Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-05 / 45. szám
Nagyon fontos személy szovjet filmekből a barátsági hónap idején maga a tambovi farkas volnál. A vasszekrény, amelyben annyi emberi sors pihen, a halasztás skatulyája. Kérdezel, s rámondja minden problémádra farkasnyelven, hogy: »Csett!«’ Akár Jevgenyij Geraszimov filmjében is elhangozhattak volna ezek a készakarva nem verssorokba tördelt, hanem az élőbeszéd matricájába öntött szavak. S bár más fogalmakkal, de a forgatókönyvíróban, Szergej Bodrovban is föléledtek hasonló kívánalmak: „Precedens? Én azt az időt köszöntőm, amikor a ballisztika szigorú szabálya szerint kirepülnek a karosszékeikből fejjel lefele mind a nehogymá’ bajlegyenisták. Jó hazánk, nagy hazánk, az irodákból őket kivesd, hatalmasak nálunk a terek, ki oda őket, egy kicsit szellőzködjenek. Ugyanaz a szín a lobogóé és az áthúzó ceruzáé, de szakadék van e két piros között. Zászlónkra nem véleüenül van sarló és kalapács varrva, s nem az. hogy »Hagyjuk abba ..., nehogy má’ valami baj legyen.«” És a Jevtusenkoverssel való szellemi rokonságon túl már azért is érdemes megnézni ezt a filmet, mert olyan emberről szól, aki azt szerette volna, hogy megbüntessék, s helyette. intelmező dramaturgiai húzásként, lépett a ranglétrán. Mert a helyzet így kívánta... S hogy milyen filmeket, milyen műsorokat láthatnak még a nézők a csehszlovák-szovjet barátsági hónap, illetve november 12-től 22-ig tartó Szovjet Kultúra Napjai idején a mozikban? A szülők bizonyára örülnek majd, hogy a falvakon, kis- és nagyvárosokban megszervezett Szemlék, Hetek, Fesztivál stb. elnevezés alatt a mozikban szép számmal vetítenek majd gyermekfilmeket is. A világhírű szovjet filmművész, Szergej Bondarcsuk 65. születésnapja alkalmából Szlovákia néhány rangosabb mozijában sorozatban vetítik a filmjeit, akárcsak a Mihail Solohov írásai alapján készült alkotásokat, amihez a Nobel-díjas író meg nem élt 80. születésnapja ösztönözte az illetékeseket. Emellett az elmúlt esztendők legsikeresebb szovjet filmjeit is levetítik, jelezve azt a hatalmas, nemcsak mennyiségbeli erőt, amelyet a kortárs szovjet filmművészet képvisel. Tehát magyarán: úgy tűnik, a mozinézők valamennyi rétege megtalálhatja a kedvére valót/ SZIGETI LÁSZLÓ Dowell professzor testamentuma archív felvételek —\ Unokáink emlékkönyvébe Leküzdtük az emberek bizalmatlanságát Fiatal tanítókként érkeztünk a férjemmel 1938-ban Papratfba. Nagy örömmel kezdtük el tanítani, hiszen gyönyörű környezetben kaptunk állást, és egy olyan iskolában, amelynek megnyitóján és felszentelésekor Jozef Miloslav Húrban mondta az ünnepi beszédet. Egyszerű, őszinte emberek vettek körül bennünket, akik később is sokat segítettek nekem, hisz a férjemnek szeptember 24-én be kellett vonulnia, s én felváltva tanítottam, egyszer a saját osztályomban, egyszer az övében, egészen karácsonyig. Minden osztályba ötven tanuló járt. Papracfnak akkor huszonkét lakóháza, egy iskolája, egy vendéglője és egy kicsi üzlete volt. Az iskolát 1852-ben építették, ez volt az irtványon az első iskola. Többen tanultak itt, mint a városi iskolában, mert ide jártak a környező irtványok nebulói is. Amikor a férjemmel megérkeztünk, már 76 éves volt ez az iskola, de nekünk nagyon tetszett. Csak később tudatosítottuk, hogy mennyi hi' bája van: a füstölő kályhák, rossz ablakok, fekete, olajozott padlók, nem megfelelő padok, tanszerhiány ... De ami még inkább bántott bennünket, az a gyermekek öltözködése volt. Télen is pőrén jártak iskolába, szvetterük, meleg kabátjuk, vastag cipőjük nem volt. Sokszor