Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-03 / 1. szám

ként, mélyértelmübben mondja el mondani valóját, mert az új nemzedékhez szól, akik ezt a kort már csak történelemként ismerik.

A történelem beállítása pedig nagyon sokféle tényezőtől függhet. Ezt bizonyítja, hogy a már említett Rybnikarova a következőket mondta el: Meglátogatta őt a közelmúltban egy francia nő (közismert, hogy Franciaországban volt a legerősebb ellenállás a fasizmussal szemben), és hozott neki egy könyvet, amely egész komoly formában arról igyekezett meggyőzni az olvasót, hogy a koncentrációs és megsemmisítő táborok nem léteztek, ezek mind csak beteg agyak szüleményei. Ez a könyv napvilágot láthatott Franciaországban. És nem is régen. Megdöbbentő. A francia nő, aki már nem fiatal, és annak idején maga is megjárta a táborok poklát, elhatározta, írásbeli vallomást tesz arról a megrázkódtatásról, amit a könyv megjelenése okozott neki azzal, hogy még egy fél évszázad sem telt el, és már így meg lehet hamisítani a történelmi valóságot. Ezt a vallomást meg is írta, s bár nem minden nehézség nélkül, de kiadták. Rybnikarova elhozta ezt a könyvet magával. Ezzel a nemzetközi írótalálkozó vitája érdemben el is dőlt. Laco Ballek szavait idézném, aki ezt mondta, hogyha a jelen kedvéért elhanyagoljuk a múltat, sem a jelent, sem a történelmet nem értettük meg. Az író dolga, az emberek tudatát a helyes útra irányítani. Természetesen a jelent sem szabad elhanyagolnunk, sőt az irodalomtudósok a kritika oldaláról támogatni.

Ezen kívül még mit tartanál kívánatosnak az irodalmi életben ?

— Kulturális életünkre bizonyos szétszórtság jellemző. Nemcsak az írószövetségben, de a többi művészeti szövetségben is ez tapasztalható. Valamikor ezek között a szövetségek között nagyobb volt az összhang, az együttműködés. írók, költők nyitottak meg egy-egy tárlatot, festők hívtak meg műtermeikbe írókat, zenés matinékat rendeztek, egyszóval a művészetek között nagyobb volt az összhang, erősebb a kapcsolat, kölcsönös impulzusokkal ajándékozták meg egymást. Szomorú, hogy mindez ellanyhult, ritkaságszámba megy. És még valami nagyon hiányzik: egy, a kulturális életünket összefoglaló hetilap. Ne áltassuk magunkat, a Romboid, a Vytvamy zivot stb. ezt nem pótolhatják, sem pedig a napilapok kulturális rovatai. Csak egy ilyen hetilap által válna kulturális életünk megfoghatóbbá a nagy nyilvánosság számára, de az alkotók számára is, bármely területen működjenek.

Ifjúsági könyveid arról beszélnek, hogy szívesen foglalkozol a családdal, a könyvek sikere pedig arról, hogy a család alapkérdései minden országban ugyanazok. így van ez?

— Azt hiszem. S ez talán feljogosít arra, hogy a gyermekek, a fiatalok szemével nézzem a családot, amelyben az újabb generációk felnőnek. Jellemük a családban formálódik. Ezért fog el a szorongás, ha a még nem iskolaköteles gyermekekre gondolok. Reggel a szülők elviszik őket az óvodába — az óvoda ellen semmi kifogásom, de nincs együtt a szüleivel. Nincs kifogásom a bölcsődék ellen sem, holott azt gondolom az ilyen korú gyermeknek az anyja mellett lenne a helye. Ez azonban az én személyes nézetem,

de az élet így van megszervezve, és ilyennek kell elfogadnunk.

• Nemrégen egy moszkvai szimpozionon, amelynek fő tárgya volt, hogy miként vehet részt az irodalom a fiatalok formálásában, sok érdekes felszólalás hangzott el. mert írókon kívül tanárok, nevelők, könyvtárosok stb. vettek részt, olyanok, akik állandóan érintkezésben állnak a fiatalsággal különféle szinteken. Egy japán professzor arról tartott előadást, hogy nagy általánosságban hogyan nőnek fel a japán gyerekek. Míg a ház asszonyai a különböző szobákban a televíziók különböző műsorait nézik, a gyerekek mozgásigényüket, tettvágyukat az utcán élik ki, és a hiányérzet a család, az otthon melege iránt — bár nem is tudatosítják — agresszivitást kelt bennünk, ami gyakran a szülők ellen fordul, mert ösztönösen érzik, hogy ők azok, akik megfosztották őket valami nagyon lényeges, nagyon fontos dologtól, amit megnevezni sem tudnak. Semmi sem pótolhatja azt a bizalmat, amit a szülők törődése, szerető gondoskodása ébreszt a gyermekben. A csupán anyagi gondoskodás, legyen az akár luxus szinten, nem oldja fel a lélek sivárságát. A gyermek iránti őszinte érdeklődés, szeretet időt kíván, és ezt az időt bárhogyan is, de elő kell teremteni. Mikor elgondolkodtam, miből is fakad az a kényszer, ami az'„Egyetlen" megírására késztetett, rájöttem, hogy egy akkoriban nagyon is élénken foglalkoztató, pontos ösztönzés indított a tizenöt éves kislány problémájának ábrázolására, mert láttam, hogy az anyagi dolgokkal való kényeztetés a szeretet hiányát nem pótolja.

