Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-03 / 49. szám
Langstein Erzsébet illusztrációja egész nap vízért szaladgált, teát főzött. A szomszédok ámuldoztak. Mindenki szerelte volna megsimogaini, kedves szót szólni hozzá, de ő szégyenlősen nagyapa mögé bújt. Vidám és boldog volt, bár nagyon keveset beszélt. Én a tanítónővel a szobában maradtam. innen is mindent jól láttunk, ami az udvaron történt. — Eddig miért nem került elő a férje? — kapott észbe. — Messze van? Kiküldetés?... Messze van, nagyon messze. Soha többé nem tér haza. A partizánoktól a reguláris hadseregbe vezényelték. Erről csak később az emberektől szereztem tudomást. A hosszú út előtt már nem látogathatott meg bennünket. Dien Bien Phu alatt részt vett az ütközetben, elpusztult. Bajtársaival együtt a csatatéren maradt, és közös sírban pihennek. — Mi volt a foglalkozása? — érdeklődött a tanítónő. — Katona volt. — Az enyém is katona! Milyen véletlen! Még a háború éveiben ismerkedtünk meg. A győzelem után megesküdtünk. Csak egy fél hónapig éltünk együtt, hirtelen el kellett utaznia. Megírtam neki, hogy mikorra várom gyermekünket. de nem látogathatott meg. Csak újévkor jöhet. Akkor majd meglátja a flát! Kissé elfáradt, elhallgatott, majd újra megszólalt. — Első szülésem volt, ezért féltem olyan nagyon. Tudtam, hogy júniusban kell szülnöm. Vizsgaidőszakban nem hagyhattam ott az iskolát. Utolsó percig húztam, és maguknak okoztam gondot. — Nekünk ez öröm volt — mondtam mosolyogva. — Most már rokonok vagyunk, s ha a féljed visszatér — nagyapa fiának nevezi őt. Meglátod! — A jövő tanév első napjától kezdve a faluban fogok tanítani. Thao és a fiacskám, majd együtt nevelkednek, mint a testvérek. Ismét elmosolyodtam, nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna. Szó nélkül is megértettük egymást. Eszembe jutott, amit akkor a gyerekeknek mondott falunkról, szerettem volna fogadott nővérkémnek megemlíteni az eseményt, de a történtek után nem tartottam ildomosnak. A kialakult helyzetben minek beszéltem volna arról, hogy milyen borzasztó nyomokat hagyott csak a mi kis házunkban a háború. Ha a földdel egyenlővé teszik a falut, felgyújtják a házakat, az csak a kisebb baj — mindent újjá lehet építeni. Az igazi keserűség, fájdalom, ha szeretteink örökre elmennek oda, ahonnan nincs visszatérés ... Egy szót sem szóltam, nem akartam boldogságát ilyesmivel zavarni. Vele együtt házunkba is boldogság költözött, alkalmatlan volt az idő arra. hogy régi fájó emlékeket idézzek fel. Hallgattunk, a kicsi aludt, s mi őrködtünk álmai felett. Az udvaron fokozódott a zsivaj, sokan összegyűltek, s az általános hangzavarból kicsengett Thao hangja. (Vége) Oroszból fordította Koday Berta JÁN KOSTRA Szülőföldem Hirtelen ajkamra tódult az óhaj elsuttogni a szót: szülőföldem. Hej. eltévedtünk, fájdalmak, bánatok vakondtúrásában tévelyegtünk. messzi városoknak vallottunk szerelmet, csapkodó viharban, mely leveleket tépett, egy régi tavaszban halvány szépségeknek küldözgettünk verset. És te vártál rám ezalatt, te hű, otthoni köves rög, nadrágszijnyi krumpliföld. szegények alázatos zabja, barázdákban nyíló kökény, csipkebokor. vadrózsák törékeny szépségének töretlen őre. És te vártál rám ezalatt, szelíd szépséged fonalával kiskendőt hímeztél nekem, néma szeretődnek, ki versben még sose dicsért. Téged, mezítlábas királynőt, legfehérebb bárányok pásztorát, napsütött szentélyt, nekigyürkőzött mosónőt mézédes vizek partján. Látlak téged az otthoni ház küszöbéről. Az alkony kandallójában már pattog a tűz, szikrák borzolják az eget. juhnyáj kolompja csendül, s elcsendesül az álom szárnya alatt. Az álom szárnya alatt a kismadarak dala is csitul, puha csillagok rakják a fészkük, csak te tárod tenyered feléjük, s tekinteted, melyet kifárasztott a vágyás és a várás. Koldustarisznyám a küszöbre dobom, kettétöröm vándorbotom, s arccal füves öledre hullok, szülőföldem. A vers közlésével a 75 éve született szlovák költőre emlékezünk
