Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-07 / 32. szám

olvas — még jó. ha nem rakja a másik fotel karjára a lábát, tavaly vették, és máris tele karcolással —, átszólt neki. töltse meg a szi­font, — Köszönöm szépen — mondta megbán­tottam mig a férje a sistergő szifonnal bajló­dott. — Köszönöm, hogy a konnektort végre megcsináltad. — Tényleg, a konnektor — mondta a férje. — Igazán szép tőled. Hogy valamire lehet téged is használni. Mert félted, ugye, kis családodat, hiszen egy rossz konnektor... — Jó, jó. Holnap megcsinálom. — Holnap. Ja, igaz, holnap. Látod, milyen az eszem, pedig hányszor elmondtad már, hogy: majd holnap. — Egyszer mondtam. És most nem csapha­tom le az órát. Majd világoson megcsinálom. — Ma nem volt világos? Mikor hazajöttél? — Igazad van — mondta a férje. Pössentett egyet a palackból a mosogatóba, és kiment. Régen így mondta: „Neked mindig igazad van, csak mindig elsózod.“ De vagy két-három év óta ez is abban maradt. Csak a vállát vonogatja, és menekül. Később, vacsora közben a fiatalasszony még egyszer sorra vette a füzetek csomagolását, a számtan kettest a konnektort Bűntudatos hallgatás volt a válasz; ugyan mit is válaszol­hattak volna. Elmosogatott utána, rendbe tette a konyhái, elrakta a szekrénybe a vasalt holmit, kikérdez­te a gyerekeket. A fiúnak feladott öt szorgalmi példát számtanból, másnap délutánra. Lefek­vés előtt még kimosta a hivatali köpenyét a kislány iskolaköpenyével együtt, s negyedórá­val előbbre állította a vekkert jusson idő reggel a vasaláshoz is. Mindenki lefeküdt már. Nézte magát egy percig a tükörben, a szeme alatt sötétlő gyűrődéseket, a szája szögletén mélyülő ráncot Vele egykorúakra gondolt olyanokra, akik még ma is a húszhoz közeleb­binek látszanak. öt óra tájban hozta a telefonüzenetet ma az emeleti szomszéd — egy fogtechnikus — lakó­ja. Kopogott az ajtón, mert nem szólt a csengő. Váratlan, sürgős munka a hivatalban, lega­lább tíz óráig eltart. A kislány is kiszaladt a kopogásra, aztán trappolt vissza a szobába a hírrel, magával rántotta az öccsét a rekamiéra. „Haj-rá-Fradi! Haj-rá-Fradi!” — Nem bírtak magukkal, egy­másba gabalyodva henteregtek a szőnyegen, amikor a nagyanyjuk rájuk nyitott. — Ejnye, hát mi ütött belétek! — csóválta a fejét az öregasszony. — Vacsorára aztán mit főzzek, halljam csak, mit ennétek szívesen? — Dehogy küszködik vele édesanyám! — szólt át a konyhából az apjuk. Éppen végzett a konnektorral. — Majd találunk valamit — Azért enni csak kell. — Majd eszünk zsíros kenyeret. Nem ha­lunk éhen, igaz, rajkók? Játszunk egyet addig nagymamával... no, mi a szavazat? — Juj de jó! Juj de jó! — kiabálták üteme­sen a gyerekek. Az öregasszony aggályoskodott. — Úgy ám, és a lecke? A leckével akkor mi lesz? — Kész a lecke — mondták a gyerekek, kicsit bizonytalanul, mert tapasztalták már a kikérdezéseknél, hogy a tudásban sosem lehet­nek biztosak. Meg nem is volt még kész teljesen a lecke, sem a fiúnak a számtani szorgalmi. De az apjuk már szedte is elő azt a társasjá­tékot. mellyel karácsonykor játszottak először és utoljára, mert csak négyesben lehet vele igazán jól játszani. Nagy Zoltán illusztrációja Nyárelő hava. Medárdus késik, az esőváró tekintet hasz­talan sürgeti (pedig jő kéretlenül is) a tenger aranyát. Az óceánikus légtömegeket, ahogy dr. Do­­bondy Antal nevezi a záporos monszunt. A fákon nyoma sincs a türelmetlenségnek, talán