teljesen átázva állítottak be, s előbb meg kellett száradniuk, csak azután kezdődhetett a tanítás. így teltek lassan a háborús évek, mígnem elérkezett 1944 karácsonya. Az iskolában turkesztániak voltak elszállásolva. A közelgő ünnepekre nagy vendégséget rendeztek, ahová meghívtak öt német tisztet is. A hangulat már a tetőfokára hágott, amikor a turkesztániak elővették gépfegyvereiket, és lövöldözni kezdtek. Hét németet öltek meg, azután a hegyekbe szöktek, a partizánokhoz. Borzasztó perceket éltünk át akkor. Két kisgyerekünk volt. A szobában az ablak alatt ágyaztunk meg nekik, hogy biztonságban legyenek, ha esetleg újra kezdődne a lövöldözés. Az iskolában ettől kezdve váltakoztak a katonák. A leggonoszabbak 1945 februárjában érkeztek, és március végén távoztak. Ők voltak azok, akik felégették Nárciet, és agyonlőtték Kostelnyékat Hlavinában. Úgy éltünk akkoriban, mint egy tűzhányó szomszédságában. Ugyanis csak egy fal választott el bennünket a lőszerraktáruktól. Nagyon megkönnyebbültünk, amikor elmentek. Utánuk idős, hatvan év körüli osztrák katonák szállásolták be magukat az iskolába. Ők már békésebben viselkedtek. Biztosan sejtették, mi vár rájuk. A háború véget ért, új gondokat kellett átvészelnünk, de ez már könnyebb volt, mivel mindig abban reménykedtünk, hogy megváltoznak a viszonyok. Szép percekben sem volt hiány. Szívesen emlékezem azokra az időkre, amikor a férjem színdarabokat tanított be. Sok fiatallal barátkoztunk össze. A tantermekben vagy az iskolaudvaron voltak a fellépések, s ennek is megvolt a maga varázsa, sok vidám percet éltünk át. A háború óta a mi Papradunk megnőtt, megszépült alig lehet ráismerni. S ugyanez elmondható a lakosokról is. Hisz én már a harmadik nemzedéket figyelem. Sok minden megváltozott a társadalmi életben is. A régi szokásokat a szervezeti élet váltotta fel, pedig annak idején de nehéz volt az indulás! Le kellett küzdeni az emberek bizalmatlanságát, és kemény munkával bebizonyítani, hogy érdemes a társadalomért tevékenykedni. És eljött az az idő is, amikor tisztségeimet átadhattam a fiatalabbaknak — volt tanítványaimnak. PAULA POLÁCKOVÁ Tóparti megemlékezés Az utolsó háborús tél tombolt végig Európán. A nedves, nyirkos időt hóvihar kísérte, s azon a napon is hideg szél fújt. Persze mi, gyerekek jól bebugyolálva még akkor is az utcán voltunk. A falu szélén, a domboldalon laktunk, ahonnan jól ráláttunk az országútra. A falunk tele volt német katonákkal, de már nagyon közel lehettek a szovjet csapatok, mert mondták a felnőttek, hogy hallani a „kispuskák zaját". Ezen a hideg napon egy különös menetre figyeltünk fel. Kis német csapat három sebesült szovjet katonát kísért. Sapka, köpeny nélkül vánszorogtak a németek között, az egyiknek füstös, kormos volt az arca, és sántított. A másiknak a keze volt felkötve. A harmadik lábán vastag pólya, a kötszer csupa vér, alig húzta maga után a lábát... Kétyi Károlyék udvarába kísérték őket a németek. Mi gyerekek nagy szánalommal követtük őket. Másnap hallottuk, hogy éjszaka a németek a tó partján agyonlőtték mind a három foglyot ... Gyönyörű ma a búcsi (Búó) tó környéke. Keletről a falu, nyugatról az ún. Pusztaoldal öleli körül, s rengeteg virág nyílik a partján. Unokámat tologatva egy vasárnap délután lányaimnak is elmondtam ezt az emlékemet a szovjet katonákról, akiket itt, ismeretlen, idegen tájon temettek el 1945 decemberében. A tóparti virágokból három kis koszorút fontunk a lányaimmal, és ráhelyeztük egy kis halomra. így maradnak meg a hősök a felnövekvő nemzedék hálás emlékezetében. RAGYILNÉ GÁL ETA (nős)
