Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-07 / 32. szám
Négyszemközt KEDVES ÉVA! Kérdését már-már az „Egészségünk védelmében" rovatnak adtam át de aztán beletörődéssel állapítottam meg, hogy sajnos, időközönként még ma is vissza-vissza kell térnem ehhez a „kényes" témához, a férfiak tisztálkodási szokásaihoz. Tetőtől talpig — kezdhetném, s itt lennénk mindjárt a borotválkozásnál. A legtöbben, sajnos, hetenként csak kétszer borotválkoznak, mondván, így is megverte őket az isten, hogy állandóan kapargatniuk kell a bőrüket ilyesmivel tölteni az időt S aztán munkában, utazás közben, társaságban — „akinek nem tetszik, az legföljebb nem néz tám" jelszóval és egyéb tréfás és jópofa megjegyzéssel — „elütik" a kérdést A feleség, aki úgy tesz, mintha neki mindegy lenne, csak kényszeredetten mosolyog, s inkább naponta fáradhatatlanul odakészit minden kelléket hátha mégis, végre jobb belátásra tér a férje, és az ő kedvéért legalább estére simára borotvált arccal ül a vacsorához... Ma már nem jár kényelmetlenséggel a tisztálkodás, a legtöbb falusi házban is tágas, komfortos fürdőszobában lehet zuhanyozni, mosakodni. De akárhány férfi „olyan fáradt", hogy ruhástól dől az ágyba, s föl sem tel — nemhogy mosakodni — levetkőzni se. Persze, ez a „szokás" néhány kivétellel inkább az alkoholistákra, a kocsmázókra jellemző, akiket az ital átmosit el annyira, hogy sem kezet sem lábat nem mosnak, amikor hazatérnek... És vajon hányán nem mosnak még vécéhasználat után sem kezet? A váltás tiszta ing, trikó kikészítve várja őket, hiszen a nők között ritka, mint a fehér holló, aki erről nem gondoskodik. Mivel ritka, mint a fehér holló, a férfi is, aki egyedül gondoskodik a saját alsó-felső ruháiról... Egészségünk védelmében „Úgy hallottam, hogy káros a sós ételek fogyasztása. Szeretném hát tudni, hogy mekkora az a sómennyiség, amit a károsítás veszélye nélkül fogyaszthatok." „Több vagy kevesebb" A túlzott sófogyasztás egészségkárosító hatásaival szerte a világon kiterjedt kutatómunka foglalkozik, ugyanakkor az ételek sózásának jelentőségével kapcsolatban sok tévedés terjedt el a köztudatban. Sokan hallottak már a túlzott sózás valóban létező ártalmairól, a vesebetegek és a magas vérnyomásban szenvedők sóban szegény diétájáról, de ugyanakkor az is tény, hogy a meleg üzemekben, illetve a tűző napon nehéz testi munkát végző dolgozók számára „védőitalként" sós folyadék, vagy éppen sós keksz fogyasztását javasolja az orvos. Mi tehát az igazság? A való helyzet megértéséhez mindig az adott körülmények közé kell képzelnünk magunkat. Nagy melegben végzett fizikai munka során a nagymérvű izzadás okozta sóveszteség pótlása érthetően elengedhetetlen. Ugyanakkor a feleslegben elfogyasztott só felhamozódik a szervezetben, megterheli a szívet és a vérkeringést, súlygyarapodással és egyéb kellemetlen következményekkel járhat. Régebben a nincstelen tömegek azért sózták, fűszerezték erősen táplálékukat, hogy valamivel izletesebbé tegyék azt. Ma, amikor hazánk lakossága a világ legtöbb kalóriát fogyasztó népei közé emelkedett, ez a szempont természetesen nem jöhet szóba. Kétségtelen viszont, hogy sokan pusztán meg£ gondoskodás ellenére hány meg hány férfi