Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-09-04 / 36. szám

10.

— Na látod, ezek maradtunk mi: és...

Továbbindulnak. Előttük, mögöttük a kezdődő szürkület. Az asszony favirágos rokolyája viseltesen is ünnepre emlékezön suhog. Miklós füle megtelik suhogással: édesanyja templomos lépteit juttatja eszébe.

— Édesanyám?

— Sokat betegeskedik.

A léckapu ismerősen nyikordul, a gang töredezett szegéllyel nézi a virágágyást.

A kaputól az ajtóig legosszabb az út.

Nyílik az ajtó, összerezzen a dunyha, elködösülő szempár homálylik Miklósra.

— Nem értesítettél.

Miklós időt nyerőn szorongatja a bőröndjét.

— Hirtelen elhatározással jöttem.

A mennyezet nézésétől kifakult tekintet megtelik meginduttsággal.

— Akármilyen elhatározásból történt, örömünkre jöttél.

Az örömre közeledéssel válaszol; egészen közel hajol az arcához, megcsókolja.

Édesanyja, mint aki szégyelli rendezetlenségét, összefogja szertehulló haját csonttá száradt lábszárát visszahúzza a takaró alá.

— Örvendek, hogy nem maradsz el tőlünk.

Miklós elfordítja a fejét, mozdulatát kutató

szempár követi.

— Sovány vagy.

— Amilyen voltam.

Pillantásuk találkozik.

— Valami emészt.

(Ne most...)

Miklós arca megkeskenyedik, szokása szerint krákog; kerülő kérdésen gondolkozik.

— Egészsége?

Kutató pillantását, mint aki az élet színét hiányolja, feladja.

— Nem akar helyreigazodni.

— Az orvos mit mond ?

Szakadozó sóhajtással:

— Az imént járt itt. Nem mond az semmit, a fejét töprengésre állítja, s írja halomszám a gyógyszert.

— Mégis ...

Mozdulatlan.

— Minden este azzal fekszem le, hogy nem érem meg a reggelt. Ez már a lélek készülődése.

Megérinti édesanyja kezét:

— Van ideje még a készülődésre.

Árkolt arccal:

— Hiába akar, nem ér utol a reménykedés.

Miklós összeszorított szájjal ül, nem akar

tudomást szerezni semmiféle készülődésről, elmúlásról, ám a védtelenséggel kitöltött hosszú hallgatás idegei közé préseli a végső elszakadást, az elszakadás eshetőségét... borzong, izzad ...

(Nem, nem, erre még gondolni sem szabad.)

— Édesapám? — szakítja meg Miklós a hallgatást.

Megint hallgatnak.

Csontos karja elmarasztalóan mozdul:

— Nem tud veszteg maradni, bejár a csoportba.

— Eleget dolgozott.

— Többet, mint eleget, sokat. De hát a pénz is szorítja, kétszázötven forintra taksálták a nyugdíját.

Döbbent csodálkozással:

— Mennyire?

Mint aki sót ízlelt:

— Apád se akart hinni a fülének...

— Alávalóság!

— Az, nem az, a mi szavunk, a mi életünk immár nem vevődik észre.-TAMAS MENYHÉRT

— Alávalók.

Csontos keze a kendő csücskét kapirgálja:

— Bennem is mozdult a háborgás, de elég gyorsan erejét vesztette; eszembe nyilallt, hogy az odaveszett világ még ennyit se adna.

Hirtelen kitöréssel:

— A mostani se érheti be ennyivel!

Beletörődő csend.

— Akinek örökös kurtítás az élete, mi egyebet tehet, várakozik. Várja a többet, a jobbat.

Fojtott indulattal:

— Hátha az Isten másképp rendeli.

Tekintete a magára hagyott feszületbe

kapaszkodik:

— Az Istent ne keverd ide.

— Füstölgésemben mondtam.

— A füstölgő beszéd csak a szemünkbe csapódik. Máig hallom apád keserűségét: mit ér a harag hatalom nélkül?

— Régtől való keserűség.

Leeresztett szemhéjjal:

— Változzon akármekkorát a világ, a munka, a verejték nekünk marad.

Nekünk, mondaná Miklós ... észreveszi édesanyja erőtlenedését.

Kivár.

— Ne fárassza magát, édesanyám.

(Megint segélykérő a nézése.. kellene a beszélgetésen.)

könnyíteni

— A faluban mi hír?

Mint aki álmot lát:

— Őszül. Maholnap hozzánk őszül a falu

is.

— A fiatalság?...

Valamivel élénkebben:

— Menekvőben.

— Fábiánné már elpanaszolta.

— A gyérje marad. A többi, ki merre lát.

— Furcsa.

— Éppen olyan furcsa, mint a te menekvésed.

— Az más volt.

Félbemaradt legyintéssel:

— Mind ezt mondjátok. Dávid Kelemen is ezt mondta.

— Dávid Kelemen?

— Nem ismerhetted, pendelyesen jártál, amikor elment. írástudó volt. Mint akibe nyü költözött, úgy emésztette magát, szüntelenül írt, énekelt, tartotta bennünk a lelket, egyszer csak se szó, se beszéd, ki tudja, mi lelte, helyben maradását kikezdte a nyugtalanság, elköltözött...

A küszöb felsír, az ajtó négyszögére széles árnyék vetül.

Miklóst az öröm s a szorongás keveréke tölti el.

„A számításod bevált-e?"

„Még nem egészen ... de megeshet, hogy hoppon hagy."

„Ha meg, meg. csak becsületedben maradj."

