Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-04 / 36. szám
------------ egnap nyitott ablakok mellett tanítottam. A nap a katedráig sütött, átmelegitette a háta_______ mat. Kellemes volt. Ma megint eleredt az eső. Esett reggel, délelőtt; esett ebédkor. A szokottnál is fáradtabban indultam az iskolába. Közönyösebb voltam, mint máskor. Anyám egész éjjel ordított. Három Dolort adtam neki. Nem használt. A gyerekek forogtak a paplan alatt, de nem ébredtek föl. Megszokták már a jajgatást, akár a jegesembert vagy a kukát. Pista a konyhában kuporgott, a szenynyespadon. Télikabátban, pizsamában. A feketéscsészét nem mosta ki. Beleragadt a cukor. Az összetaposott csikkek kiégették a szalmapapucsát. A szája széle undorodva lebiggyedt. Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Nincs ebben semmi különös. Évek óta így van. Én a gázrózsát csavargattam. Igazítottam a lángot. Kicsire, nagyra — s azután megint kicsi-JÓKAI ANNA-----------------------re, megint nagyra. Néztem a sziszegő sárkányfejeket. Hajnali négykor mama görcsei elcsitultak. Kölnivizet vittem, lemostam a testét. Narancslevet kívánt, de nem itta meg. Kérdezte, beadtam-e a zöld kiskosztümjét a tisztítóba ... Az anyám hetvenöt éves. Bélrákja van. Öttől hétig aludtam. Fél nyolckor a gyerekek iskolába mentek. Délig takarítottam, főztem valamit. Fél egykor megmostam a nyakamat. Rúzst tettem a számra. Fejemre kötöttem a behasadozott esőkendöt. Feltolakodtam a tömött villamosra. Rálöktek egy fiatalember mellkasára. Megtámasztottam magam a vállai közt. Vitt minket a kocsi, mint két fadarabéi, A tanári étkezdében kelkáposztafőzelék volt, fokhagymás fasírttal. Az egyik kolléganő elkésett. Új fiúja van. Ezen elcsámcsogtunk egy kicsit, becsöngetésig. Lassan másztunk föl a lépcsőn. Ez is valami. Három perc. Mondták, hogy szalad a szem a harisnyámon. Azt feleltem: jé — pedig már négy napja így viselem. A hetedik bében volt órám. irodalom vagy nyelvtan. Szerencsére a gyerekek tudták pontosan. Könyvet is adtak. Megnéztem, hol tartunk. Szépen felálltak. Jelentettek. Ketten-hárman közbevihogtak. Nem csináltam ügyet belőle. Elhallgattak maguktól. Húsz másodpercig figyeltük egymást, én meg az osztály. Sóhajtottam. Intettem, hogy leülhetnek. Rátámasztottam a tenyeremet a középső oszlop első padjára. Véletlenül belebámultam Kovács Kati kék foltos arcába. Feleltetni akartam, úgy rémlett, hogy javítania kéne. Lustaságból történt, hogy inkább megkérdeztem, hol ütötte meg magát. Nem számítottam válaszra. De Kovács Kati sírva fakadt. A bátyja veri, ököllel. Vissza akarja küldeni a tanyára. Én azt mondtam, hogy ez szörnyű. A Farkas ikrek mosolyogtak. Az ő házukban bekötött szemmel, térdre állítva, korbáccsal vernek egy négyéves kisfiút. Az sokkal rosszabb. Jakab Enikő hencegett. Az ő nevelőapja nem üt. Csak iszik. Eliszik mindent. Ezért járt egész télen tornacipőben. Még sok mindent beszéltek összeviszsza. Valakinek az anyjáról, aki belehalt a kaparásba. Egy tizenhárom éves, öngyilkos lányról. Néha megszólaltam. Nemigen volt mit mondanom. Legszívesebben leültem volna melléjük, a nagy címer alá, valamelyik padba. A mamát láttam, rózsaszín csipkés nyloningben, harminckét kilóra lefogyva. A kezében sütővas. Bodorítja a haját. Majdnem sírtam. Ekkor a „gyépés" Herbert Pali felállt, és azt mondta, ő már választott pályát. Hóhér lesz. Ehhez van kedve. Megijedtem. Tapsoltam. Csöndet parancsoltam, éles fejhangon. A gyerekek elhallgattak. Hátradőltek. A szemük elhomályosodott. Kihúztam magamat. Elkezdtem az új anyagot. Szabatosan, pontosan, ahogy máskor. Az összetett mondat, szerkezete szerint, mellérendelt vagy alárendelt. A mellérendelt mondatokban két önálló gondolat kapcsolódik. A tagmondatok között értelmi összefüggés van. Az alárendelt mondatot azonban úgy ismerhetjük meg — s ez nagyon, nagyon fontos ... Itt álltam meg. Ujjaimat becsúsztattam a púpos Horváth Gyuri hajába. Nagyon fontos! Elkapott a nevetés. A gyerekek felütötték a fejüket. Csak néztek rám, de én nem tudtam abbahagyni. Lassan ök is elnevették magukat. Mindannyian nevettünk, arccal a padra borulva. Magyar óra SOÓKY LÁSZLÓ Készülődés ütközetre A hegy előttünk baktatott, mi békaügetésben követtük észrevétlenül és fütyörésztünk, túl nagy csendességgel. Parányi lavinák görögtek alá, akkorák, mint az ég, kapkodtuk is a fejünket, naná! bújtunk mindenhová. Pedig virágos volt a rét, és selymes a fű, s odafönt bárányfelhők. Csakhát a rét nem volt sehol, s a lavinák egyre igazabbak, a lányok, míg égig nyihaháztak. s lábukkal rúgták a csillagot, óvtak bennünket mindvégig. Aztán beállt az éj. Aztán beállt a tó. Zúzmarás ágak körös-körül, s a végtelen peremén a farkascsapat bús karéi melódiát pengetett jeges húrokon, s a balalajkát a hold vitorlájának támasztva táncolt keservesen hajladozva, mint a fergeteges síki erdő. Odább, túl kék csődörön, túl ragyogó vérvörös bikán, már haldoklóit a táj, s ingét megtépve magán vágtatott a vak tátos, s míg paripája kétségbeesetten körözött, kigyúltak a setét jelzötüzek, mint messzi-messzi halászlámpások. Aztán, hogy földet ért a tátos, szívét tűzte egy hegyes karóra, mely gyökeret vert, s nőtt az égig. Aztán csend lett, csak a fal magasodott barlang-mély csendességgel, s madárcsontból épült a katedrális kupoláján im ott ült a sasmadár, csőrében a kékhajú csecsemő, karma között az írott üzenet, s a falon, a kö és az ég között, sorban ültek a hollók: fehérek, feketék, várván a végső ütközetet. Köztük a tátos is, míg lenézett, szemébe szédült a táj, oly messzire, ameddig csak a vakok, s a hívők láthatnak el, s a döndülés, amellyel a földnek ütődött, olyan volt, mint az elhaló csilingelős. Végül a táj fölállt, megrázta magát, mint ama girhes csikó, szárnyat bontott, s elrepült. Ami a színhelyen maradt; a csata előtti csend, s egy magányos, szíven lőtt rigó.