mellett kell könyörögve, hízelegve, különféle fortélyokat igénybe véve állnia a feleségnek, hogy naponta tisztálkodjon. Hogy a nyakát, a lábét mossa meg... s „azt is, amiről „nem illik" beszélni... Tulajdonképpen ez volt a kérdés, amivel hozzám fordult, nem tudja elképzelni, miért vakaródzik állandóan a férje. Hiába rakja ki neki naponta tiszta alsót, hiába könyörög, hogy „ott" is mosakodjon, nem és nem. Arról pedig, hogy esetleg orvoshoz menjen, hallani sem akar. Valahol pedig a „kezelést" el kell kezdeni. S helyesen gondolja, amikor a tisztálkodást említi az első helyen. A nők számára ma már természetes ez az igény, de sok női betegség oka éppen a férfi ápolatlanságában kereshető. Folytassuk a tűrhetetlen lábszaggal, amit kénytelen elviselni az egész család, mert a csatád feje nem szeret lábat áztatni? A napokig viselt zoknival? A nők megtanulták, hogy a harisnyát minden este ki kell mosni, a gyerekek harisnyanadrágjának tisztán tartása sem gond ma, az automata mosógépek korában. Szinte rejtvély, hogy a férfiak zokniváltása miért nem természetes igény és követelmény még ma sem ? Viszonylag olcsó, bőséges választékban kapható a cérna, a gyapjú, a frottír stb. férfizokni, a láttat frissítő izzadsággátlók, lábáztatáshoz ajánlott izzadsággátló sók, gyógyfüvek szintén kaphatók. Számomra is titok, miért nem akar, nem szeret valaki tiszta, friss, ápolt lenni?... Már csak a nők rábeszélő készségében és le/ményességében bízom, az Önében is, kedves Éva, hogy majdcsak rendre szoktatja a férjét Üdvözlettel szokásból még ma is túl erősen sózzák meg ételüket. Azokon az területeken, ahol a só nehezen elérhető, és ahol a szükségletet a növényi és állati táplálékban természetben meglevő konyhasó fedezi csak, ott sokkal ritkábban fordul elő a magas vérnyomás, mint például Európában. Ezt a megfigyelést napjainkban eredménnyel alkalmazzák a magas vérnyomásos panaszok esetén, és minden remény megvan arra, hogy a táplálkozási szokások javulásával a csökkenő sófogyasztással párhuzamosan az ilyen jellegű panaszok száma is csökken majd. Az elmondottakból következik, hogy a körülményekhez képest túlságosan kevés vagy ellenkezőleg, a szervezet igényeit erősen meghaladó sómennyiség fogyasztása egyaránt káros lehet. Számítások szerint az átlagos körülmények között élő és dolgozó ember sószükséglete 7—10 g között mozog naponta. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a helyes sófogyasztás beállítása pontos mérleg használatát tenné szükségessé. Erről természetesen nincs szó. Általában úgy számolhatunk, hogy a szükséges napi sómenynyiség felét ételeink saját sótartalmával vesszük magunkhoz. Ugyanennyi marad tehát együttesen a konyhai és az asztali sózás számára. A család sófogyasztásának ellenőrzésére tehát a leghelyesebb, ha megfigyeljük a háztartásban felhasznált havi sómenynyiséget. Négytagú család esetén ez kb. fél kilogramm körül van. Ha ettől lényegesen eltér, akkor helyes, ha a háziasszony a konyhai sóhasználatot kiigazítja, a családtagok asztali sófogyasztását pedig a „meggyőzés eszközével" igyekszik a normális határok közé szorítani. Dr. K. L Kis családi iskola Akar velünk beszélgetni ? 