Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-21 / 34. szám
DANIEL HEVIER VERSEI Az ember nevet adott minden állatnak Man gave names to all the animals, énekli Bob Dylan és én megkísérlem elnevezni mindazt ami bennem található: mindazokat a tigriseket, farkasokat, sakálokat, kígyókat héjákat, pónilovakat, páviánokat, krokodilokat, gyíkokat csigákat, lovakat, galambokat. Ezt az egész állatseregletet mely nem más, mint a férfi lelke. Visszatérés a vadonba A dzsungel visszaszorítja a szekrényeinket az íróasztalt a hűtőszekrényt a gyorsforralót, a televíziót. A vánkosokból hatalmas orchideák törnek elő, mulatságos kolibrik ütődnek lábaidhoz Pálmalevelekre fektetlek a fák alatt, melyek koronái közül permetezni kezd már az eső. Csend van, lélegzetünk összevegyül egymással, mint a folyóvíz a tengervízzel. Csend van, elhallgattak már a papagájok és a vadon párás levegőjében elfáradt az élet. Körülnőnek bennünket kesernyés ízű növények. Aludj, zöld- és kékszemű tigriseim járkálnak körötted és ügyelnek arra, hogy semmi bajod ne történhessék. Aludj, mindenütt csend van, csak karjaid ég felé nyúló ágai közt jő fel és nyugszik le váltakozva a hold. A mai szlovák költő verseit Tóth László fordította 8 — Angyali — kulcsolja össze a térdét Aljosa. Egyre nyugtalanabb a pillantása: — Az. De annak is igaza van, aki a Karamazovok szentecskéjét másként ítéli meg. Aljosa Miklós felé fordítja a fejét: — Például... a nő csak a változásban ismer önmagára. A férfi egyféle akar lenni, a nö sokféle. A férfi azon van, hogy megismerje erényeit és hibáit, a nő csak akkor érzi magát erősnek, ha nem ismeri meg magát. A férfi szervezett világ, a nő: az alaktalan mindenség... Ingerültsége fokozódik: — Zseniális, ezt meg hol olvastad? — Nem mindegy? Elhúzza a száját: — Ez a te legnagyobb bajod: sokat olvasol. Miklós, mint aki rádöbben következetlenségére, töprengésbe fojtja mozdulát: — Megfoghatatlan. — Soha nem tudni, hogy hányadán van vele az ember, minden lehetséges, vagy semmi sem lehetséges — lendíti tovább a példázatot Aljosa. (Igen, minden lehetséges — még tehetségesebb: a semmi.) Sárközi Kriszta Arató Gyuri után lopakodik. — Zöld lámpát a kisértésnek. — Pirosat a szerelemnek — szegődik nyomukba a nevetés. Miklós tekintete Anikót keresi. Arcuk összeér... Anikó feltűnően jókedvű, szeméből eltűnt a viszolygás ... Körmendy maga a megtestesült diadal. (Tőle nem undorodsz ?) Kínjában felnevet. (Hihetetlen.) „Évek óta vártam erre a napra." „Én is." „Ha tudnád." „Tudom." „Féltem tőle, s mégis vártam." „Mitől féltél?" „Hogy elrontok mindent, hogy.. „Hogy?" „Félbemarad az első éjszakám." „És félbemaradt?" „Jaj, dehogy. Azt hittem, megpattan a testem, meggyullad alattam a szalmazsák ..." Izgatottan feláll. — Hová tornyosulsz? — csillapítja Aljosa. Megfordul. A fordulásnyi idő elegendő, hogy türtőztesse magát. (Hazug fajzat) — A poharamért. Az üvegek közt (hátha elmúlik a remegése) hosszasan keresgél. Aljosa utánamozdul: — Kivételesen nekem is tölts. Hitetlenkedve: — Neked? — Nekem. Tölt. — Hát akkor... — Magunkra ... s amiért összejöttünk: a diplománkra. — A szellem újdonsült summásaira. — Töklámpásaira. Összenevetnek. Miklós feszültségoldóan, Aljosa, mintha magában nevetne. — Anikó? — kérdezi Aljosa felélénkülve. Körül se néz: — Nem látod? Daidalosz nyakában lóg. — A Radnótiban kezd? Röstelkedő mosollyal: — Hivatás helyett a hivatalt választotta. Aljosa hitetlenkedőn ráncolja a homlokát: — Lemondott a tanításról ? — Hihetetlenül hangzik? — Nem hittem volna. — Énse. — Két hete még azt mondta ... — Az két hete volt. — Mit