Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-05 / 6. szám

Akunna azon gondolkodott, hogyan tudna akkorát ugrani az alvó test fölött, hogy ne sértse meg a sebesült kezét, annál is inkább, mert az a keze feküdt fölül a mellén, olyan groteszk látványt nyújtva a hajnali derengésben, hogy Akunna nem mert még egyszer odanézni. Felemelkedett, elrugaszkodott és ugrott. Nem esett rá Richard bácsira, de felriasztotta álmából.

— Ó. te vagy az? — kérdezte öreges, bizonytalan hangon. Aztán szomorúan elmosolyodott. szórakozottan dörzsölgetve a dagadt hézagot ujja helyén, a szája feltárta a fogai közt tátongó még nagyobb rést.

Még egy pillantás a férfira felrázta Akunnát, hogy szokás szerint akarta köszönteni. Minden ibuszait. kivéve a rabszolgákat és azok utódait, a különleges köszöntésben különleges dicsőítő név illetett. Richard bácsit ugyanúgy kellett köszönteni, mint az apját, mivel nagynagyapjuk ugyanazoktól a szülőktől származtak: Odozi ani. amely annyit jelent, „a föld szépítője”, de azt is jelenti, „a béke hozója".

„Odozi ani”, akarta Akunna mondani, miközben már szaladt volna ki az udvarra. De nagy megdöbbenésére nem jött ki hang a száján. Akármennyire erőlködött, csak valami mocsár szélén üldögélő béka hangjához hasonló nyöszörgést tudott kipréselni. Kezdett derengeni benne, hogy elvesztette a hangját. Hogy' fogja akkor elsírni a búcsúkiáltást apjának este. a temetésen? Ez annál jobban aggasztotta. minél inkább érezte, hogy minden új kísérlet, hogy beszédre kényszerítse magát, nemcsak hasztalan, de fájdalmas is.

— Semmi az egész — mondta Richard bácsi reszkető nyálzó szájjal. — Amikor felkel a nap. kérd meg kis anyádat, vegyen neked néhány banánt. Majd az kitisztítja a torkodat. Hangosan kell majd sírnod apádért. Te vagy az egyetlen lánya, aki az ő magjából származik.

Akunna értette, mire gondol Richard bácsi. Nigériában az igbóknál és néhány joruba törzsnél a valódi anya nem egyetlen anyja a gyereknek. A nagymamát nevezhetik „nagy anyának” vagy „öreg anyának”, és a valódi anyát nevezhetik „kis anyának”, ha az ő anyja vagy anyósa még él. A cím kiterjed minden fiatal nagynénire és nővérre, valójában bármelyik fiatal nőre. aki segít a gyerek felnevelésében. Ibusza olyan város, ahol mindenki ismer mindenkit, tehát egy gyereknek végül annyi anyja, annyi apja van. hogy bizonyos esetekben a gyerek nem sokat látja igazi szüleit Ez nagyon elterjedt szokás, mivel nemcsak arról van szó, hogy a gyermek, míg felnő, sok embert ismer meg. és gondol rájuk jó szívvel, de ellensúlyozza is a szülők hajlandóságát arra, hogy utódaikat kényeztessék. Nagyon fontos, hogy egy gyerek a közösség gyermeke legyen. Akunna tehát tudta, hogy Richard bácsi Uszo nénire gondol.

Az udvar, éppúgy, mint a ház eleje, csatatérhez hasonlított. A kora reggeli levegő hűvössége sem tudta elfedni a vizelet bűzét, a megmaradt pálmabor nehéz szagát a nyitott csatorna párolgását, ahol bizonyára egy-két gyászoló könnyített részegségén. Noha a lakók többsége még aludt, és az éjszakai trágyahordó már kiürítette a vödröt az már ismét félig tele volt. Akunna sietett, nem akart tovább maradni, mint feltétlenül szükséges.

Az udvar túlsó végében állt néhány óriási agyagedény. Az egyik az övék volt, és Akunnának kellett esténként, vacsora után megtöltenie vízzel, hogy Nna reggel, mielőtt munkába indul, meg tudjon mosakodni. Tudta, hogy a tegnap esti események előtt nem töltötte meg. Mégis, felemelve a bádogtetőt, nem érte meglepetésként, hogy tele van finom, friss vízzel. Valamelyik szomszéd lehetett; szerette volna tudni, kicsoda. Apja halálának bejelentése óta egyfolytában csodálkozott népe írat-BUCHI EMECHETA

gítani. Lagosban a legtöbb lány korán férjhez megy tanult és gazdag emberekhez, csak a sima testük és az iskolázottságuk miatt — magyarázta Uszo.

— Ez az — helyeselt Matilda. — Sima testről beszélsz... honnan kapták volna a hegeket és a karcolásokat, amik rajtunk vannak? Tudják-e a Lagosban született gyerekek, mit jelent a szikkadt, vonakodó földből tövestül kitépni a maniókát, miközben a szárán összecsavarodott kígyó figyeli a mozdulataikat? Ó. nem, a mai lányok helyett mindezt megcsinálják. Ők szerencsések. Miért ne lenne finom a testük? — fejezte be egy sóhajjal. Aztán, mintha erről jutna eszébe, Akunnához fordult, és hozzátette: — Ez a mi sorsunk, nőké. Nem tehetünk ellene semmit. Meg kell tanulnunk, hogy elfogadjuk.

