Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-07 / 32. szám

CSALÁDI KOR Történt egyszer, 1311 rosi diák kirándulni ment a hegyekbe. Egy tisztáson vertek sátrat. A délután kellemesen telt, nagyon jól érezték magukat. Másnap reg­gel azonban nagy ijedelmükre egy medve tűnt fel a láthatáron! A fiúk késekkel, baltákkal felfegyverkezve, rémületükben szótlanná der­medve várták az állatot, ám amikor „az a tisztásra ért, valamelyikük eszeveszetten ordí­tozni kezdett: „Itt a medve! Jaj, jön a medve!" Ettől a medve úgy megijedt, hogy azonnal kereket oldott, a fiúk pedig hanyat-homlok rohantak, amerre láttak. Végül az erdöszélen kötöttek ki, ahol egy idős ember füvet kaszált. Lihegve újságolták neki, mit láttak, de az hitet­lenkedve csóválta a fejét: „Medve ezen a tá­jon ? Én már húsz éve kaszálok errefelé, de még egyet sem láttam!" Majd megkérdezte: „Hon­nan jöttetek, fiatalemberek?" „A városból" — felelték, mire a bácsika nagyot kacagott: „Hát akkor nem is csodálkozom rajtatok! Biztosan szarvas volt..." Megmosolyogjuk ezt a történetet, pedig az öregember feltételezése, hogy a városi gyere­kek nem ismerik az állatokat, nem alaptalan. A „Kicsik és nagyok" rovat írásainak egy része is bizonyítja ezt, hiszen a poén sokszor épp abból adódik, hogy a falusi nagyszülőkhöz érkező városi unoka nem tudja megkülönböztetni a csirkét a kacsától, a tehenet a kecskétől... Ennyire elszakadtunk volna a természettől ? A természettől, amelyből is magunk is vétettünk, s amelynek bioszociális lény lévén — amíg létezünk, s amíg létezik — örökké részei mara­dunk? Bár az utóbbi időben sokat változott az Hrapka Tibor felvétele ember-állat kapcsolat — arra gondolok, hogy az állatokat ma már elsősorban nem vagy csupán hasznosságukért tartják a családok —, az embernek továbbra is legalább annyira szük­sége van az állatra, mint az állatnak az ember társaságára. Állatot tartani annyi, mint örökké érintkezni az eleven természet egy darabkájá­val, s ez a szükséglet elsősorban a városi embert ösztökéli cselekvésre. S hogy egyre erősebben, azt bizonyítják a hétről hétre megje­lenő hirdetések — „kutyát, macskát, kanárit stb. veszek, ajándékozok, eladok..." — de az is, hogy ma már egyre több városi háztartásban van jelen az állat „családtag". Tavaly — a „Panelfészekrakók" sorozat kapcsán Szlovákia különböző városainak lakótelepeit látogatva — tapasztaltuk, hogy a lakótelepi állattartás sem ritka jelenség, s főleg azokra a családokra jellemző, ahol kisgyerekek vannak. Egyre több gyermeknek van tehát állatja, s elképzelhető. tartottunk a lakásban, mennyire gondoskodtunk róla. Mert egyet nem szabad elfelejteni: az ember—állat kapcsolat nem egy élőlény és egy játékszer, hanem két eleven organizmus kap­csolata! Juraj Hanulay: A pozitív hatás több szem­pontból is elemezhető, ám hadd maradjak a számomra legfontosabbnál. Ez az érzelmi neve­lés! Egyre kevesebb jut belőle a mai gyerekek­nek a mai szülőktől... Pedig a huszadik század önálló, a lakáskulcsot nyakában hordó, ebédjét maga melegítő és elfogyasztó gyermekének szeretetéhsége kimeríthetetlen! Szeretni adni és kapni: ehhez a szülő nem mindig partner, ám az állat... Épp a vele való törődés és a gondoskodásért kapott önzetlen állati ragasz­kodás és szeretet az, ami részben pótolni képes az elégtelen érzelmi nevelést. Jó példa erre a lovaglósport. Ma ez a sportág túlfeminizált, ami korántsem véletlen: a lányok fokozottabb érzel­Aranyhalat, kutyát vagy papagájt? hogy falun töltött szünidő hatására ősszel sok gyerek kéri majd szüleit, vegyenek neki kutyát, macskát, aranyhalat vagy legalább egy papa­­gáj-„házaspárt". S bár az állattartásnak mindig voltak ellenzői — Gottfried Wilhelm Leibniz német filozófus például ki nem állhatta a kutyá­kat, ugató organizmusnak nevezte őket, amely­ben bolhák laknak, Izland