Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-17 / 29. szám
ORDODY KATALIN hosszú umAs „ Az egyik új lakótelepen talált otthont. Szoba és összkomfort. Zsuzsiék kocsija éppen szervizben volt. A minden érzelmességet nélkülöző búcsú után taxit hívott, és három kofferével lement a kapu elé. Éppen akkor fordult be a postás, és leveleket adott át. Amíg várt, a levelek fölbontásával verte el az időt. Nem, most könyveket ném rendel, majd ha lesz szép, nagy könyvespolca. Tüdőszűrésre hívják. Ez sem érdekes. Egy lap a barátnőjétől, aki idegeneket kalauzol a Tátrában. Aztán az utolsó boríték, a jellegzetes betűkkel, melyek az évek folyamán mégis megváltoztak. Nem, nem tévedés, ez valóban Egontól jött. Szélütötten tartotta a kezében a papirost. Istenem, hát hogyan, miféle csodák láncolata folytán talált rá? A taxi megérkezett. A levelet óvatosan összehajtogatta. Majd otthon. Igen, otthon, nyugalomban, kiélvezi az egészet, a bélyegzőtől kezdve az aláírásig. „Kicsi Eszti, ha rád talál levelem, azonnal jelentkezz, s majd részletesen írok mindenről." Kicsi Eszti! Tavaly töltöttem be az ötvenediket. Ha valamelyik kis szerelem házassággal végződik, ezen a néven a levél rám sem talál. Ez a lehetőség megriasztotta. Akkor szép szakasza kezdődött az életének. A lakását csinosította, gazdagította, s öröm volt hetekig a levélre várni, a levélre felelni, képek is jöttek, Egon felesége, két nagy fia. Egyik sem hasonlított rá. A találkozásról álmodoztak mind a ketten, közös kóborlásokról, megnézni együtt a városkát, a házat, ahol éltek, vajon áll-e még. Egonnak azonban hirtelen lehetősége kínálkozott Afrikában dolgozni. Háromszoros jövedelmet jelent minden Nigériában eltöltött év, ezt nem lehet elmulasztani még mielőtt nyugalomba vonul. Furcsa, de nem bántotta, hogy a találkozás elmaradt, Egon megint van, megint létezik az életében, ez a fő. Mindegy, hogy Európából vagy Afrikából jönnek-e a levelek. Később már nem lelkesült fel úgy a légiposta-boríték láttán, de elképzelni sem tudta már az életét ezek nélkül a levelek nélkül. Közben nyugdíjba ment, de azok még mindig nem készülődtek haza. Különben más problémák is lefoglalták. Megromlott a látása, baj volt az ízületeivel, s néha a szíve is figyelmeztette, hogy élete telének küszöbére ért. Aztán egyszer megint európai bélyegző volt a levélen. Egon kisebbik fia nősült, hazamentek az esküvőre, hogy végképp ott is maradjanak. Náluk mindig volt miről beszámolni, ő pedig csak arról írhatott, hogy úgy kínozta a válla, karja, két hétig még a tollat is alig tudta kézbe fogni. A meghívás váratlanul jött. „Nekünk is hasonló nyavalyáink vannak, elhatároztuk, hogy egy csöndes helyen kúráltatjuk majd magunkat. Választásunk Hévízre esett, ahová szeretettel várunk, a vendégünk leszel." Július 19. Jaj, hiszen négy hét sincs addig! Járta a várost, kényelmes nyári szandál után, gyürögette ujjai közt az anyagokat, a varrónővel alkudozott, szobát foglaltatott az Ibusszal. Ha már vendégük lesz ebédre, vacsorára, viszonzásul valami ajándék kellene. Valami nem sablonos, aminek külön értéke van a számukra. Van egy kis akvarellje. Pali bácsiék brassói háza, udvara van rajta. Ez valahogy náluk maradt, mikor a „szászok" elmentek. Egon aligha emlékszik rá, de biztosan örülni fog neki. Egon feleségének pedig? Mit is adhatnék neki, biztosan mindene van. Aztán eszébe jutott a modori kerámiatál, amit ötvenedik születésnapjára kapott a vállalattól. A vonatban fogta el az izgalom. Megöregedtem, állapította meg keserűen. Fáradt, elesett öregasszony vagyok. Látni fogom a szemén, mit gondol, akármit is mond majd. Jó, jó, ö is öreg ember már, az egyik fülétől a másikig fut a tarkóján egy csík haj. Férfi azonban kopaszon is lehet még jó kinézésű. Gondolatai, mint elszabadult lovak, hurcolták őt a múlton keresztül-kasul. Délután végre végigdölhetett a bérelt kis szoba ágyán. Hát nem volt benne valami nagy luxus, de tiszta volt. El is nyomná az álom a kimerültségtől, de az izgalom ébren tartja. Hétkor, mikor a hotel portásánál Egonék után érdeklődött, a hangja kicsit elakadt. Egon leszaladt hozzá a hallba, megölelték, megcsókolták egymást, a közbe eső évek összezsugorodtak. A liftben egymásra