— Világosságot a fiamnak — kattintja föl a villanykapcsolót.

Miklós (a légypiszkos villanykörte hunyorgásában) megcsókolja az apját.

— Egyedül jöttél? -— Egyedül.

— A leányka?

— Növöget.

— S az asszony?

— Csokrodzik.

A jóíző szóra felélénkül:

— Úgy szép a fehémép.

— Úgy bizony.

— Túljutott-e a magas egzámenten?

— TÚL

— Hal'istennek — mondja, anélkül, hogy a csokrodzás derűjét elhullatná.

— Kend?

A borosták közt szomorúság fut végig, szemöldöke sziromhullás:

— Az öregkor parancsolata szerint; mintha örökösen hideg vízben járnék.

Miklós a pohárra pillant:

— Fölmelegíthetnénk.

Gondolatuk találkozik:

— Van, van itthon valamicske bor.

— Szikrázó?

Csorbult nevetéssel:

— Á, olyan borunk többet sose lesz.

— Kár.

— Örökké az italon jár az eszetek — parázslik fel Miklós édesanyja .... A pillanat parázslása csupán; nézése segélykérő: már arra sincs erőm, hogy főztöt készítsek.

Mondaná, de az ura megelőzi:

— Hozok hozzá kolbászt, főtt tojást, hagymát, zöldpaprikát, jó lesz-e?

Motozásától fölríad az éléskamra.

— Ez a miénk ez az anyádé — rendezkedik tömzsi ujjaival —, a pohárnoksággal téged bízlak meg.

A zöldpaprika húsosán herseg.

Miklós megbillenti a demizsont.

— Színültig a poharakat, fiam.

Isznak.

— Most már azt is elmondhatod, hogy mitől vált sürgőssé ez az út...

Miklós megszédül:

—• Mondtam ...

— Az egyik felét. A másik hátravan.

A levágott kolbászkarikát visszaejti a tányérra :

— Hosszú ...

— Ahogy elnézlek, egy szóba is belefér.

Nem örül a sürgetésnek.

— Válunk.

Hallgatásuk késéinek ütközik.

— Megmondtam, mennyit mondtam neked, hogy ne vedd el feleségül — mozdul Mártonná.

„Nem hozzád való, fiam, ez a leány. Se a leány, se az a mód."

„Én jobban ismerem öt."

„Flangáló természet."

Miklós mereven a levegőbe bámul, úgy érzi, süllyed a szék, szökésre mozdul a lába, az udvart keresi, a ház mögötti dombot, a könnyű, őszi párát oszlató szelet, azt se bánná, ha a rohadt szilvát őrző darazsak nyomába szegődnének, s fullánkos futásra késztetnék...

Feleződnek a mondatok:

— Nem volt ez sose kötés ...

— Négy esztendőt se bírt ki.

— Hatot.

— A félbe-szerbe esztendőkkel

— Azokat ne számítsd.

— Fogadni mernék ...

— Te is másfelé kivánkr

— Az a tanítóasszonyka ...

— Az buzgatta meg a véredet.

— Még gyerek voltál, amikor...

— Bugyit ragasztottak a szemedre.

A már-már sziszegő szavak székéhez szorítják ...

— Hallgassanak meg — próbálja felfogni a szavak tompa ütését.

Hangjuk elfullad ...

Aztán már csak a szemük vibrál, végül (a kifosztott arc látványától) óvó pillantássá szelídül haragjuk:

— Hagyd békét, asszony, mással is megesett.

„Hallom, nősülni készülsz."

„Jól hallotta."

„Sietőssé vált."

„Idejét érzem."

„A te korodban én is szüntelen azt éreztem."

„Meg is szöktette anyámat."

„Meg."

„Engem miért fogna vissza?"

„Nem én foglak, a tapasztalásom." „Megviselt tapasztalás lehet."

„Majd meglátod, ha intésem szembetalál."

„Úgy teszek, mintha nem ismerném."

„Jól van, na: ha páros életet akarsz élni, éljél páros életet."

Mártonné feljebb húzódik a párnán:

— Tudom, én is tudom, hogy megesett.

— Ha tudod, ne nehezítsd a szívét.

Sopánkodással:

— Az ilyesminek hamar híre folyik.

Csattan a dó zn if ed él:

— Ha folyik, folyjon, az már nem a mi dolgunk.

Bánkódása fiára tapad:

— Árnyéka nő ...

— Nő, ha növesztik. Különben is. fosok az ámyékméricskélőkre.

Miklós szégyenkezésbe merült figyelme apját keresi:

(Hol volt eddig ? Mindig félve mozdult bennem, szóltan-nehéz közeledéssel... borostásan. sárgás fogú mosollyal... Érintései... nem emlékszem, mikor simogatott meg utoljára, talán valamelyik hosszú lélegzetű, térdtovagottató, téti estén... szólongatásának melegsége volt... s most; sötétedésében is viszszatért a meleg, sötét-melegen szól... értem sötétült...)

Sercen a gyufa:

— Lehet, hogy csak próbára akar tenni.

— Nem hinném.

— Vagy csak erősen összeszólalkoztatok.

— Törvényre akarja vinni.

Rezzen a fejkendő:

— Hogy a bűn égesse mer jük hirtelen gyúlt mérgét.

— Ne átkozódj. Régin Mártonné szem pill?

Sími kezd.

— Sírással mé Miklós már *

gos idejét..

„Jó

*****

t

V

\

V*#>

.ra**

wore

wví

íkcs°>'®

, w>«£1