Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-03 / 49. szám
NGUEN KIEN a M E ß M E K M A tanítónő ismét jajgatni kezdett, elszaladtam nagyapáért. — Nagyapa, nagyapa, gyorsan! Nagyapa zöld ágért ment. Zöld ágat kell a ház ajtaja fölé erősíteni, hogy a rossz szemek ne árthassanak az újszülöttnek. — Ne lármázz, ne lármázz — csitított —, nem kell idegeskedni. Ez a szülés sokáig fog tartani! A konyhába szaladtam, ahol Thao leste, mikor kezd az üstben forrni a víz. Közben már teljesen besötétedett. Rátekintettem a lányomra, arcocskája — melyet megvilágítottak a lángok — olyan vidám, olyan ragyogó volt, amint amikor még beszélni tudott! Észrevette, hogy beléptem, elmosolyodott, kezecskéit összefonta, mintha kisgyermeket dajkálna. Tudtára adtam, hogy szaladjon, és hozza a borotvát. Fejecskéjével bólintott, és elviharzott. Nagyon jó kislány. Sajnos, az édesapja sosem látta őt Mielőtt megszületett, a környékünket már újra elfoglalta az ellenség, a férjemet még előbb egy másik partizánközpontba vezényelték. Nagyapa nagyon szereti Thaot. Kényezteti. De az ilyen okos, kedves gyermeket nem is lehet nem szeretni. Még egészen kicsi volt. állandóan csacsogott: ..Anyukám, anyukám! Nagyapa, nagyapa!” Ha megkérdeztük: „Hol van apukád?”, vigyázba állt, ujjacskájával előre bökött: „Apukám, bummbumm!” De ha idegen érdeklődött apja felől, csak a fejét rázta. Rokonokkal a sors nemigen áldott meg bennünket A féljem is árva volt. rajtam kívül apámnak sem volt senkije. így hát minden szeretetét egyetlen unokájára pazarolta. — Felcseperedett már a mi kicsikénk — szólt hozzám egyszer. — Vigyázok rá, menj. keresd meg a féijedet! Elindultam a partizánközpontba, ahol féijemmel tizennégy napot töltöttünk együtt Hazatérésem előtt a féljem egy fényképét ajándékozta nekem, és megparancsolta, őrizzem, és mutassam meg lányunknak, hogy ha felnő, emlékezzen az apjára. Fiatal voltam és buta. Egyszer egy távoli rokon, valami tizedunokatestvérem vagy nagybátyám érkezett hozzánk, majd többször felkeresett bennünket. Nem bírtam ki. eldicsekedtem neki, és a fényképet is megmutattam. Lelkesedett: „Szép legény!” — és ellopta a fényképet, de többé nem jött. Naivul azt gondoltam, tréfa. De ha rágondolok, mi sült ki a dologból, még most is ájulás környékez. Thao behozta a borotvát és a vastag cérnát. Úgy elgondolkodtam, hogy nem vettem észre. Csak akkor tértem magamhoz, amikor átfogta a vállamat. cibálni kezdett, hívott maga után: apró homlokát összeráncolta, kezével megfogta a hasát, jajgatott — jelezte, hogy a tanítónőnek megint fájdalmai vannak. Három szál cérnát összesodortam elkötni a köldökzsinórt, kifőztem a borotvával együtt, elkészítettem a mosdótálat a fürdetéshez, és besiettem a szobába. Thao egy lépésnyire sem maradt el tőlem. Ráripakodtam. de makacsul a nyomomba szegődött, végül engedtem. A szülő nő sápadtan feküdt, ajkai elfehéredtek. Dereka alá összehajtogatott tiszta, bár öreg takarót tettem, amit a hátizsákjában találtam. így tett a katonai ápolónő is, amikor Thaot szültem. Ahogy nagyapa előre megjósolta: nehéz szülés volt, és sokáig tartott. — A derék gyerek megkínozza az anyját — mormogta nagyapa. — Emeld meg egy kicsit! Háta alá csúsztattam kezemet, felültettem. Átfogta a nyakamat. belemarkolt a vállamba, ujjait húsomba vájta. — Csak vesződj, kedvesem, csak kínlódj — súgtam neki. — Ne félj, már mindjárt meglesz. Tenyere szívócsőként tapadt testemre. s mintha ujjain átáramlott volna belém is a fájdalom. Óh. mennyire sajnáltam őt. Átéreztem fájdalmát, mert az életben már én is nagyon sokat szenvedtem! A partizánközpontból hazajövet hamarosan észleltem, hogy teherbe estem. Ekkor váratlanul szakadt ránk a szerencsétlenség. Letartóztattak, és lenmibe szállítottak, ahol Bao Daj katonái állomásoztak. Falucskánk onnan nagyon messze van, azok mégis kiszaglásztak. Kegyetlenül megvertek, s azt kiabálták, hogy nagyapával összekötőket és felderítőket bújtatunk házunkban. De én mindenre csak azt válaszoltam: semmiről sem tudok. Nagyon féltettem a szívem alatt növekvő magzatot. Az ütlegeléstől mindenem sajgott. de csöppségem életét megmentettem. Nemsokára újra elvittek. Megint kiabáltak, fenyegettek, aztán elém tették férjem fényképét. Ekkor derült ki az aljasság! Hát ilyen rokon, nagybácsi volt az az áruló mocskos patkány! Megdermedtem, és