fővárosában, Reykja­­víkban 1971 óta szigorúan tilos kutyát tartani —, a mai szakemberek II. Antef fáraó nyomdo­kaiban haladva, aki köbe vésette öt kedvenc kutyájának nevét, egyértelműen leszögezik: az embernek szüksége van állat barátra, s az állattal való kapcsolat elsősorban a gyermek személyiségének fejlődésére van kedvező ha­tással. Ezt a nézetet osztják kerekasztal-beszélgeté­­sünk résztvevői, Dr. Juraj Hanulay állatorvos, a bratislavai Állatkert igazgatója, dr. Martin No­­vacky etológus (állatok viselkedését kutató szak­ember), dr. Kolényi Jenő gyermekpszichológus és dr. Milan Ferencei higiénikus is. — De miben nyilvánul meg az állatnak a gyermekre gyakorolt pozitív hatása, kérdez­hetné az „ostromolt" szülő ... Martin Novacky: Csodálatos élmény nap mint nap figyelni egy másik lény életfolyamata­it, nem is szólva arról, hogy ez pedagógiai szempontból is fontos. Hiszen gyermekünk szá­mára az állat viselkedésének, szükségletei ala­kulásának tanulmányozása által feltárulnak az élővilág titkai. S mivel az állat nem gép, a gyermek megtanulja, hogyan segítsen kedven­ce szükségleteinek kielégítésében: megszokja, hogy a madárkalitkát ki kell tisztítani, hogy a halakat rendszeresen etetni kell, a kutyát sétál­tatni. Tehát egyfajta felelősségtudat alakul ki benne, ugyanakkor megértés is a másik élőlény fájdalmai és örömei iránt. Ez később megköny­­nyíti az emberi társ megértését is. Továbbá: az etetés, itatás, tisztántartás munka, ezért fejlő­dik a gyerek rendszerességre való hajlama és munkaszeretete is. Véleményem szerint az ál­lattartás tehát egyértelműen pozitív hatást gya­korol a gyermekre. Más kérdés, hogyan éli át az állat a kapcsolatot! Ez több tényezőtől függ, nem utolsósorban attól, hogy milyen állatot mi beállítottságának felel meg. Csodálatos lát­vány amikor a kislányok becézgetik lovacskái­kat. Minden gyengédségüket beleadják ... Kolényi Jenő: Véleményemmel az előbb elmondottakhoz csatlakozom. A gyermeknek szeretetre van szüksége, de ugyanakkor nem­csak kapni, adni is szeretne. A felnőtt azonban tekintély a számára, kapcsolatukról érzi, hogy nem egyenrangú. A gyermek—állat kapcsolatban viszont egyenrangúak a felek. Sokszor teljesen elmosódnak a határok a két lény között! Itt szeretném megemlíteni továbbá, hogy azok a gyerekek és fiatalok, akik állatbarát körök tagjai vagy odahaza gondoskodnak állat­kákról, csak nagyon ritkán követnek el törvény­­ellenes kihágásokat, és kevésbé agresszívek, mint a velük egykorú és azonos körülmények között nevelkedő ám nem „állattulajdonos" társaik. Pszichés zavarokkal küszködő gyerme­kek gyógyításában is jó eredményeket értünk el az állatterápiával! Nemrég kerestek fel egy érzelmileg súlyosan sérült kislány szülei, hogy elújságolják, a „recept", amit felírtam, kissé szokatlan volt ugyan, de annál hatásosabb. Azt tanácsoltam nekik ugyanis, hogy lepjék meg a kislányt egy kutyával. Azóta sokat javult a gyermek állapota. De említhetnék olyan esete­ket is, amikor a magukba zárkózó, senkivel sem kommunikáló betegeken az állat segített: egy tizenöt évig „néma" beteg papagájt kapott ajándékba, s egyik reggel megszólalt, a papa­gájt becézgette! Az elmondottak meggyőzően bizonyítják, hogy az állattartás pozitív hatása nemcsak magából a gyermek és állat közt kialakuló érzelmi vi­szonyból következik, hanem abból is, hogy ez a viszony részben pótolni képes a környezettel valamiféle okból ki nem alakítható kapcsolato­kat, s így teljesebbé teheti a gyermek életét, kiküszöbölheti a hiányérzeteit. Ha tehát állatért ostromol bennünket a gyermekünk, adjuk be a derekunkat? Vagy azoknak a szülőknek van igazuk, akik kutyaharapástól, veszettségtől ret­tegnek? S pozitív hatás ide vagy oda, való-e állat a lakótelepi lakásba? Erről következő számunkban beszélgetünk. LÁM PL ZSUZSANNA

Next

/
Oldalképek
Tartalom