Végül, kérlek, mondj néhány szót még arról a nálunk élő jelenségről, amit röviden így neveznék: nemzetiségi irodalom.

— Sok magyar kollégát ismerek, de leginkább csak a budmericei alkotóházban eltöltött régi jó időkből, ahol egymás mellett dolgoztunk, vagy együtt töltöttük szabad időnket, akár a kártyaasztal mellett is. Ugyanolyan kéllégáimnak érzem őket, mint a szlovákokat, éppúgy akad beszélgetnivalónk egymással, közösen vettünk részt az irodalmi vitákban. Sajnos, munkáikat már sokkal kevésbé ismerem. Az az érzésem, hogy a magyar irodalom itt kissé a Hamupipőke szerepére yan utalva, előnytelen helyzetben van a két nemzeti irodalom között. Nyelvi szempontból a magyar irodalomba kellene integrálódnia, de mivel itt éltek, itt is dolgoztok. a szlovákiai magyar irodalom perspektíváját az itteni élet ábrázolásában látom. Gondolom, ez a magyarországi olvasók számára is érdekes lehet. De határozottan jónak tartanám, ha az itteni magyar írók műveit gyakrabban jelentetnék meg szlovákk nyelven. Szerintem az itteni magyar irodalom kiúttalanságáról nem lehet szó, ha nem is könnyű a két irodalom, illetve a két kultúra közötti lét. De hiába, az alkotásnak szüksége van gyökerekre. A gyökerek pedig itt vannak, ahol éltek, ebben a közös földben, ahol mi is élünk. Kulcstéma, és nem is egészen könnyű együttélésünk ábrázolása. Most, hogy egészségi okokból gyakran kezelnek Gyűgyön (Dudince), nagyon érdekesnek találtam, hogy egymás közvetlen közelében élnek tiszta szlovák és tiszta magyar falvak, de életük ugyanarra a bázisra épül, és minden emberi sorsnak van valami háttere. Ez a háttér pedig a mi közös hátterünk.

BUCHI EMECHETA

Nna mosolygott. Kivörösödött szemét lányára szegezte, szeme szögletében apró ráncok keletkeztek, fehér foga megcsillant. Beteg, duzzadt arcáról egy pillanatra eltűnt a csüggedt kifejezés.

— Köszönöm, kislányom, de ne csinálj több yamot, mint amennyit meg tudsz tömi. A mozsártörő túl súlyos neked. Ne erőltesd meg magad.

Felvette nemezkalapját, amelyet az imént letett egy székre, borotvált fejére illesztette, karimáját benyomta kissé a szeme fölött, és megigazgatta.

— A nagy szekrény kulcsa a szürke nadrágomban van ... tudod, amelyik ott lóg a fali kampón. Ha pénzre lesz szükségetek, a nagy szekrényben találtok, de vigyázzatok, mire költitek, mert sokáig ki kell jönnötök belőle.

Ha a gyerekek gondoltak is arra: „Hát hiszen itthon leszel vacsorára”, most túlságosan meg voltak rémülve ahhoz, hogy kimondják. Nemcsak mert tapintatlanság lenne, de Nna arca a futó mosoly után ismét elszánta magát a végső búcsúra. A vasúti öntödei munkától megfeketedett kezével megérintett

«4 menyasszony

tán alig hallhatóan megszólalt:

ara ~

Aztán

— Be kell mennem a kórházba, hogy meg nézzék a lábamat Nem leszek bent sokáig. Vacsorára hazajövök.

