Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
K. CSÓKA TIBOR Szemerkél az eső. A vizes homok rátapad a lapátra, nehéz még leverni is, nem hogy folyamatosan dolgozni vele. És hideg van. A felhőié az átázott vattakabát alá csorog, utat talál magának a forró gerincmélyedésben, ahol párává alakul. Az emberek, mint füstölgő vulkánok, a külső feszültség hatására lassan forró lávává alakulnak belső szerveik. A mester ellen fortyog a hangulat. Hármukat választotta ki erre a kinti munkára, ahol a természet rút viszontagságai mellett még önmagukkal is meg kell küzdeniük. Meg a lapáttal. Na és a homokkal. Hárman vannak a keverőnél. Két palimadár meg a gyerek. Az egyenletes motorbúgás és az általános rossz hangulat hatására a monoton lapátolás lelassul. A gyerek, teste nyers erejével a lapátot a homokerődbe meríti. A lapáton, miután kihúzza a szétlőtt halomból, egy torony marad. Amorf torony. A szüleire gondol. Apja egyszer mesélt neki egy tornyos házról, mely aztán felrobbant. Ugyanilyen alaktalan halom maradt belőle, mint itt, a lapáton. Kezéből kicsúszik a lapát, amit ő a csöpögő munkáskesztyűnek, a férfiak, az erősek a fáradtságnak tudnak be. — Pihenjünk — kéri a szakállas, vagy inkább parancsolja, mint kéri. A gyerek felsóhajt. Végre, hunyja le szemét, a lapátot hozzáveri a géphez, aztán rákönyököl. Az építkezés egy ódon apácazárda melletti telken folyik. Valamikor temető volt, apácatemetö, de néhanapján egy-egy elhízott papot is dobtak közéjük, préda gyanánt. Sok rege, mende-monda szállong körülötte. Talán emiatt is van, hogy bár nagyon jól fizetnek, mégis kevés a melós. Az emberek inkább nyugodtan alszanak, mintsem olyan helyen dolgozzanak, ahonnét hazatérve nem lelik nyugalmukat. Mindenki azt tanácsolta neki, ne menj, a rokonok, barátok, ismerősök, de neki pénz kell, sok. nagyon sok. Még Rudi bácsi halála sem riasztja vissza. Rudi bácsi, gondolja a gyerek, az a részeges, elég hülyén halt meg. Szemtanú, az nem volt; azon a bizonyos ködös éjszakán, alighogy kilépett a kocsma ajtaján, feltűnt mögötte a semmiből, szinte az égből egy halottaskocsi, melyet két gebe húzott, rajta két fogatlan, rút apáca ült, és idétlen röhögésükkel felverték a falu csendjét. Hülye egy halál, bizonytalanodik el, de igaz. a pata- és keréknyomok az öreg testén és a mellette heverő hófehér márvány Krisztus-szobrocska ezt igazolja. Rudi bácsi gyaur volt. hitetlen, és ő törte föl elsőnek az elátkozott földet. Rá tizenhárom napra már meg is halt. Tizenhárom napja dolgozom itt én is, gondolja. Tizenhárom. A két ember rágyújt. A szakállas, ahogy kiveszi az agyongyűrt csomagot, egy bizonytalan mozdulattal a gyerek felé indul, aztán megáll, lekonyul a keze, és szívja a nikotint tovább. — Te miért dolgozol? — érdeklődik. — Én? — ismételi el a kérdést, mert nem hiszi, hogy valakit is érdekelne az ő sorsa. Biztos érdekli, ha kérdezi, de hülyeség mert csakis a pénzért. — Amiért te — tegezi vissza a szakállast. — Ez tif. — Tifmi? — Hát az, ha valaki telibe trafál. — Szóval a pénz. És mondd, nem félsz ? — érdeklődik tovább. — Nem. Tudod, pár év múlva rájössz, hogy az ember pénzért mindenre kapható — oktatja a szakállas. Milyen ember lehet ez a szakállas, töpreng magában, olyan rossz mégsem, mint ez a másik. Most pökhendi mozdulattal dobja