1983 tavaszán, egy kerekasztal-beszélgetés során kaptuk a megbízatást a NŐ szerkesztőségétől egy cikksorozat megírására. A cikksorozat központi témája — így szólt a megbízatás, a szexuális nevelés legyen. Miután Bordás Sándorral kijelöltük a főbb témákat és megvitattuk a részletkérdéseket is, úgy döntöttünk, hogy készítünk egy önálló felmérést is. A felmérést két csoporton, két különböző módon végeztük el. Az egyik csoportot középiskolás (17—18 éves) fiatalok alkották. Ők írásban válaszoltak kérdéseinkre. E felmérés eredményeit Bordás Sándor a későbbiekben ismerteti az olvasókkal. A másik csoportot „felnőttek" alkották. Velük beszélgetéseket, ún. mélyinterjúkat folytattunk. A beszélgetések magvát 30 ún. tájékozódó kérdés alkotta. A kérdéseket úgy válogattuk össze, hogy minél pontosabb képet alkothassunk beszélgetőpartnereink szexuális tapasztalatairól, élményeiről, valódi anamnézist készíthessünk szexuális életükről. A további kérdésekre adott válaszaikban kifejthették nézeteiket, elképzeléseiket, vágyaikat és fenntartásaikat a szexualitással kapcsolatban. A beszélgetések nem tudományos munka céljait szolgálják, kizárólag saját használatra készültek azzal a szándékkal, hogy a szakirodalomban fellelhető adatok, tények és elképzelések egyikét-másikát pontosabban értelmezhessük, gondosabban árnyalhassuk, saját viszonyaink között igazolhassuk vagy cáfolhassuk. Ezt azért tartom fontosnak előre leszögezni, nehogy tudományos szakdolgozatot kérjen számon tőlünk az olvasó. Amúgy sem szeretem a statisztikát (erről lásd M. Twain véleményét), ferde szemmel nézek minden grafikonra, a százalékszámítástól megfájdul a fejem. (Képzeljünk el egy ilyen tényhalmazt: találtunk 4 db 100 %-os férfit, 21 db átlagos orgazmusú nőt, megállapítottuk, hogy a lakosság 3 %-a ferde hajlamú, a nők 20 %-a frigid, a férfiak 35 %-a impotens, a hiányzó százalék pedig megcsömöriött a sok szextől.) Egyszóval ennek a felmérésnek a szexstatiszták nem sok hasznát veszik. A legfontosabb számadatokat természetesen közlöm az olvasókkal. A felmérés során 107 emberrel sikerült kapcsolatot teremteni. A beszélgetések természetesen névtelenül és szigorúan önkéntes alapon jöttek létre. Egyetlenegy esetben történt csak meg. hogy beszélgetőpartnerünk a harmadik vagy negyedik kérdés után felállt, és kijelentette, hogy nem kívánja folytatni a „játékot”. A megkérdezettek nemek szerinti megoszlása a következő volt: 64 nő és 43 férfi. Foglalkozás szerinti megoszlásuk így festett: 10 tanuló, 24 fizikai munkát végző, 46 értelmiségi, 30 háztartásbeli, nyugdíjas vagy egyéb, nehezen kategorizálható. A legfiatalabb megkérdezett egy 17 éves anya, a legidősebb egy 68 esztendős nagyapa volt. A kérdések, csak támpontul szolgáltak, a beszélgetések időtartamát sem korlátoztuk, így jöhettek létre 6 órás, sőt két részben lefolytatott 10 órás beszélgetések is. Az interjúk átlagos időtartama kb. másfél-két óra volt. Beszélgetéseink egyik közös, általános jellemzője a nehézkes indulás volt. Ez két fö okra vezethető vissza. Az egyik maga a téma, a másik a nyelvi probléma. Félreértés ne essék, mindenki anyanyelvén, magyarul válaszolt a kérdésekre. És mégis, ill. mégsem ment. Nagyon sokszor úgy kezdődött a beszélgetés, hogy partnerünkkel