A gyerekek lenéztek apjuk fájó lábára. Ez az ostoba láb. gondolta Akunna, annyi bajt okoz az apjának. A háború nyoma. Ennyit mondtak neki a rokonok, különösen az öreg Richard bácsi, aki szintén megjárta a háborút Ő azonban közlékenyebb volt apjuknál. Richard bácsi mesélte a gyerekeknek, hogy a fehér britek, akik nem bírták Burma és India mocsarait, nyugatafrikaiakat küldtek maguk helyett. Az ő apjuk szerencsés volt élve hazatért, mesélte a gyerekeknek, hiszen sok afrikai katona ott pusztult, nem is Hitler bombáitól, hanem a körülményektől, amelyek között élniük kellett Felfalták a burmai őserdők moszkitói. vagy vízi kígyók marták halálra őket Indiában. Akunna nem tudta, melyik veszedelem érte el apját, de egyik lábán csúnya sebhely volt, amely nem akart begyógyulni, és minden időváltozásra megdagadt A vasút orvosa leragasztotta, mindenféle orvossággal injekciózta, imádkoztak érte, de csak megdagadt időnként. Most Nna ismét szenvedett a lába miatt, látszott rajta, bár titkolni igyekezett. A másik lába is megdagadt kissé, de mindkettő khaki munkacipőben volt, és ahhoz képest amilyen az esős évszakban szokott lenni, nem is volt annyira csúnya. Miért látszik akkor olyan boldogtalannak? Ha csak arról van szó. hogy kezelésre megy a lagosi szigeten levő kórházba, és vacsorára már itthon lesz, miért olyan büntudatos, olyan zavart?

Akunna nem kérdezte meg apjától, de a gondolat kuszán, ám kitartóan ott motoszkált a fejében. Mégis megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy nincs ok riadalomra, Nna itthon lesz vacsorára. Ha felnőtt lenne, most megszidná, mondván: ..Megijesztettél bennünket! Ügy álltái itt. mint aki kísértetet Iát!” De Nigériában nem lehet így beszélni egy felnőttel, különösen nem az apával. Ez ellentmondana a hagyományoknak. Mégis, valami halvány, anyai ösztön azt súgta neki, most bizonyára megtehetné. Most olyan közel áll hozzá, akár meg is érinthetné.

Kis kezét rátette az apjáéra, és azt mondta:

—■ Főzök majd neked nszalalevest. sok borssal, és egészen apróra eldolgozom a mozsárban a yamgyökeret. Siess haza, Nna, hogy forrón ehesd. Tudom, hogy hidegen nem szereted.

ezt-azt. felvett, majd letett tárgyakat. A lelkűkre kötötte, hogy anyjuknak jó gyerekei legyenek, és tiszteljék a felnőtteket. Próbáljanak dicsőséget szerezni a nevének, mert szereti őket, az életét jelentik. Végül kijelentette, hogy most már menni kell, s azzal az ajtóhoz lépett. De még hozzátette:

— Sohase felejtsétek eL hogy az enyéim vagytok. <■

Szája remegett, s egyszerre ölelte át őket, mintha reménytelenül igyekezne magába fojtani a sírást. A gyerekek szinte akaratlanul is közelebb húzódtak hozzá, pillantásuk apjuk szemén csüggött, amely óriásivá tágult, s mármár kiugrani látszott. Mintha valami sürgős, halaszthatatlan dolga lenne, megveregette Nnando tintától maszatos fejét, lágyan megérintette Akunna arcát, és kifordult az ajtón.

A gyerekek utánaszaladtak, hogy' várjon, magyarázza meg, mit jelent ez a titokzatosság, ezek a furcsa sóhajok, ez a szomorúság. De Nna nem várta meg őket. Sietett, mintha az istenek hívását hallaná, és a hívásra haladéktalanul válaszolnia kell, különben elkárhozik.

A gyerekek csak álltak a verandán, az oszlopokhoz támaszkodtak, forró arcukat a hűvös cementhez szorították, és utánabámultak.

A házuk előtt Nna átvágott a burkolatlan utcán, vászoncipője alatt roszogott a forró, vörös kavics.

Az utca túlsó végén zörögve tűnt fel egy gerendákkal megrakott teherautó. A rakodók, akik a gerendákat összekötő vastag kötelekbe fogózkodtak, együtt nyögtek a teherautóval, s közben meztelen hátukra súlyos izzadságcsöppek csurogtak. Az elhaladó kocsi nyomában porfelhő verődött fel. és elborította NnáL Csak ment tovább, hátra sem fordult, nézik-e a gyerekei. A teherautó verte por teljesen eltakarta, és amikor végre tiszta lett a levegő, mintha a por nyelte volna el.

Az utcán elült a por. Vörösen kígyózott az egyemeletes házak között, és hirtelen szakadt vége a nagy ház előtt, amit a helyiek csa Klub néven ismertek.

(folytatjuk)