már megkapták a türemkedö ég sza­vát... nárcisztól részegül a kerítést őrző diófa, a kikötözött karú körtefa — miközben a Bokros-hegy emyős hölgyálmaira gondol — megtelik reménnyel, csak a háttérbe szo­rult szilvafák türelmetlenek. Miklós mosolyogva figyeli Dobondy min­den gyakorlati érzéktől megfosztott igyeke­zetét. Gyöngéden igazit a körtefa kötözésén, majd hosszasan nézi az ágfeszületet. Még el sem ültette a csemetéket, metszé­sükről álmodozott, képzelete napjában több­ször is leszedte a gyümölcsöt; a barackot, a körtét, hatalmas fürtöket szüretelt le a ma­gasra nyújtózkodó szőlőtőkékről. — Milyen lesz a termés? — mozdítja ki Miklós ábrándjai közül. — Közepes. — Pedig Orbán csípése az idén elmaradt. Az öreg cihelődő mozdulatot tesz, aztán mégis ülve marad, meggyújtja pipáját: — Rendes szent, nem is esik bántódása. — Tegyünk virágot a fejére. — Tegyünk — mondja nevetve. Nevetésétől, mint mindig, most is megá­rad a szeme. (Rég láttam nevetni. Mennyivel más, mint amikor a rohadt párnák közt fekszik. Vissza­nyerte emberarcát. Már attól kisimult, hogy szóba hozta a telket:) „Szombaton leugrok a telekre, velem jössz?" „Veled." „Egyedüli menedékem.” „Nem vezet az orrunknál fogva." „Benne is van incselkedés, de az egészen más. Ha csak néhány napra is, visszaadja a nyugalmamat. A fák közt mindig az az érzé­sem, hogy magam vagyok a természet, az emberből kiszorult táj. Ez a természet nem Emerson természete — nem ismeri a vég­­romlást.” (Szép gondolat... Nekem Marcus AureU- usé betö/több: a falusi s a tengerparti búvó­helykeresésnél épületesebb a belső visszavo­nulás, ugyanúgy érzem; a legnyugodtabb leg­zavartalanabb hely a saját lelkünk, békítő visszavonulni rejtekes tájaira. Békessége való­ban azonos a harmóniával, a bensőségesség parancsa növeszti hatalmát; nem vonhatom meg önmagámtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, meg kell újhodnom lélekben!) A Bokros-hegy látványától továbbkivánko­­zik a pillantás. Különösen, ha közelinek látszik az átélleni part, a Szent Mihály-hegy térdeplő kápolná­jával, a koporsófedelű Badacsony, Csobánc. Szent György-hegy kékellése. Térülését az ezüstös víztükör sietteti, majd visszakapaszkodik a löszdombra, onnan to­vább a madarasig, ahol a rozsdafarok a vörösbegy, a citromsármány, a szeneinké, a csicsörke, a stiglic s a többi madár tanyázik. Hozzácsöndesedtek a nappalhoz. A hajnalt ébresztő madáróra reggelre el­némul. Az öreg a pipafüstön át pillongat: — Min töprengsz? Miklós még mindig a madarason tartja a tekintetét: — Arra gondoltam: milyen igazuk van azoknak, akik megünneplik a madarak nap­ját. Az öreg szájában megáll a pipa: — Tényleg? — Úgy, ahogy mondom. — Becsülendő emberek. Nem hiszem, hogy lenne szebb üzenet a madarak üzene­ténél. — Lenni lehet. Petyhüdt álla még jobban megereszkedik: — Nincs, ha mondom. Legalábbis nekem nincs. — Megértelek. (A keze, a kézmozdulata, mintha az enyém lenne, dehogy... az enyém kezd az övére hasonlítani; balsikerű próbálkozások utáni mozdulatok, én is ilyen leszek, vagy már...) — Elegem van a megértésből, a kímélet­ből. Mást se hallok: „kíméld magad, Tóni bátyám", és „ne hergeld fel magad, a vér­nyomásodnak nem tesz jót". Ennyi gügyögő pesztonkát! Még az is szüntelenül a szom­­bámban nyüzsög, aki a legtöbbet pumpálta a vérnyomásomat. Miért nem akkor kímél­tek, amikor használhattam volna a Gázmü­veknek. IMég a végén gutaütést