pontosítanunk kellett bizonyos dolgok, folyamatok elnevezését. Ez a helyzet nagyon emlékeztetett arra a közismert viccre, melyben a bíróság előtt tanúskodó János bácsi nagy hangon kérdezi meg az ügyvédtől, hogyan is tisztelje a Julcsa micsodáját „botrányokozás" nélkül. Summa smummárum. A magyar nyelv szókincse gazdag. A nemi életre, szervekre vonatkozó kifejezések tárháza kifogyhatatlan. Kerüljük el a kellemetlen helyzeteket. Tanuljunk meg magyarul. Ha megengednek még egy tanácsot: azt javasolnám, hogy a legfontosabb anatómiai és fiziológiai (élettani) elnevezéseket anyanyelvűnkön kívül tanuljuk meg latinul is. A nyelvnek a gondolkodásban betöltött szerepével nem akarok részletesen foglalkozni. De az a nyakatekert gondolatmenet, hogy: nem gondolkoztam róla, mert úgysem tudnám elmondani, hisz nincs is rá szó, egy kicsit megijesztett. Elég továbbgondolni. Bevezetésképpen néhány további általánosság. A nők aprólékosabban, árnyaltabban beszélnek örömeikről, gondjaikról, mint a szűkszavú, de erösbeszédü férfiak. Nagyon érdekes összehasonlítást kínált az olyan helyzet, mikor házaspárokkal folytattunk beszélgetést (természetesen különkülön). A férj öttől hatig elmondta, hogy miért, mitől jó az egész, felesége aztán hattól éjfélig árnyalta, pontosította, hogy miért, mitől nem egészen jó. Ne értsenek félre. Nem akarom eláztatni szegény feleségeket, hogy ilyen könnyen, gyorsan kibeszélik férjurukat. Nem ez a jellemző. A nő érzelmi megközelítése, a „szeretet szálai" sokáig sűrű fátyolként borulnak a nemi zavarokra, ellentétekre. Az asszony hamarabb kibeszéli azt, ha a férje iszik, naphoszszat kártyázik, veri öt vagy a gyerekeit, mint azt, hogy baj van az „ágytájiban". Ez a baj nem jelenti föltétlenül a férfi impotenciáját. A nő számára épp elég baj az, ha kielégítetlen marad. Tovább fokozza a bajt, hogy a férfiak nagy része észre sem veszi, hogy partnemöje nem jutott el az orgazmusig. Sok férfi képtelen az absztrakcióra. Konkrét dolgokban gondolkoznak. Hosszúság, keménység, hányszor, hogyan. Az a nő, aki egy kifogástalan gépezetű, négy-öt számot letekerő numerabajnok mellett kielégítetlen marad, szerintük feltétlenül kezelésre szorul. Szóval ott van a nő, aki a társadalmi sztereotípiáknak rhegfelelöen először (és sokáig) önmagában keresi a hibát (sokszor helyesen!), ha egyáltalán mer hibát keresni. (Minél fiatalabb, annál kevésbé mer. Egyrészt azért, mert valóban úgy gondolja, hogy ez az igazi mélyvíz, másrészt, ha volt már mélyvízben, attól fél, hogy lelepleződik, ha túl sokat követel, kísérletezik. Tehát inkább tűr és vár.) Ilyenkor elég egy bizalmas (neadjistenl tapasztalt) barátnő, vagy egy felmérés néhány jól irányított kérdése, és máris záporoznak a panaszok. Én is kaptam néhány alig burkolt dorgálást, melyek lényege az volt, hogy jött a kis szemüveges sima nyelvével, szürke füzetével, és addig piszkálgatta ezt az áldott teremtést, míg az ki nem borult. Pedig tíz éven keresztül megvolt egyetlen hangos szó nélkül, és lóm, egyszerre kinyílt szeme-szája. Hát igen, volt ilyen eset is. Megnyugtatásul közlöm a t. férjurakkal, hogy az asszony szeme-szája az említett tíz panaszmentes évben sem volt mindig csukva. Dr. Hunőík Péter