nevettek, mulattak öreg képükön, ami a boldogságtól is ezer ráncba futott. Márta szebb, mint én, volt első gondolata, amint Egon feleségét meglátta. Táskájából elővette az ajándékot. Unokabátyja örömében nem csalódott. — Igazán szép — vette át udvarias mosollyal Márta a tálat, aztán letette egy kezeügyébe eső helyre, s többet nem foglalkozott vele. — Ez egy modori... — akarta mondani, de aztán lenyelte. Mit dicsérje a portékáját. Különben is, mit jelent ennek az asszonynak az, hogy modori. — És a poggyászod, hol a poggyászod? — kérdezte Egon. — Telefonálok, fölvitetem a szobádba. — A poggyászom, nálam a szobámban. — Megírtam, hogy vendégem vagy, nem? — Ó — sajnálkozott az asszony —, akkor le kell rendelnünk a szobát. A mai napot már biztosan fölszámítják. Indult a telefonhoz, Egon közbe akart lépni, de ő lefogta. — Hagyd. Nagyon kedves kis zugom van, most már maradjunk ennyiben. Vacsora után még elbeszélgettek, kezdett megnyílni a zsilip, s olyan jó volt, hogy nem kellett szózuhatag, kevés szóval is értették egymást. Eltelt néhány felhőtlen nap, amikor még immunis volt Márta apró tűszúrásaival szemben. Aztán felszisszent egy-egy tapintatlan megjegyzésre, de csak magában. Elsiklott fölöttük, nem akarta kockáztatni Egon békéjét. Elhatározta, keres valami ürügyet ne kelljen reggeltől estig velük lennie. — Idejövet összefutottam egy ismerőssel, és rávett, nézzem meg vele holnap délelőtt a keszthelyi kastélyt. így majd csak délután a kávénál jelentkezem — füllentette. Délelőtt kiült a kerti nyugágyba, beszélgetett a háziasszonyával, később megebédelt az egyik étteremben, majd betért a Rózsakertbe. Ült a farácsos bokszban a somlói galuska fölött, s hallotta, amint a rács másik oldalán is letelepedtek az asztalhoz. A következő pillanatban felismerte Márta hangját. — Mondhatom, alig várom már, hogy ez az utolsó pár nap is a hátam mögött legyen. Igazán nevetségessé teszed magad! Körülöttem sosem ugráltál így, azt sem tudod, mivel kedveskedj neki. — Csak nem vagy féltékeny egy öregaszszonyra ? — nyugtatta feleségét Egon. Ssz ... — ez egy kicsit fájt. — Eszem ágában sincs, de idegesít ez az új arcod. Kicseréltek. Egyszerűen nem értem. Egy ilyen semmitmondó, rég nem látott unokahúg ... Mintha fontosabb lenne neked, mint én. — Vannak helyzetek, mikor talán fontosabb. Olyan okos asszony vagy, és ezt nem érted, kedvesem? — Nem — mondta Márta egy idő múlva. — nem. Hogy jelenthet számodra egy semmiből fölmerült rokon többet, mint én. — Ő a fiatalságomból merült föl, abból a fiatalságból, amit vele osztottam csak meg, s amire az ember öregkorában kezd újra élesen visszaemlékezni. De hagyjuk ezt, kérlek, erőltesd meg magad, és légy kedves hozzá. Ez fontos nekem. Egon szavai kértek, de a hangja parancsolt, ezt jól hallotta. Törte a fejét, hogy tűnhetne el, hogy azok ketten ne vegyék észre. Földúlta a kihallgatott beszélgetés, mégsem tudott Mártára haragudni. Hiszen igaza volt, másodiknak érezhette magát, s ebben akaratlanul is ő volt a vétkes. — Nem jön a pincér — szólt odaát Márta. — A hotelben különben is jobb fagylaltot kaphatunk. Menjünk innen. Hallotta, amint fölkelnek, nagyon lapult, hogy észrevétlen maradjon. Várt egy negyed órát, aztán ő is elindult a hotel felé. A medence mellett találta őket. Egon az eget kémlelte. — Még ma vihar lesz — jósolta. Valóban, jött egy hirtelen széiroham, a fürdőzők, napozók összekapkodták a holmijukat, s indultak az épület felé. Az idő azonban mintha meggondolta volna magát. Csak vacsora után készült megint a vihar kitömi. — Sietek, mert bőrig ázom — ez igazán jó ok volt, hogy ne maradjon tovább. — Ha azonnal indulok, még szárazon hazaérek. — Akkor gyerünk rögtön, majd elkísérlek — ajánlkozott Egon. — Elmégy? — nézett rá szemrehányóan Márta. — Tudod, hogy a dörgéstől... Hogy nehezen viselem. Látta, hogy őszintén beszél, nemcsak akadékoskodik, s nem akart újabb rossz pontot szerezni magának. — Szó sem lehet róla, hogy velem gyere. A lakásomig még csak elérnénk, de vissza már nem úsznád meg szárazon. Egon nem erősködött, tudta, hogy Márta valóban fél. Elköszönt, és sietős léptekkel rótta az utat, de a vihar, s az eső gyorsabb lovon nyargalt, egy-kettő utolérte.