csak a halálra tudtam gondolni. Börtönbe vetettek, de egy ujjal sem nyúltak hozzám. Szemet vetett rám a parancsnokuk. Látta, hogy terhes vagyok, tudta, ha erőszakoskodik. elpusztíthat. Mindennap felkeresett. hízelgett. ígérgetésekkel akart rávenni. Azt mondta, ha ő nincs, a csontjaim már rég a földben porladnak. Hallgattam, egy szót sem mertem kiejteni. amikor elment, hangosan zokogtam. Erősödtem, s mindent elkövettem, hogy gyermekemet a világra hozhassam. Amikor eljött a szülés ideje, hazaengedtek. Nagyapa levezette a szülést. Nyár volt, rekkenő hőség. Kisfiút szültem, aprócska volt. gyönge, de én nagyon szerettem, dédelgettem magzatom. Egyszer ismét megjelent az a bizonyos parancsnok az őrhelyről, és katonákat is hozott magával. — Ha eljössz hozzám, egész családodról gondoskodom, ha nem. kölykeidet a szemed láttára elpusztítom. Megdermedt a szívem, elsápadtam, megeredtek a könnyeim. — Engem ölj meg! Kíméld a gyermekeket, az ártatlanokat! öntelten kacagni kezdett, gondolta, megijedtem. Hozzám lépett, magához szorított. Arcul köptem őt, és eltaszítottam magamtól. Egy ugrással kegyetlenül kitépte kezemből a kisfiút, nyakon ragadta, felemelte, mint a kutyakölyköt. Fiacskám kicsúszott a pelenkából, mezítelen lábacskájával kalimpált, gyenge hangon keservesen sírni kezdett, majd elnémult. Thao a hátam mögé bújt, sírt és kiabált. Drága gyerekeim, hogy sírtakrittak. Sírásuk éles tőrként hasogatta szívemet. Thao rávetette magát a banditára. ki akarta tépni kezéből testvérkéjét. Ügy viselkedett, mint egy eszelős, mint egy feldühödött oroszlán. Ki is tépte volna a bandita kezéből a gyereket, de az a földre lökte, és szöges bakancsával rugdalni kezdte. Thao a földön kúszva testével betakarta a fiúcskát, hogy megóvja az ütésektől. Eszeveszetten kiabáltam. Odaszaladt nagyapa, s megérkeztek a szomszédok is. A parancsnok tüzet vezényelt, de a katonák nem az emberekre, a levegőbe lőttek. Rávetettük magunkat a parancsnokra, ronggyá téptük ruháját, készek lettünk volna megölni. Végül menekülniük kellett. A kisfiam meghalt... Nagyapa felemelte a földről, de már nem lélegzett. Amikot Thao ezt meglátta, elsápadt, szeme kitágult, nem pislogott, félholttá vált. Ajkait összeszorította, erőlködött, mondani akart valamit, de csak hörgés szakadt fel torkából, hang többé nem hagyta el száját Attól a naptól kezdve nem szólalt meg ... Óh, gyermekeim, kicsinyeim, de nagy bánat ért! Ebben a faluban nem lövöldözött senki, nem gyújtogattak házakat, mégis ebben a házban, ebben a szobában meghalt a fiam, megnémult a kislányom! Uram. micsoda fájdalom ... — De fáj, jaj. de fáj! — kiáltott elfojtott hangon a tanítónő. Azt hittem, én kiáltottam fel. Megkérgesedett a szívem az. elmúlt években a fájdalomtól, a sok keserűségtől érzéketlenné vált. Mások nyomorúságán. mások fájdalmán mégis meglágyul. Nehéz helyzetében a tanítónőt is megsajnáltam, szegényt, hiszen a szülés öröm és boldogság! „No. drága barátnőm — mondtam neki gondolatban —, kedvesem, még egy kicsit kínlódj ... Minden rendben lesz! Ne félj. nagyapával melletted vagyunk!” A kicsikét is csalogattam: „Gyere, kicsikém, gyere, okoskám. gyere. kis szolgám!” — Készülődj, csecsemőt fogadsz! — szólt rám halkan nagyapa. ... És ember született. Kezembe fogtam, felemeltem. Remegett a kezem a meghatódottságtól, a szokatlan eseménytől, az örömtől megilletődtem. azért remegek. Megtürdettük a gyereket. Rózsaszínű volt, kezecskéi pámásak. Hirtelen felsírt. Karomba vettem, s ekkor a hátam mögött valaki felkiáltott: — Anyu, kisfiú! Megfordultam, látom, Thao lábujjhegyre emelkedett, és tekintetéi nem tudja levenni a fiúcskáról. A szeme, fekete szeme jóságos, az apjáé. Tapsolt és nevetett. Álom vagy valóság? — Kisfiú! Megszólalt, megszólalt a kislányom! Az apámmal együtt kővé dermedten álltunk. Még a tanítónő is, bár még nem tért magához, elgyötört volt, csodálkozva bámult a lánykára. Ö pedig ránk sem hederített, csak a kicsit nézte. A csecsemők mind hasonlítanak egymásra. Az újszülött is úgy hasonlított Thao öccsére, az én fiacskámra, mint egyik esőcsepp a másikra ... Másnap átjöttek a szomszédok, meghallották. hogy milyen nagy öröm érte házunkat. A házon ott díszelgett a zöld ág, és az ismerősök az udvaron gyűltek össze. Nagyapa sem ment ki a mezőre, fogadta, üdvözölte a vendégeket. Thao (női*)
