktól kapott leveleket. Észrevételeket, témaajánlatokat, megjegyzéseket tartalmaznak ezek a levelek, ezért időről időre visszatérek hozzájuk. Tanulságot, ötletet vagy éppen erőt merítek belőlük. Köztük kap majd helyet az a levél is, amelyet egy 75 éves olvasónk adott postára. Szívesen válaszolnék neki én is zárt levélben, ám erre nincs lehetőségem — a boríték üres maradna, mert a címzett ismeretlen.

A „Lányanyának lenni" című tanulmány megírása óta eltelt néhány hónap. Ez alatt újabb ismeretanyagra tettem ' szert, amely az olvasói visszhanggal egyetemben csak megerősítette bennem a tudatot, hogy helyes volt épp ezzel a „kényes" témával foglalkozni. Még akkor is, ha a leírtakat egyesek teljesen félreértették. Mint például az említett levél feladója. Máskülönben miért írta volna azt, hogy: „hogy jön maga ahhoz, hogy nem tisztességes lányoknak nevezi őket? Nem szégyenli magát? Falukra járni, piszkos, pletykás asszonyoktól nótákat tanulni ..

Azok az olvasóink, akik figyelmes olvasásra érdemesnek tartották a „Lányanyának lenni" című írást, velem együtt tudják, hogy a

lányanyákat én lányanyáknak neveztem. Hogy azelőtt többek között „nem tisztességes lányodnak is nevezték őket, azt idáig nem tudtam — bizonyíték, hogy a régi lányanya „megnevezések" között sem említettem ezt a kifejezést —, s köszönöm tisztelt levélírónknak, hogy felhívta rá a figyelmemet. Ami az általam felsorolt megnevezéseket illeti, tény, hogy léteztek, s azért nem „borítottam fátylat" rájuk, mert szerintem hiteles bizonyítékai egy olyan megítélésmódnak, amely ma már elavult, s amely ellen a magam módján, lehetőségeim és tudásom szerint épp a „Lányanyának lenni" című írással próbáltam valamit tenni. Ami a nótákat illeti ezék is léteztek. S ezt a levélíró jobban tudja, hiz ötven évvel idősebb nálam, s olyan dolgokra emlékezhet, amelyekről nekünk, fiataloknak nincs tudomásunk. Pedig sok mindenre kíváncsiak vagyunk. Ezért becsülöm azokat az asszonyokat, akik nevüket sem hallgatták el, úgy vállalták, hogy visszapillantva a múltba beszélnek olyan dolgokról, amelyekről mindmáig nemigen „való" szót ejteni. Mert ezek a köztiszteletben

Mégegyszer:

álló asszonyok — szinte az egész falu őket ajánlotta, amikor megkérdeztem, ki tudna mesélni arról, hogy is volt az azelőtt a lányanyákkal — nem azért döntöttek így, hogy régi pletykákat elvenítsenek fel. Amikor beszélni kezdtek, már egy belső küzdelemből kerültek ki győztesen. Mert meg kellett harcolniuk énjük azon felével, amely arra kényszerítette őket, hogy hallgassák el a régen történteket, ne bolygassák fel azt, ami sértette a falu „szemérmét". De győzött a másik fél, s amikor megszólaltak, azért tették, hogy a régi esetekből, a régi fájdalmakból unokáik tanulságot meríthessenek. Minden tiszteletem az övék, mivel megpróbáltak hidat verni a múlt és a jelen közé, s ezáltal lehetővé tették, hogy közelebb kerüljenek hozzánk a régiek valóságos életkörülményei. S hogy ez miért fontos? Azért, mert a hús-vér ősök tetteiből a mai fiatalok szívesebben okolnak, mint a szinte szentté redukált, megfoghatatlan figurák cselekvéseiből. S bár tisztelt olvasó azt üzente nekem, hogy legszívesebben „széjjeltiportam volna, mint egy büdös férget", én bizony

másik része, amelyeket most idézek: „kegyetlenül és meggondolatlanul szakított fel annyi sebet, ami nem gyógyul be soha..és a lányanya „még akkor is anya, ha lányanya, és akkor is nagyon szereti a gyermekét, ha koca is, mert neki az édes gyermeke". Épp ez a két levélrészlet az, amelyet figyelembe véve, az olvasó kérdésére, hogy nem szégyenlem-e magam, azt válaszolom: nem. Mert amíg a sárga papírzacskóban levő üzenetekhez ötletért és erőért térek mindig vissza, ez a levél, pontosabban ez a két idézet lesz az, amit valahányszor elolvasok majd, egy dolgot fog az eszembe juttatni. Azt, hogy micsoda erővel nehezedik az emberre egy régi „tévedés", amelyről — meglehet — nem is ő tehet igazán. Hogy mennyi keserűséget képes felszabadítani annyi év után is a problémára csak utaló, azt elemző, de semmiképpen sem megbélyegzésnek szánt írás. Hogy mit kellett elszenvednie annak, aki hajlandó volt tollat ragadni és ilyen elszántan védelmezni egy emberöltőnél is többel fiatalabb sorstársait a vélt sérelmek ellen. S hogy mennyit kell még tenni annak érLányanyának lenni--------------------Nyílt válasz egy levélre"--------szívesen hallgatnám meg vagy olvasnám el élettörténetét, keserű tapasztalatait, akár név nélkül is.

Ami az íráshoz mellékelt képet illeti, azt csupán illusztrációnak szántuk, mint ez már „Családi kör" rovatunkban szokás. Hogy egészen-egészen véletlenül se kerülhessen valaki gyanúba „lányanyaság" vádjával — szerkesztőségünk tisztában van azzal, hogy még ma is élnek az előítéletek; egyébként a tanulmányban erről is volt szó — egy külföldi lapból nyírtuk ki a magzatvédő vitaminkészítményt reklámozó manökent. Attól tartok, olvasóink igencsak meglepődtek volna, ha ehhez a témához szamarat ábrázoló illusztrációs képet mellékeltünk volna, mint ahogy azt a tisztelt levélíró tanácsolta: „ne lányanya fényképet mellékeljen, hogy kiegészítse a mocskos rágalmait, hanem szamarat, és akkor magára ismerhet..."

Egyébként mindent összevetve: ezt a levelet nem csupán azért írom, hogy a levélíró tévedéseit korrigáljam. Nem az indulatból fakadó kitörések késztettek válaszra elsősorban, hanem a levélnek két

dekében, hogy a puszta szó, „lányanya" kiejtése ne csupán a régi jelentéstartalmat váltsa ki az emberek tudatában.

Szándékosan felszakítani a sebeket? Nem, ezt nem akartam. De ha valakit sikerült megismertetnem azokkal a tényekkel, amelyek a tisztelt idős levélíróban fájdalmat és indulatot váltottak ki, azokkal a tényekkel, amelyek bizonyítják, hogy a lányanyaság nem erkölcsi probléma, így elsősorban nem etikai és pszichológiai megközelítésmóddal orvosolható, hanem a keletkezéséhez vezető társadalmi nyomások kiküszöbölésével — pl. az abból az „eszméből" táplálkozó nyomás kiküszöbölésével, hogy a nő minél hamarabb találjon férjet magának, mert lehet akár zseni is, igazán csak akkor van értéke, ha valaki elvette, s ha a házassága nem jó, legföljebb majd elválik, mert elvált asszonynak lenni még mindig nagyobb presztízst jelent, mint a „vénlányság" —, akkor már nincs miért szégyellnem magam.

LÁM PL ZSUZSANNA