Akunna meg volt győződve arról, hogy mindezt vigasztalásul mondják, és azért, hogy felkészítsék az elkövetkezőkre. Nekik meg kellett próbálni, de nem sikerült. Ha mást nem lehet, erősíteniük kell benne a félelmet az ismeretlentől. Vajon, mi lesz a sorsa?

u4 menyasszony

lan törvényein. És akkor újra. még nagyobb fájdalommal döbbent rá, hogy soha többé nem látja élve az apját, és szembenézett a megrázó valósággal, hogy halála megváltozatja majd az egész életét. Most nem tudta kikiabálni fájdalmát, mert nem volt hangja, és ez olyan nyomasztó súllyal nehezedett rá. mintha nagy rakás tűzifát cipelne. Még a könnye sem eredt el, bár érezte, hogy szíve még csak fokozza bánata súlyát Megmosta arcát és száját, és a víz illata meg a reggel hűvös párája valahogy helyrehozta. Lassan kisétált a ház elé. és némán megállt a kapu mellett. Látta, hogy rokonok, többnyire férfiak sietnek hazafelé. Sokáig álldogált ott.

Bent a szobában lassan ébredezni kezdtek, nyüzsgés támadt mindenfelé. Férfiak siettek az udvarba, a gyorsan telő vödörhöz. Asszonyok tartották gyerekeiket az esővízcsatorna fölé, hogy megmossák arcukat és fogukat. Az élet folytatódott tovább.

— Akunna! Akunna, óóóóó!

Akunna felriadt, és a hang irányába fordult. Válaszolni nem tudott, mert fájó torka nem engedelmeskedett. így fürgén elindult, ruháját menet közben szorosan fiatal dereka köré csavarva. Felismerte kis anyáinak hívó hangját, és rohant feléjük.

— Hol voltál? — kérdezte Matilda néni.

Akunna odamutatott, ahol álldogált, mert

megszólalni nem tudott, és fejletlen mellkasának súlyától úgy érezte magát, mint az Onitsha körüli folyók egyik istennője, akinek állítólag olyan hatalmas melle van, mint az óriástök. Az érzés olyan valóságos volt. hogy megragadta a rajta levő vékony nylonblúzt, ujjaival szorosan a nyaka köré csavarta, mintha enyhítené a fájdalmát

— Fázol? kérdezte Uszo, rekedten a tegnap éjjeli énekléstől és kiáltozástól.

Akunna megrázta a fejéL

— Akkor hagyd békén a blúzodat. El akarod szakítani? -Nem érted, hogy nincs többé apád? Árva vagy, és meg kell tanulnod, hogy vigyázz a ruháidra. Senki sem vesz neked többé, míg fétjhez nem mész. Majd akkor a féljed visel rád gondot.

— Az a baj — tette hozzá Matilda néni —. hogy nagyon gyorsan fétjhez kell mennie, hogy legyen elég pénz Nnando tandíjára.

— Ó, az nem lesz nehéz! Nem csúnya, nem is valami szépség, de jó modorú, békés és intelligens. Meglásd, tanult embert fog boldoarü a

Napkeltekor, amikor felszáradt a köd a nedves levelekről, járkálni kezdtek az utcákon fel-alá a babárusok, fejükön az illatos, főtt babbal. Mindenütt árusok nyüzsögtek. Néhány házzal lejjebb a rizsárus adta hírül mindenkinek. hogy meghozta a főtt rizst

— Mit kérsz reggelire? — kérdezte Uszo.

Akunna nem tudta, mit kérjen, de jelezte,

szeretné tudni, hol van öccse.

— ó — mondta Uszo —, Mama Johns Bulinál van.

Akunna már nem is aggódott öccséért, mert tudta, ott jól tartják és vigyáznak rá. Mama John Bull, aki az utcában lejjebb lakott kövér gyerekeivel, kövér asszony volt — Lagosban minden kövér fiúgyereket John Bulinak neveztek, ezért az ő neve azt jelezte, hogy ő John Bull anyja — és kötelességének érezte, hogy addig etessen valakit, amíg az meg nem hízik, mint saját családja valamennyi tagja. Mama John Bull félje Má Blaki rokona volt. tehát Nnando a családban maradt.

— Ha semmi mást nem akarsz, hozok neked néhány banánt a hangod miatt Ez én torkom is fáj ma reggel, nekem is ennem kell — mondta Uszo, miközben a baba hívására elsietett.

A nap további része lidércnyomás volt. Emberek jöttek és mentek. A dél közeledtével egyre nőtt a forróság, és aki jött, ott is maradt. Ismét kihordták a székeket, újrakezdték az énekeket, ismét sírtak, különösen azok. akik előző éjjel nem voltak ott Délután kettőre Akunna hangja is visszatért, a dobogás pedig erősödött. Öccse, akit már megmosdattak, megetettek, egyedül üldögélt az egyik pádon, s félve bámult mindenkire, aki jött vagy ment. Egy hang kihallatszott a lármából: „Bárcsak itt lenne a gyerekek anyja! Olyan elveszettnek látszanak.”

