Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-05 / 6. szám
WEÖRES SÁNDOR CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Dorottya (részlet a vígeposzból) Istenek! istennék! ugyan milyen zsinat, Mely ennyire borzaszt mindent érző-inat? Mi harmóniátlan lárma jön fülembe. Mintha nyolc kutyafi zúgna egy verembe, Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? — Ahá!... itt jön egy szán, s benne két vén zsana. Beszélnek magok közt, az ördög tudja mit. Tán a szengelléri borsot, vagy valamit. Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon. Ki méltó, hogy reá örök párta asszon; Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút, Hogy a burkus kezdte a másik háborút. Mégsem olthatta meg annyi sok esztendő. Bár már hatvanötöd-füre lesz menendő. Most is a legényért mindjárt kardra kelne. Csak vén oldalához dörgölő-fát lelne. Pedig már felszántott tisztes orcájának A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának. Úgy pislog béhullott szeme két tájéka. Mint a kocsonyába fagyott varasbéka. A vénség béverte púderrel hajait. Kitördelte kettőn kívül a fogait: Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti, A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-enek ejti. Akár nézz elaszott bőr és csont karjára, Akár két, irhával bévont rakoncára. Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek. Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek: Mint két darab vackor a sűrű levélben, Amely alatt fonnyadt egész ősszel s télben; Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik, S a napon megaszván, a kóc közé teszik. Egy szóval nincsen már benne semmi épség. Már elfelejtette nevét is a szépség: Mégis, lám, akinek kén litániázni. Itt mér a fársánglók között botorkázni. — Mellette, aki ül, az öreg Orsolya, Bíz az is csak olyan elcsiszolt korcsolya, S csak annyival külömb mamszel Dorottyánál, Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál. De abban őrajta sem vág ki Dorottya, Hogy néki is kedves még az Ádám botja. Igazán, hogy vén lyánt s vén asszonyt a manó Oly helyen is teker, ahol nem volna jó. Mit keresnek ezek fársáng innepében. Kik úgy látszatnak a szépek seregében, Mint mikor a rétnek virági kinyílva Mosolyognak, s köztök áll két rothadt gilva. De ám légyen! úgyis fársáng van most éppen, Maskarára nem lesz szükségünk ekképpen. A 180 éve elhunyt költőre emlékezünk (nő 14) Keresztes Dóra rajza CSUKÁS ISTVÁN Ennek a télnek sose lesz vége Kecskeméti piacon Kecskeméti piacon almát árul hét asszony. Egyiké piros, másiké csíkos, harmadiké cirmos, negyediké pettyes, ötödiké zöld, de édes, hatodiké sem közönséges, hetediké olyan fajta aranyalma, hogy aki azt megeszi, lányságát vagy legénységét már nem soká élvezi. TÓTH BÁLINT Lucaszékre álltái Lucaszékre álltái. Hány boszorkányt láttál? Likas főzőkanálon át angyalt is találtál. Havas téli templom fehérben menyasszony, jégcsap kötőtűkkel vár a tavasz-javasasszony. Lát a pásztor álmot, legelőkön lángot, hasig hóban megrekednek a háromkirályok. Kocsonyában körmök, öreg bőgő dörmög, húbubára a jászolban villát hány az ördög. Árva rigó süvít mélyrepülésben, ennek a nagy télnek sose lesz vége! Hányadik is? Már a negyvenötödik! Ennyitől már minden ember megtörik! Barom meg nem szólal, bárány sem fennszóval, népek gyűlnek a tornácon aganccsal, ki tollal. Mintha egy nagy hűtőszekrény ajtaját nyitnák-csuknák: most nyár, most meg jégvilág. Ki babrál a zárral, nagyon is gyanús, miért lettünk mélyfagyasztott marhahús? Orján szúrós torma, koccintgatnak sorra, vörösborral, pálinkával, menyegzőre, torra ? Utcasarkokon fülelünk farkasszót, elsuhanni látunk szánkós eszkimót, az orr cseng s a fül pendül mint az üveg, a fák mélán ránkejtik hó-terhüket. Kakas szól, szédülnek, Lucaszékre ülnek, földön túlra, holdon túlra szépen elrepülnek. Mit tehetnék, ha már így van, kibírom, vacogok, mint a betűk e papíron, s hiába hogy jellem vagyok, kiforrott, gyerekként törülök csöppenő orrot! Már alig világol, mákszem a föld távol, azt is lesöpri egy angyal az ég asztaláról.
