Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-17 / 29. szám

A gyönyörű nagy fa! Amit erre járva mindig megcsodált. Itt van két lépésre. A lehajtó, sűrű ágak között védelmet talál. Egy szárazon maradt folt bizonyította, hogy a lombok egy részén még a zuhogó zápor sem tud áttörni. Nem félt, mindig is gyönyörködtette a vihar. A vízfüggönytöl csak pár méterre lehetett látni. Nagy ég! Ki szalad ott?

— Egon, Egon! — kiabálta, kezével tölcsért formált a szája előtt.

A szaladó alak megtorpant, körülnézett, honnét szólítják.

— Ide, a fa alá! — kiabálta, s integetett.

Aztán ott álltak egymás mellett, és nevetlek, csak úgy, mert tetszett nekik a váratlan helyzet. Fiatal lányok és fiúk menekültek sikongva, kurjongatva az úton az eső elöl. Látszott, azért élvezik is a langyos zuhanyt. Elfutottak, és minden üres és csöndes lett körülöttük, csak az eső zaja, a fa leveleinek ujjongó zizegése hallatszott. Dzsungel. Ketten voltak a dzsungelben. Ketten az egész világon.

— Láttuk, alig indultál el, máris jött a zuhé. Márta küldött az esőköpenyével, hogy talán még utolérlek.

— Milyen rendes volt tőle ... — A hangjában nem volt irónia. — Te — nézett fel Egonra —, ez itt most majdnem olyan, mint akkor, apa íróasztala alatt... Emlékszel? Akkor úgy szerettem volna, ha megcsókolsz. Micsoda kis béka voltam pedig. Vágytam, hogy átölelj, és magadhoz szoríts.

— Egyszer megcsókoltalak, és magamhoz szorítottalak, emlékszel?

— Mikor a torkom fájt, ugye?

— Te Eszti, milyen jó, de milyen jó, hogy most ezekről az emlékeinkről is beszélhetünk, amik egyedül csak ránk tartoznak. Eddig nem nyílt alkalmunk rá, hiszen csak percekre voltunk egyedül.

Akkor szó nélkül átölelte Egon vállát, és a mellére hajtotta fejét. Némán, csöndes boldogsággal állt a két öregember a lombok alatt.

— Nekem — szólalt meg később, most lenne kedvem elválni tőled. Az utolsó napok csak elrontják ennek a találkozásnak az emlékét. Hármasban ... Érdektelen dolgokról beszélni ...

— Számomra ezek a napok is értékesek lesznek. De .. . azért elbúcsúzhatunk most. A hármasban való búcsúzás és kendőlobogtatás csak szegényes, banális ráadás lesz.

Annak a régi, édes érzésnek, amely valaha oly erőtlenné tette, csak halvány, szublimált mását érezte, mikor Egon a fejét két tenyerébe fogta, s gyöngéden, mindkét arcán többször megcsókolta.

— Menj — mondta aztán —, Márta aggódni fog.

Magára vette az esőköpenyt, kiléptek a fa alól, és megindultak ellentétes irányba.

Nézte a képen a három öregembert, és mosolygott. Azért nem volt rossz hozzám ez a gondok közt, küszködésben, munkában, család nélkül eltelt keserves élet...

A vámtiszt hitetlenkedve nézte az ősz fejet az autóbusz ablaka mögött. Érdekes, gondolta, hogy ez a fény, a játéka az üvegen, a másként eső árnyékok és foltok mit tudnak művelni. Most fehér hajjal is úgy néz ki ez az anyóka, mintha egészen, egészen fiatal volna.

(vége)

3.

Fintorral:

— Nem akarom, hogy ...

— Attól ne félj.

— Nem félek, van, akit megkívánj.

Miklós nyakig vörösödik:

— Mit beszélsz?

— Ne is tagadd.

— Mit kellene tagadnom?

(Ez a magyarázata...)

— Dénes Mártát, a szerkesztőségi bulikat, a kölcsönlakást meg a ...

— Csak nem képzeled ?

— Nem képzelem, tudom.

Lopva pillant Anikóra:

— Honnan veszed ezt a ...

— A te mindenre elszánt barátodtól, Szuromi Jóskától.

— Ó, a bicebóca.

— Úgy látszik, féltékeny rád.

Hallgat.

(Márta talán az egyetlen marad... Hogy tudott örülni mindennek, még ma is előttem van a pillantása, dióbama, nevető szeme, gesztenyemelegségű tenyere, hangja; álmokba rejtett vallomása:)

„Találd ki, mit álmodtam."

„Csak akkor mondd el, ha szép volt."

„Szépen kezdődött."

„Akkor ameddig szép volt."

„Úgy meg nincs jelentése."

„Hajnali álom lehetett."

„Miből gondolod 7'

„Megmaradt."

„Egy végeláthatatlan réten feküdtem. Meztelenül. A délutáni nap melegétől felhevült füágy már-már egész testemet átforrósította, hirtelen szél kerekedett, remegés hullámzott végig a füveken, ijedség fogott el, riadalmam a madarak riadalmáig ért, félelmemben* kiáltozni kezdtem, a te nevedre mozdult a szám, de hang nem jött ki rajta,

kétségbeesve néztem a gesztenyés felé, hátha megjelensz ... hiába hívtalak, nem jöttél, egyedül maradtam a rét remegésével, árnyéktalan testem világító szégyenével."