Nemcsak látszottak, elveszettnek is érezték magukat. Kintről hirtelen kiabálás hallatszott. A táncolok megálltak, a keresztények abbahagyták az éneklést. Mindenki kiáltozni, sikoltozni kezdett — az asszonyok a fejükre szorították a kezüket, és sikoltoztak, a férfiak döngették a mellüket, és kiabáltak. Uszo néni szorosan fogta Akunnát. és sikoltozott, csukott szeméből patakzott a könnyy, mint a zápor.

Ucse bácsi Nnandót fogta, és kiabált miközben a fejét rázta. A gyerekek nam tudták, mitől van az érzelmeknek ez az újabb kitörése.

Akkor Akunna rádöbbent, hogy Uszo szavakat sikolt a fülébe. A zaj olyan óriási volt, hogy eleinte nem értette.

— Sítj! — sikoltotta Uszo. — Sírj, mert apád. aki pár hete bement a kórházba, hazaérkezett. Hazaérkezett Hazaérkezett! Apád hazaérkezett! Má Blaki, gyere, és köszöntsd a férjedet, aki pár hete bement a kórházba, most hazajött hogy végső búcsút vegyen tőled.

Végre a gyerekek megértették: hazahozták apjuk testét. Akunnát és öccsét átküldték az egyik szomszédhoz. Ott kellett maradniuk mindaddig, amíg apjuk testét el nem készítik, hogy láthassák.

Hosszú vita kezdődött arról, melyik gyászoló csoportnak van joga Nna teste mellé ülni. Nna először pogány volt. aztán keresztény, majd keresztény és pogány; nehéz volt tehát megjósolni, hová távozik a halál után. A keresztények állították, hogy a mennyországba megy a felhők közé. az angyalok közé. az élő Isten jobb keze felőli oldalra, mert mindig eljárt a templomba, jó tenorénekes volt. jámbor életet élt. senkit sem bántott Jámbor ember volt. Az Ibuszából való gyászolók azt mondták. Nna egy bölcs jövendőmondó fia volt. Meg voltak győződve arról, hogy apja, „ani nmo”. a földben várja a fiát. Bele akarták táncolni tehát a földbe.

A tizenegy éves Nnando valahogy bölcsebb és idősebb lett apja halála óta. Felszólították, hogy döntsön. Az öreg Richard bácsi dühösen felrángatta a pádról, ahol ült. megfenyegette négyujjas kezével.

— Tudod — kezdte, s hiányzó fogai miatt alig lehetett érteni, mit akar mondani: még jobban nehezítette a dolgot, hogy Richard bácsi szája örökké tele volt bagólével. Halott unokaöccse gyerekei sohasem szerették, de ha tudta volna, akkor sem törődött volna vele. Csak gyerekek, túl fiatalok ahhoz, hogy tudják: egy csúnya arc nem jelent szükségtelenül ugyanolyan rettenetes lelket. Pedig Nnando nem szerette az arcát, és nem szerette a lelkét sem — nem érdekelte, vajon a lelke tele van-e jószándékkal vagy sem, egyszerűen nem tetszett neki az olyan arc, amely ennyire torz. — Tudod, hogy te vagy az apád örököse. Ő most nincs velünk, de ott áll. ahol te vagy, és láthatatlanul figyel. Érted?

Nnando bólintott. Megértette.

— Jó — mondta Richard bácsi. — Érted — mondta diadalmasan valamennyi hallgatója felé. akik most körülállták őket. — Érted — folytatta még vészesebben reszkető hangon, mint máskor —, bátyánk itt fekszik holtan, mégsem halt meg. Hagyott maga után egy férfit. Ez a férfi most még nagyon fiatal, kisfiú, de pár év múlva el fogjuk felejteni az első Ezekiel Odzsát; a fiáról Nnandóról beszélünk majd, mert megnő, hogy nagy dolgokat vigyen véghez.

így folytatta még sokáig, és átmelegedett saját szavai erejétől. Aztán alábbhagyott hangja crescendója, és vele együtt az energiája. Közelebb lépett Nnandóhoz. öreg. sovány, meztelen mellkasa hallhatóan zihált.

— Fiam. melyik gyászoló csoport álljon apád mellett?

Nnando tanácstalanul bámult.

Egy másik ember lépett közelebb a tömegből, és hangosan megkérdezte:

— Nnando, akarod-e. hogy az apád a mennyországbajusson. az angyalok közé, vagy azt akarod, hogy a földbe kerüljön?

— A mennybe akarom az apámat! — kiáltotta magánkívül a szegény fiú. Képzeletében a „menny” és az „angyalok’ szavakra azok a gyönyörű képek idéződtek fel, amelyeket a helyi vasárnapi iskolában mutattak.

(folytatjuk)