Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
Könözsi István felvételei IFy/fáím ’ ■ -Vs,- -T* «EgÉ#. V*l - J » c r‘ 1 HÉTKÖZNAPI DOLGAINK Mi csak ketten vagyunk Már negyedik éve gyakori vendég vagyok az egyetem könyvtárában, de gyermeket eddig még nem láttam ebben a komoly. .,intézményben'! Csoszogó nyugdíjas professzort, vagy hangoskodó. magát a világ legszerencsésebb (és legokosabb) emberének tartó elsőévest, azt igen! De gyermeket?! (Az igazat megvallva nem is gondolkodtam a dolgon: Hiszen mit keresne itt egy gyerkőc?!) A múltkor azonban láttam egyet. .. Éppen egy tucat könyv katalógusszámának kiírásával küszködtem, amikor nyílt az ajtó, és egy aprócska kisfiú lépett be rajta. Úgy látszott, mindenki furcsállotta jelenlétét, mert valamenynyien rápillantottunk. A kicsi magabiztosan a pult felé indult. Alig érte fel. Az üveg mögül feléje forduló könyvtárosnő is meglepődött, de már kicsiíszott a száján a megszokott üdvözlés: A következő! — Az anyukám helyett jöttem! — felelte komolyan a kicsi. . — De ide gyerekek nem jöhetnek! _ ? — Miért nem jött az anyukád? — Ö nem jöhetett, mert beteg. — Hát akkor miért nem küldte az apukádat? — Nekem nincs apukám! Mi csak ketten vagyunk. A könyvtárosnő kérdően pillantott szemben ütő kollégájára. Az tanácstalanul megvonta a vállát. — De ide felnőtt ember kell! — Még birkózott benne a hivatali rend és hivatástudat az emberséggel, majd mérlegelve a helyzetet, megenyhül te bb hangon folytatta. — Hogy hívják az anyukádat ? A kisfiú megmondta. — Az utca neve és az irányitószám ? A gyerek gyorsan felelt. — Foglalkozása ? — folytatódott a kérdezösdi (valahogyan csak ki kellett próbálni a gyereket). majd az egyik kérdésnél megakadt. — A személyi igazolványnak a száma? A gverek egy pillanatra megingott, majd előhúzott a zsebéből egv papírdarabot és már mutatta is. Minden rendben volt. Aztán még láttam, ahogyan a táskába könyvek kerültek, és a gyerek becsukta maga mögött az ajtót. .. PLEVA ÉVA A csodagyerek Világunkban egyre több az efféle eset. Nem karikirozok. Hajdan be-bejárogattam egy ismert értelmiségi családhoz. Szívesen fogadtak. Könyveket, hanglemezeket, folyóiratokat kölcsönöztek. Sőt olykor rögtönzött művészetelméleti előadásban is részesültem. A család legkisebb tagja: G. volt. Ez a nyolc esztendős kisfiú figyelemreméltó szívósággal készült az ÉLETRE. A nagybetűs életre. Iskolai kötelezettségein túl képzőművészeti körbe, nyelviskolába, zongoraórákra, edzésekre járt. Hetente néhány versei írt. Dalokat komponált. Ha betoppantam hozzájuk, legtöbbször az íróasztal fölött görbedt. A homlokát ráncolta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy G. elkallódott. Lényegében vitte „annyira”, amennyit elvártak tőle. Hog)’ nem volt gyermekkora? Hogy hat-hét esztendősen már szívósan dolgoznia kellett? Ám ne okoskodjunk. Hiszen a következő eset tán többet elárul a csodagyerek gyermekkoráról. E. kilenc esztendős kislány. Hányatott gyermekkora arra volt jó. hogy megismerje az egész hazát. Több nyelven beszél. Az ország egyik legjobb gyermekkórusában énekel Zeneórákra jár. Négy-öt esztendősen még a képzőművészeti pályára készült. Nem csalás, nem ámítás: ebben az időben már metszeteket készített. De elegendő volt az első nagy csalódás, hogy lemondjon a képzőművészeti pályáról Az első osztályban a tanító néni szerint csak negyedik volt a rajzolásban. CSAK NEGYEDIK. E. ettől kezdve a zenetanulásra és éneklésre „specializálódott”. De tán egy évvel ezelőtt egzisztenciális gondjai voltak. Vajon az európai színvonalú gyermekkórus karnagya az új idényben igényt tart-e rá? A kislány heteken át alig aludt. Gyakran sírógörcsöt kapott. Végül is szerencséje volt. Maradhatott. Nem vitás énekesnő lesz... — magyarázza, bár még elképzelni sem tudja a pályán várható nehézségeket. De mindent megtesz majd, hogy leire megvalósuljon. Csak úgy mellékesen, mivel még van némi időnk a század eleji izmusokról művészeti irányzatokról beszél. Otthonosan mozog irodalomban, képzőművészeiben, zenében ... S ha megállapít valamit, az ember sejti, valamelyik tanulmányból tudhatja .. . Aztán elhallgat. Szinte gyermeki őszinteséggel, de már felnőtti félelemmel mondja: — Néhány hónapja verseket is írok. S ez aggaszt leginkább... Tudod... A mamának bevallani sem merem .. . Azon töprengek, hogy ha énekesnő leszek, szinkronban megmaradhatok-e a költői pályán is.. . Meri mostanában már egyaránt fontossá lett számomra a zene és az irodalom . .. Vajon kinek jó ez ? A hét-nyolc-tíz esztendős gyermeknek, tán ? Dolgozni, dolgozni, dolgozni. Az ember érzi: talán a szülő impotenciáját rakja a gyermekére. Tehetetlenségét vagy tehetségtelenségét. Ha nem én: legalább a gyermekem vigye valamire. Vagy egyszerűen a kivagyiság betegségéről van szó? — Nos, mit szólsz E. viselkedéséhez? — kérdeztem a barátnőmet. Legyintett. — Szegény kislány... — mondta VAJ KAI MIKLÓS (nőn)