Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-03 / 1. szám

Kubai

naplómból

Pedro és öcsikéje. Juanito, a fiatalok szigetének legifjabb nemzedékét képviseli

Milyen különös. Erről a fehér porról itt az asztalon már két héttel ezelőtt tudtam, hogy létezik, hogy Varadéra bársony s egyben a világ legfinomabb szemcséjű homokja. Arról is hallottam, hogy a kubaiak egyik kedvenc étele a banán, amelyet huszonhétféle-képpen tudnak elkészíteni, s fogyasztják burgonya helyett köretként, csemegeként, természetesen gyümölcs gyanánt, de még a mi sült krumplinkhoz hasonló ropogtatnivalót is készítenek belőle.

S most mégis minden olyan más. Mert a tenyeremből peregnek le a homokszemcsék, és a számban érzem az alig elolvadt banáncsemege ízét. S Fernando Ortiz (1881—1969), a kubai polihisztor szavai is egészen más értelmet kaptak. Már nemcsak értem, érzem is írásának lényegét: . a kubaiság nem függhet pusztán

a kubai földtől, ahol az ember született, sem pedig a politikai állampolgárságtól, amelyet az ember élvez... vagy olykor éppenséggel elszenved. A kubaiság mégiscsak valamivel többet jelent annál a földdarabnál, amelyet egy újszülött első könnyei benedvesítenek, valamivel többet annál a néhány hüvelyknyi, és a hatóság által pecsétekkel, irkafirkákkal ellátott, valóságos vagy feltételezett hivatalos köteléket igazoló fehér papírkötegnél. Az egyén számára a kubaiság sem a vérben, sem az iratokban, sem a lakhelyben nem leledzik. A kubaiság egy kultúrának, Kuba kultúrájának sajátos minősége. Van azonban egy még teljesebb, hogy úgy mondjam, a haza legbensőjéből fakadó kubaiság, ami úgy burkol be és hat át bennünket, akár a teremtésnek Föld Anyánkból felszálló párája, miután a Nap Atyánk küldte eső megtermékenyítette: valami, amitől a mi szellőink sóvárgást ébresztenek bennünk, és hurrikánjaink örvénye magával sodor bennünket; valami, ami vonz és szerelemmel tölt el, akárcsak a nő, aki számunkra mindig egy s ugyanakkor három lény: anya, feleség és leány. A kubai szentháromság misztériuma: az egyikből születünk, a másiknak odaadjuk magunkat, s egyszersmind magunkévá

tesszük, a harmadik pedig arra hivatott, hogy tovább éljünk benne."

Azt természetesen egy szóval sem állítom, hogy megismertem Kubát a maga teljes valóságában. De holnap utazom haza, és legmaradandóbb élményeim naplóba foglalását erre az utolsó estére hagytam. így készülök az otthoniak kérdéseire. A lányom majd biztosan azt kérdezi, milyenek a kubai fiatalok, a férjem pedig, hogy milyenek a kubai nők. Mások majd a kubai emberek és életük iránt érdeklődnek. S ha arra gondolok, hogy válaszolnom kell, minden összekeveredik, elmosódik, egybefolyik, azután hirtelen színesen kavarogni kezd. Ez már a havannai karnevál! Eddig csak olvastam róla, most végre láthattam is.

Nagy nehezen sikerült a csoportunkból összeszedni tizenöt embert. A többiek in-