mondott, miért? — Amiért a többi. Értetlenül tárja szét a karját: — A hivatal jobban fizet ? — Dehogy. A plusz: Pest. Aljosa lehangolódva forgatja a poharát: — Mindenkiről el tudtam képzelni, csak róla nem ... — De hát — mondaná Miklós, hangja a lármába fullad. — Értünk e pohár! — Csin-csin! — A hatvanhetes évjáratra! — Csin-csin! — A felülmúlhatatlan évjáratra! — Csin-csin! — harsognak gyors egymásutánban a rövid tósztok. — Csin-csin ... — mormolja Miklós. „A feleséged hamarost túlnéz rajtad." „Miért nézne túl?" „Mennél magasabb iskolát jár, annál nagyobbra látja magát." „Alja nélküli beszéd." „Meglátod, fiam. lelkestől kicserélődik." „Cserélődik, cserélődik ..." „S ha egyszer túlnéz rajtad, keresi a másikat ..." (Keresi a másikat A pénzt...) Anikó még mindig Kömnendyvel táncol. Körmendy a nyakszirtjét simogatja, Anikó kéjes fejforgással viszonozza gyöngédségét. (Mintha össze tennének láncolva.) Miklós vizsgálódó tekintete szemrésnyire szűkül, vizsgálódása gyötrelmes várakozássá nehezül, keze görcsbe szorul, alig tudja tartani a poharát. (Mindenen túl lehet nézni, csak a pénzen nem!) — Ne igyál annyit — hunyorogja Aljosa. Mint akinek minden eszébe jut: — Keserűség ülepedett a nyelvemre. Viszszanyelhetetlen keserűség. „Hogy van, Somogyi bácsi?" „Nézz rám." .Jóska mikor volt itthon?" „Nekem már nincs fiam .. „Tibi?" „Ő sem a fiam." „Mi történt. Somogyi bácsi?" „Mái napig nem értem ..." „Tragédia?" „Annál is rosszabb ... Holtomban se jusson eszembe." „Hm." „A sárba tapostak. Engem, a sárba. Látástól vakolásig dolgoztam rájuk." „Mikor történt?" „Frissibe doktor volt. Hazajött, hogy megmutassa a diplomáját." „Nem mondom." „Sosem volt ivós természetű." „Részeg volt?" „Most sem értem, mi szállta meg." „Hm." „Csendesen iszogattunk, egyszer csak látom, hogy pohárra issza a kevélységet." „Kevélységből tette volna?" „Ki tudja. Ahogy megittasodott. felforrt a vére; kötözködni kezdett. Tibornak elegendő volt egyetlen forraló szó, már nekem is estek..." — Annál inkább ne igyál. Miklós felpillant, látómezején Anikó villan át: 1 — Anikóra még nem ittam. — Ne igyál. — Rád se ittam. — Csillapodj. Magasba emeli a karját: — Szomjas lettem ettől az évjárattól. Mintha kettészelték volna a szobát, az egyik fele értetlenségbe halkul, a másik megvető pillantásokkal figyeli. Anikó mellette terem: — Részeg vagy. Körbetekint: — Csak leszek. Anikó reszket az indulattól: — Ne rontsd el az esténket. Végigméri Körmendyt: — A ti estéteket? Anikó majdnem sírva fakad: — Megkértelek. Erőltetett mosollyal: — Eddig bírtam ... Anikó Miklósra mered, görcsös ajakkal keresi a szavakat, tehetetlensége már-már őrjöngésig feszíti, karmolni készül... — Gyerekek, mondtam már: inkább boruljatok egymásra — szakítja félbe veszekedésüket Olga. Körmendy cinikusan mosolyog — jókedvét semmi nem ronthatja el, a parázsló szavaktól még inkább sugárzik. — Kiborult a háztartás — élénkül fel Király Zsófi. — Ott hagytuk abba, hogy a sartre-i ateizmus polgári ateizmus — fordít a társaság figyelmén Somos. — Az Isten nemléte... — Mintha Nietzschét hallanám. — Önhittkéim, engedjétek Somit kibontakozni — szól közbe Olga. Somos reflexszerben folytatja: — Végkövetkeztetése egészen más: Isten helyét az abszolút szabadsággal tölti ki... Miklós lehunyt szemmel távolodik a tankönyvizü szavaktól, zavartan az ablakig hátrál... legszívesebben kilépne rajta. Elhúzza a nehéz függönyt. A házak összezsugorodva pislognak, a Pozsonyi út álmosan hullámzik, lassú mozgással beleúszik a Dunába. Egyszerre tűnt távolinak a külső s a belső világ. (folytatjuk) (nőis)