Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-03 / 1. szám
Klára Jarunková neve nem ismeretlen olvasóink előtt, hiszen csaknem minden könyvét lefordították magyarra. De szívesen olvassák őt német, orosz, dán, angol, japán — és minek is sorolnám mind fel —, huszonhárom nyelven. Kétségkívül a legtöbbet fordított csehszlovákiai író, sok előkelő díj és kitüntetés birtokosa. Régi kártyapartnerek vagyunk a budmericei atkotóházban, ahol játék közben, séták alkalmával sokszor folyt a szó irodalomról, írókról, az irodalmi élettel kapcsolatos jelenségekről. Ezekről a témákról szeretnék most is elbeszélgetni veled, de a nyilvánosság számára hiszen a fentebb említettek után nem kérdéses, hogy olvasóinkat érdekelni fogja véleményed, nemcsak az irodalom, de a világ dolgairól is, az életről magáról. Mit mondanáI például a magányról, a humorról, a generációs kérdésről, a kreativitásról, de hadd adjak fél mindjárt egy konkrét kérdést: Mi jut eszedbe erről a szóról: kollegialitás? — No jó, kezdjük a kollegialitással. Szerintem ennek legfőbb ismertetőjele, hogy az írók számontartsák egymást, kölcsönösen ismerjék egymás munkáit. De éppen ebben látok finoman kifejezve problémát, azaz mulasztást. Legutóbb fordítóink egyik találkozóján Alfonz Bednár említette, hogy egy bizonyos kritikus ezzel fordult hozzá: „Na, már elolvastam a könyvedet." A könyv, amelyről szó volt, ezelőtt húsz évvel jelent meg. Szerintem ez komoly hiba, hiszen ha mi, írók nem is tudunk megismerkedni minden kolléga minden munkájával, az irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak elsőrendű feladatuk, mi több, kötelességük lenne ismerni mindent, ami könyvkiadóinkban napvilágot lát. Pontosan így gondolom én is. Különben sem fordulhatna elő, hogy megjelenik egy új könyv — nálunk a Madáchban ez nem mindennapi esemény és lapjaink tudomást sem vesznek róla, legyen az kitűnő vagy gyenge munka. — Igen, megjelennek könyvek, és a közönség nem szerez róluk tudomást. Nincs szükség minden esetben oldalas recenziókra, de rövid tájékoztatásra: megjelent ez és ez, ettől vagy attól a szerzőtől, a könyv témája ez és ez. Erre igen. Az olvasó kevésből is ért. Némely lap, például a Lúd, a Vecemík közöl néha beszélgetést valamelyik „újkönyves" íróval, de ez is nagyon szórványosan, rendszertelenül történik. A kollegialitásról való elképzelésemet még azzal egészíteném ki, hogy illene tudatosítanunk: mindnyájan egyazon művön dolgozunk, ha különféle zsánerben is. A világot, az emberek gondolkodását igyekszünk kicsit szebbé, jobbá tenni. S ebben osztoznak velünk az esztéták, a teoretikusok, akik ugyancsak irodalmunk kertjében tevékenykednek. így az együttmunkálkodásból sosem lehet elég. kát, hogy hitelesen ábrázolják az élet új jelenségeit, amelyekhez nekünk talán már nem elég éles a szemünk. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mondjunk le alkotótevékenységünkről, az író dolgozzon, amíg él. Az élettapasztalat nagy értéket jelent az irodalomban. Szerinted így látják ezt az irodalomba belépő fiatalok is? — Igen, a fiatalság először klánokba tömörül, hogy könnyebben át tudja tömi a frontot, amelyen át az irodalomba juthat. E körül a zsenge irodalom körül kialakul aztán a maga zsenge kritikusi gárdája is. Ez bizo nyos önvédelem, csakhogy az alkotás az egyéniség kifejezése, erre előbb-utóbb rá-Ordódy Katalin beszélgetése Klára Jarunkovával Életről, alkotásról Ez az egyik —■ kertészkedés — ideális elképzelés. Hogy a hasonlatnál maradjak, néha vihar, jégeső tehet kárt a termésben. Vagy esetleg a kertészkedőkben? — Igaz, csapás több oldalról is jöhet, de beszéljünk most csak egyről. Említetted a generációs kérdést. Volt idő, mikor viharos viták folytak erről. A vita elcsendesedett már, a sebek is behegedtek talán, éppen ezért beszélhetünk róla. Az irodalom,, akár az élet, alá van vetve az örök változás törvényeinek. Mindig jönnek újak, mások elmennek, de a föld. amin dolgozunk, az marad. Nekünk, idősebbeknek már jő néhány mű van a hátunk mögött, de lehet, hogy nem tudjuk a tempót tartai a gyorsuló élettel, ami viszont a fiatalok erőssége lehet. A mi feladatunk figyelemmel és jóindulattal kísérni munkájujönnek maguk is. Nem haladhatnak csoportban tovább, mindenki rátalál a maga sajátos útjára — vagy nem talál rá. Az újabb szlovák prózában jó példákat találunk erre. Hadd halljuk! — Például Ladislav Ballek. Ismerem az első, aránylag kevéssé számontartott és olvasott könyvét is, amelyben már kezdett kirajzolódni az eljövendő írói profil, s mikor a témát élményanyagábói merítette, akkor vált erős írói egyéniséggé. De említhetném még Jarost, Balázt, Habajt is. Nézzünk most kicsit messzebbre. Milyennek látod a világirodalmi tendenciát különös tekintettel a regényre? — Akárcsak a színháznak, a regénynek is megjósolták szomorú végét, mikor megjelent a film. Ugyanez a jóslat ismétlődött meg, mikor otthonaikba beköltözött a televízió. A jósoknak mégsem lett igazunk. A regény, kimondottan a szélesen hömpölygő nagypróza a reneszánszát éli, hasonlóan mint a XIX. században. Gondoljunk csak a francia és orosz regényirodalomra. Ami pedig a gondolati tendenciát illeti... Hadd szóljak a nemrég Donovalyban lezajlott nemzetközi irótalálkozóról, amin olyan jelentős személyiségek vettek részt, mint a francia Bazin. Jugoszláviából Jara Rybnikarova és mások. Ennek a találkozásnak a témája tulajdonképpen az volt, hogy az írónak előre kell néznie. S van-e vajon értelme visszatérni oly gyakran a messzi s a közelmúltba, például a második világháború élményeihez. Nagyon érdekes nézeteket hallottam. A vita végül is azzal zárult, hogy a háborús témának meg kell halnia hogy újra meg újra más megvilágításban, más síkon ismét föltámadjon, és más-