— Lefeküdtél vele?

Miklósnak tiltakozó mozdulatra sem marad ideje.

— Nyugodtan bevallhatod, nem csapok botrányt, nem kürtölöm világgá ...

— Csak éppen ellenem fordítod.

Szemvillanása elsötétül:

— Minek nézel?

Miklós előredől:

— Bocsáss meg, de ...

— Nyugodj meg, a válóperi keresetet közös kérelemként adom be. Tekintsd megállapodásnak.

Bólint:

— Rendben.

Anikó hátraveti a fejét, megsemmisítő mozdulatnak szánja, haja szertefut a párnán.

— Rendben, rendben. Egyszer érném meg, hogy férfimód viselkedsz. Unom az örökös beleegyezéseidet, az ájtatosan béke tűrő ábrázatodat. Unlak, érted?

(Un. Betelt a tölgyfa árnyékával, betelt a tölgyfa nyugalmával:)

„Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy tölgyfa?"

„Mondták."

„Még az árnyékod is kedves."

„Igazán?"

„Kedves és nyugalmat nyújtó."

„És még?"

„Hajolj közelebb, megsúgom."

— Igazán?"

— Igazán.

— És a tölgyfa ...?

— Nekem nem ilyen támasztékra van szükségem.

— Hanem?

Elnyújtott lélegzettel:

— Másra, mint amilyen te vagy.

— Milyen vagyok?

— Nézz a tükörbe, mintha nem is a te arcod lenne ... s ha ez sem elég, nézz magadba, úgyis mindenben magadat keresed, minél jobban megfeneklesz, annál önzőbbé válsz ... önzőségedben egyre kapkodóbbá, mértéktelenebbé, az ivászaton s a (kedvenc szavaddal) petelésen kívül semmi sem érdekel, az írás sem ... eddig is feleslegesen erőltetted, se kitartásod, se tehetséged ... A filléres álmokból egyszer s mindenkorra elegem van.

Közönyt színlel.

(Megtehetném, hogy ráborítom az íróasztalt. Igen. azt kellene tenne, hogy ne legyek többé nevetséges a szemében.)

— Eleged van ... Akkor mit mondjak én ?

Anikó oldalpiliantása megvetéssé tágul:

— Úgy beszélsz, mintha ez a hat észtén- _

dö...

— Pontosan úgy.

Egymást nézik.

— Legalább most ne hazudj.

Miklós feladja közönyét:

— Csak te hazudhatsz? Hat éven keresztül hazudtál.

Anikó««zemvillanása fölényvesztéssel párosul :

— Gyűlöllek.

(Mintha nem is az ő tekintete lenne.. . Mintha nem is ő jött volna minden este elém, várt volna a Gumigyár kijáratánál:)

„Gumiszagod van."

„Még mindig?"

„Ne zavarjon, már megszoktam."

„Tényleg nem zavar?"

„Tényleg. Mire hazakísérsz, kifújja a szél a ruhádból."

„Bőrömbe ivódott, nem a ruhámba."

„Ne törődj vele.”

„Hogyne törődnék. Gumiszagú a munkásszálló, gumiszagú az egész életem ..."

„Nekem így is jó vagy."

„És a szüleidnek?"

„Aput nem érdekli, anyu meg kedvel. S ha ő valakit kedvel..."

„Rudit is kedveli. Tarr Rudi mérnök, s nem kilátástalan jövőjű segédmunkás."

„Csakhogy Rudit én nem kedvelem."

„Szóval, gumiszagúan is szeretsz?"

„Szóval, még jobban."

— Ragyogsz a gyűlölettől.

Anikó magára rántja a takarót.

Csak a keze látszik ki, görcsösen szorítja a pokróc szegélyét.

(Furcsamód még mindig nem tudom elhinni, hogy vége... Pegig vége van.)

Miklós felelmelkedik a székről, a lámpafény többszörösére nagyítja árnyékát.

Körülötte minden hidegitő.

Kiürült a szoba.

Feketéllőn üres az ablak.

(Nem kétséges... Az sem, hogy jóvátehetetlenül elhibáztam, elhibáztunk valamit... Most már csak azt kellene tudnom, hogy mit és hol. Ha ő tudta, vajon miért nem figyelmeztetett? Szentül hittem, hogy közel kerültünk egymáshoz, teljes életet leélhető egymásrautaltságban élünk. Mit nem adnék azért, ha, csak villanásnyi időre is, megvilágosulna kapcsolatunk; mi is történt köztünk, van-e, s mi a megoldás, mit kell tennem ?f

— Feküdj már le — szálkásul Anikó hangja.

— Hova?

— Ágyazz meg magadnak a másik ágyra.

— Ne inkább a cselédszobába, apád mellé?

Védekező haraggal:

— Aput ne bántsd, jóravaló ...

— Akkor miért dobtátok ki a cselédszobába?

Változatlan ingerültséggel:

— Miattad.

— Énmiattam?

— Temiattad.