kap...) „Miért kerültél feketelistára?" „Máig sem tudom." „Mégis, mivel indokolták?" „Tiszti rangommal." „Milyen rendfokozatod volt?" „Alhadnagyi." „Hivatásos katona voltál?" „Dehogy." „Mire kaptad a rangot?" „Egyetemi végzettségemre." „Nem értem." „Mit nem értesz?" „Az egészet." „Bevonultattak, két év múltán rangot ad­tak, és vesztettünk..." „Ezt csak úgy .. „Mondhatom könnyebben is, nevetve ... Mint amilyen az indulásunk volt..." „És az a sok áldozat 7' „Áldozatra születtünk ... háborúban azért, mert háború van, békében, mert béke van, legyőzött béke .. — Otthon meg ... Fuvallatnyi szellő kerekedik, halántékhűtö simogatásra se marad ideje: — Az otthont csak hagyjuk otthon. — Hagyjuk. Az öreg megtölti a homlokát, nagy karimá­jú szalmakalapja hátracsúszik. Miklós rosszekedvüen bólint. (Ostoba vagyok. Örülnöm kellene, hogy itt van, hogy kiszabadult a cselédszobából, a madarak után engedheti kedvét, a sok millió éves tengeri kagylómaradványok kilegyezik szeméből a vérnyomás foltozó karikáit...) Az öregnek még mindig gödrőzik az arca. Napba nézőn kilép a diófa árnyékából: — Inkább együnk valamit. „Meddig voltál munka nélkül 7' „Két esztendeig." „Segédmunkát se kaptál 7' „Azt se." „Miből éltetek?" „A budai hegyekből." „Fát vágtál?" „Kőport gyűjtöttem." „Kőport?" „Úgy ahogy mondom. Kilós zacskókban súrolószerként árultam." „Megvették?" „Meg." „S mennyit kerestél vele?" „Keveset. Kenyérre meg a hideg vízre valót. Ha tata nem küldi a húst (hentes volt), éhen veszünk." „Anyu 7' „Eladogatta, amink volt, segített köport fejteni meg gombázni. Júniustól, amikor tö­megével nőtt a gomba, fejedelmien éltünk." Miklós a mélyzöld levelek mögött hirtelen gyülekező felhőket figyeli. A felhők gyűrődé­se juttatja eszébe: — Rég szedtünk gombát. Arcgödreit gyerekes örvendés fogja kórbe: — Rég bizony. — Szezonja van. — Már amelyiknek. A kucsmagombán túl vagyunk, a szegfűgomba egész novemberig terem, a vargánya, a csiperke s az őzlábgom­ba most gyülekezik. Miklós előreengedi apósát. (Csupa szívósság. Erős csontozat, kemény­­kötésű izomzat. Léptei annál bizonytalanab­bak ... kiváló mezőgazdász vált volna belőle:) „Mióta érdekel a kertészet?" „Régóta, nagyon régtől. Gondoltam, egy­szer, félhomályos napjaimban, hasznát ve­szem. Azokban a mindent elvesztő hónapok­ban mit tehettem mást, ismerkedtem önma­gámmal, esténként pedig ezüstkalászos tan­folyamra jártam. Azonkívül rengeteget olvas­tam. Plutarkhoszt, Horatiust, Vergiliust. A legtöbbet a Georgicá-1 forgattam. Később Marcus Aurelius lett a kedvencem." „A hadvezér vagy a gondolkodó?" „A rettegett hódító sosem, érdeklet. A gondolkodó annál inkább. Ha öt olvastam, akármilyen körülmények közé kerültem, szel­lemem derűs maradt." Tornyosul az ég. Tornyai közt haragosan lobban a nap, majd megadja magát a felhők futamának. Az öreg az égre néz: — Érzem az eső szagát. Miklós megkönnyebbüléssel hallgatja a madarak esőt jelző bolydulását. — Én is érzem, nagyon közelről, ne várjuk meg a por kavargását. Sietősen szedelözködnek. Villámlik. A villám erezetétől összerándul a kert. Dörrenés terül a tájra. Újra villámlik. És megint újra. Juliska szomszéd verandája belevakul a villámfénybe... Félúton éri őket az eső ostroma. Csuromvizes az asztal, a terítő, a három fontott szék, csuromvizes a ruhájuk. (Az esővárók imája többé nem az én imám.) (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom