Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-07 / 32. szám
JA öltözködéssel foglalkozó szociológusok szerint a divat olyan játék, amelynek változásai — a mindenkori politikai és főként gazdasági helyzet alakulásának függvényeként — előre kiszámíthatóak. Mondhatni, aki jártas a divat törvényszerűségei közt, akár ne is vásároljon divatlapot, odahaza, Íróasztal mellett is kikövetkeztetheti milyen lesz — teszem azt — az új divat. Ha csak egy emberöltőnyi távlatot kísér figyelemmel az ember, az alatt is megfigyelhető az ismerős hullámtendencia: a hosszú szoknya rövidül, egyre rövidül, a ha már rövidebb nem leheti: itt az „újdonság", a maxiszoknya! Ami persze hétköznapi viseletként nem praktikus, ezért elkezd rövidülni — és minden kezdődik elölről. Hasonló a bőség, a sziluett változása is. A derékban karcsú, lámpaernyő bőségű szoknyák után kiszímitható, hogy szűkebb sziluett következik, esetleg a csípőre csúszik a derékvonal. A szűk vállat követi a válltömés, az angolos egyszerűséget a sok zsabó, a csipke, az aranyozott csillogás és a művirág. Az anyagok változása is kikövetkeztethető. A sok műszálat, műbőrt, műszőrmét — csakis a természetes alapanyagok, a valódi bőrök, nemes szőrmék követhetik. Az olcsóbb flanelokat, pamuttrikókat, farmervásznakat a puha angórák, mohairek, a könnyű tisztagyapjú kelmék, bársonyok, hemyóselymek váltották föl. Csak látszólagos ellentmondás, hogy a drágább, értékesebb anyagok éppen a gazdasági gondok mutatkozásával egy időben váltak divatossá. Régi közmondás, hogy „olcsó húsnak híg a leve", vagyis az olcsó többnyire drágább, mert hamarabb tönkremegy, és újat kell vásárolni helyette, míg az értékesebb anyag tartós, és ezért inkább megéri az árát. A ruhaformák változását vizsgálva megállapították, hogy valójában két alapvető ősi viselettípus változik periodikusan. Mégpedig a mexikói ponchó és a japán kimonó hosszabb, rövidebb, szűkebb vagy lezserebb változatai. Az utóbbi 200 esztendő során három fő ruhatípus uralkodott és váltotta egymást: 1. A kitömött — vagyis válltöméssel, turnűrrel, csípőpámával „dúsított"; 2. a cső alakú, és 3. a harangsziluett. A divat történelmi szerepéhez hozzátartozik még a megkülönböztetés. Úgyszólván minden korban fontosnak tartották azt, hogy a különféle divatjegyek első pillantásra egyértelművé tegyék, hogy viselőjük a társadalmi hierarchia milyen fokán áll. így volt ez már az ókorban, később a középkorban is: bizonyos meghatározott fazonú, színű, hosszúságú és díszítésű holmit kizárólag adott rendű és rangú emberek viselhettek. A reneszánsz idején a ruházkodásban már elsődleges cél a föltűnni vágyás volt. És mi tagadás, a másság, az átlagostól, a megszokottól való különbözőség óhaja ma is, évszázadok múltán is igen sokakat fűt. A divatipar azóta is eredményesen épít erre az emberi tulajdonságra. Az 1950-es, 60-as évekből, máig tartó farmerjelenség is ennek a föltűnni és eltérni vágyásnak a megnyilvánulása. A tehénpásztorok elnyühetetlen vászonnadrágjait jó családból való gazdag gyerekek milliói öltötték magukra pubikás öltönyök, elegáns selyemruhák és csinoska kosztümök helyett. És csiszolták, nyűtték, kővel, kőporral, ollóval, súrolókefével, hogy mielőbb kellő vedlettségü legyen. Később az ipar — igyekezvén lépést tartani a nyugati fiatalok toprongy igényével— már úgynevezett előre koptatott farmerholmit árusított, amely kellően fakó volt, rojtos és foltos vadonatúj korában is. A szándékolt „polgárpukkasztás" a hippivilág idején teljes sikerrel járt. Az atyák nemzedéke kellően fölháborodott a dolgon, ők ugyanis — ha tetszett, ha nem — a háborús évek során kénytelenek voltak műrostos rongyokban, lyukas, papírtalpú bakancsokban járni, s így nehezen tudták elnézni csemetéiknek ezt a már-már jelmezbáli műnyomort. Minél nagyobb volt azonban az idősek megbotránkozása, annál sebesebben terjedt a koptatott göncre-gönc divat. S a rongyos farmeren túl — hisz ez már hovatovább kiment a divatból — egyre-másra kínálják a különböző színű anyagfoltokból varrt mellénykéket, rövid kulikabátokat, az össze alig varrt, szinte csak egymáshoz férceit cupfos, fodros, cafrangos szoknyákat — persze eleinte csak a magánbutikok kirakataiban. Még mondja valaki, hogy nincs új a Nap alatt! Ezután következtek a „luxuslukak"! A luxuslukakat eredendően az különbözteti meg a természetes luktól, hogy míg ez utóbbit az idő vasfoga „harapja" kéretlenül a különféle régi holmikba, a „Neue Luxus-Löcher"-t, azaz az új luxuslukakat tervezője előre megfontolt szándékkal, művészi szétszórtsággal álmodja bele a kötött anyagba. A különböző nagyságú. kisebb-nagyobb folytonossági hiányok számára csak egy dolog tilos: semmi szín alatt sem szabad szabályosan kereknek lenniök. Minél tépettebb, szakadtabb, amorfabb hatást kelt a kész ruhadarab, annál szebb, annál értékesebb. A mütoprongy még hatásosabb, ha az amúgy is huzatos holmit kölönféle rávarrt börcafattal vagy állati szőrdarabbal ékesítik. Az említett lyuktechnikával lehet sakktáblaszerüen kockás pulóvert kötni, és a lyuknégyzetekbe nercdarabokat varrni. És így tovább. Az alapötlettel elszabadult a pokol, az egyedi variációk szinte kimeríthetetlenek. Szömyülködni különben nem érdemes, egyrészt azért sem, mert a műtoprongydivat egyszersmind alkalmas arra is, hogy egy régimódian elnyűtt régi pulóvert egy börfecnivel, egy ízléses szőnyegrojttal szuperdivatosra foltozzanak. Másrészt viszont azért sem kell háborogni, mert a divathóbortok közül már van újabb keletű is. Az óriáspulóver. Mi tagadás, nem szép ez az új divat! Előre bocsátható, hogy senkinek sem lesz előnyös, hiszen kövérit, összhatásában olyan, hogy az embernek kedve volna megkérdezni: szép az új ruhád, de mondd, a méretedben nem volt? Álcondra és mütoprongy