el a büdös csikket. Középkorú, de enyhén szólva foghíjas, arca füstös, és sonkára hasonlít. Egyszerűen utálatos. Úgy hallomásból tudja, hogy kezdettől itt van, és együtt szopta az alkohol-cumlit Rudi bácsival. Ő volt az egyik kihallgatott is. Az egész emberben a szeme a legcsúnyább. Világos, majdnem fehér és kivirít az elfüstölt arcból. Gonoszfehér szeme van. Megborzong, s könyökét átcseréli. Fuj, a rohadt életbe. Ha én ezzel találkoznék, mondjuk este, egy elhagyatott helyen ... A szél újabb rohamára megroppannak a fatörzsek. Az eső elnyeli a közelebbi zajokat, és furcsa módon a távoliakat erősíti fel. — Szigaretta? — kérdi egy mandulahang gúnyosan. A gyerek meg sem fordul. Tudja, hogy a mester az. Mester. Rongy az ilyen, nem mester. Hogy tud ilyen mandulahangokat kiadni, talány. — Nem dolgoztok? Akkor segítek! Te gyerek, menj le a pincébe. Rendet rakni. — Én? — kérdezi hitetlenkedve. — Hisz itt hárman ... — Menj, és ne dumálj annyit. Inkább a kezed járna így — zárja le a vitát. Elmegy, hogy megelőzze a józan ész érveit. — Na, menj — segít a döntésben a szakállas. A gyerek szive összeszorul, aztán zutty, a gyomrában dobog tovább, ahová az előbb gurított le egy nagy pohár forró teát. Citrom nélkül. Utálja a citromot. — Tudod, a szüleim nincsenek otthon. — Csak úgy mondja, a levegőbe, valakinek, senkinek, hatalmas vágyat érez magában, hogy beszéljen, beszéljen, állandóan, míg csak valaki bele nem fojtja a szót. — És hol vannak? Elutaztak? — kérdi. — Elvonókúrán. — Az a könnypötty, ott, a szeme sarkában kibuggyan, még mielőtt az arcán végiggurulna, letörli. — Az érettségi után eljöttem ide dolgozni. A húgom tanul, eltartom öt — mondja, és büszkeség tölti el, aztán eldobja a lapátot, ne is lássalak, és megindul az épületbe, a pince felé. Ezt ti úgysem érthetitek meg, gondolja, mert ti nyugodtan aludtatok, nálatok nem voltak mindennaposak a cirkuszok, titeket nem kergetett az apátok fejszével. Ezt ti úgysem érthetitek meg. A húgom tanul, dolgoznom kell, hogy be tudja fejezni, hogy legyen belőle valaki, de végre nyugalom van otthon, nagyon régóta először aludtam jól, és álmodtam is, igen, az apámról, még ha felpofozott is. Ezt ti úgysem érthetitek meg, na én megyek-félét nyög ki, ránéz az épületre, ó, te rohadt, fellép a lépcsőn, be az épületbe, onnét a pincébe. A pincébe az út egy üres halion vezet keresztül. A gyerek léptei visszhangoznak, a szél kiviszi a hangot az egyik oldalon, az ellenkezőn meg behozza. A téglák hullámzó sora és a malter vicsorgó pofája együttes erővel ordítja: ne menj. A szél is ezt süvíti fülébe, varjak szállnak fel ijedten, ahogy meglátják, tüdöbajosan kárognak egyet, valahol kártyáznak, kontra repül felfelé, ö meg megy lefelé. Megállna a pinceajtó előtt, ha volna ajtó. A kábelek visszafelé, a falak befelé, a plafon lefelé lökdösi. Három lépcső, forduló, hat, pihenő, hét lépcső lefelé. Egyszerű a képlet, ennyi lenne az élet? A csend elképesztő. Nyomott, alvilági, de csend és meleg. A gyereken végigfut a félsz. A kályhában duruzsol a tűz, a csövek átizzottak, mellette halomban kosz és hamu. Kábító ez a csend, nyugtázza, és kinyitja a vöröslő ajtócskát. A láng rendszertelen időszakokban megvilágítja az arcát és szemét, mely fázós és vizenyős. Gondolatai szárnyra kapnak, csak nézi a
