Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-05 / 45. szám
Gazdag választék Harc Moszkváén í tagadás, a mai tizenévesek tudatában mítoszok és ellenmítoszok lengik körül a nagy honvédő háborút, valóság és legenda keveredik egymással, hiszen kivétel nélkül mindnyájan hallottak róla valamit, a lexikális adatokon s a háborúval párosítható kalandokon túl azonban már kevesebben ismerik e tragédia valós jelentését, végkifejletének máig ható történelmi következményeit. Azt mindnyájan tudják, hogy a második világháború elválaszthatatlan a Szovjetuniótól, a szovjet néptől, azzal azonban kevesebben vannak tisztában, hogy mi tartja életben a háborús filmek újabb és újabb forgatásának igényét. Pedig tudhatnák, hiszen elég belepillantani a lapokba. Lokális háborúk folynak nem egy helyen, s az atomháború veszélyéről nyíltan és őszintén beszélnek az országok vezetői. Jurij Ozerov Harc Moszkváért című kétrészes filmeposzában nemcsak a történelmi krónikás szerepét vállalta magára, hanem azt a művészileg nem könnyű feladatot is, hogy egykor élt valós személyek háborús helyzetei révén bemutassa, miféle erő, miféle hit mozgatta az államférfit és a kisembert, amikor mindenek fölötti kötelességének érezte a hazáért vívott harcot. A szovjet filmek idei fesztiválján a Jurij Bondarev regényéből készült A part című film is foglalkozik a második világháborúval. A történet sokunk számára ismert, hiszen az azonos című regény több magyar kiadást megélt, vagyis a szovjet hadnagy, Nyikita és a német kislány, Emma szerelmét olvasóként már többen megismerhettük. Most lehetőségünk van vásznon is megnézni ezt a háború szétválasztotta emberpárt, amint több évtized után újból találkoznak Hamburgban, hogy újból megálljon számukra az idő. mint akkor, a kegyetlen elszakadás felejthetetlen szomorúságában. 1945 májusában. Valentyin Zseleznyakov kamerája lírikus képekkel és idősíkváltásokkal teszi szorongatóbbá ezt a gyermekkorra, ifjúságra, szerelemre és teljesületlen vágyakra emlékező alkotást, amelyben a hazaszeretet ugyanazzal a felelősségtudattal mutatkozik meg, mint a Harc Moszkváért vagy A parancs: élve elfogni című, Viktor Zsivolub rendezte filmben, amelynek története a mai Szovjetunió déli határterületén bonyolódik. A határőregységhez kerülő parancsnok fiatal felesége nehezen békül ki új, világvégi környezetével, amelyet az ellenség kémhálózata is figyel, s a fiatalasszony öntudatlanul is segíti egyik emberüket, a haza ellenségét. A lélektani kalandfilmnek is beillő munka magvát a szovjet filmek zömére jellemző hazaszeretet, a haza védelmébe vetett szükségszerű hit jelenti. Természetes, hogy a fesztivál összeállítói nemcsak hazafias ihletésű filmeket soroltak a műsorba. A Dowell professzor testamentuma szórakoztató sci-fi. ugyanakkor az orvosi hivatással való visszaélés és a tudományos kutatás szükségességének kontrasztba állításával nemcsak érzelmi, hanem mély erkölcsi köteléket is teremthet a nézővel, nem beszélve az űrhajósok mindennapi világába kalauzoló, finomabb érzelmi árnyalatokkal dolgozó Visszatérés a kozmoszból című Alexander Szurin rendezte alkotásról, amely bizonyára elnyeri a kamaszok szimpátiáját is, hiszen olyan kérdésekkel foglalkozik, amely őket mélyen érinti: a barátsággal. Ellentétben a többi űrhajós környezetben játszódó szovjet filmmel, ez az alkotás nem vizuális, hanem elsősorban lélektani attraktivitásra törekszik. Az űrben meghibásodott hajó két utasa drámai körülmények között éli át a barátság próbatételeit. Teljesen más emberi erényekről szól a századunk huszas éveit megidéző A túsz című dpukusan szovjet wesztern, hajtóvadászattal, lövöldözésekkel, rablóbandával és menekülővel, akiről egy banális dramaturgiai húzással kiderül, hogy csak álcázta az igazi menekülőt, hogy sikerüljön rendeltetési helyére szállítania a kincset, a tétet: a gyógyszereket. Ez a Junusz Jüszupov rendezte embervadászat alkalom az üres lazításra, s inkább játékoskodás. semmint művészet, pedig vannak benne olyan ihletésű komikus jelenetek is, mint Jevgenvij Geraszimov filmjében. Ha a fesztiválra besorolt nyolc film közül valamelyik utal a szovjet társadalomban jelenleg lejátszódó bonyolult változásokra, ha valamelyik előre jelzi azt, mi várható a szovjet gazdasági és szellemi élet különböző rendű és fokozatú irányításában, s hogy mennyire etikai indíttatásúnk ezek az új elvárások, akkor az a Nagyon fontos személy című film. Siskin, a kolhozelnök temperamentumos, következetes, becsületes ember, s ennek következtében természetesen magányos. Ez a magányossága állítja szembe feletteseivel. Siskin olyan filmhős, akinek hisz a néző. mert az ilyen vezetőtípusban szeretne bízni a valós életben is, s nem olyanban, amilyent a főnöke testesít meg. A film alkotói tucatjával tárják elénk azokat a már-már örökletesnek láttatott szervezési-irányítási elégtelenségeket s munkához való bürokratikus hozzáállást, amelyről Jevgenvij Jevtusenko közölt verset a moszkvai Pravda két hónappal ezelőtti, szeptember 9-i számában. „Nehogymá’ bajlegyenisták” címmel. Érdemes idézni belőle: „Vannak emberek, akik arra tették fel az életüket, hogy kijöjjön valami, és vannak, akiknél a munka egyetlen módja, hogy ne jöhessen ki semmi. Tekintetük, ahogyan hozzájuk belépsz, rádszegeződik. mint a kétágú nyárs, mintha te, szegény folyamodó,
