Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-10 / 28. szám
CSALÁDI KÖR Fotó: Könözsi István „A gyermek - azért van, hogy szót fogadjon" — állítják egyes szülők. Mások kifulladásig engedelmeskednek saját fiuk-lányuk szeszélyeinek. A gyermek mindkét esetben a maga életét élné. már két-három éves korában is. Folyik a víz a hátamról! Kétszázas a vérnyomásom — panaszkodnak a szülök. Kimerít, ha a hároméves lányomat kell felöltöztetnem — kesereg számos anya. Igen, a kislány egy ideje nem hajlandó semmit fölvenni. Egész délelőtt hálóingben futkosna, a lába jéghideg. Ködös, hűvös időben ez nem éppen megnyugtató. Ha tovább hallgatjuk a szülői beszámolót, kiderül, hogy vannak azért olyan ruhadarabok is, amelyeket a gyermek szívesen fölvesz: a kinőtt farmer és az agyonmosott pulóver. Amit nemrég kapott, az mind „szúrós" — sőt, gyermekünk ezt már messziről meg is látja, anélkül, hogy fölpróbálná. A találékonyabb mama cselt alkalmaz. — Átnyomom langyos vasalóval, és meglátod, nem fog szúrni! — A trükk beválik: a gyermek az így „megpuhított” garbót azóta is hordja. Az ismétlés már esetleg eredménytelen: teljes csőd egy új farmer esetében. Más szülő kefét és mosóport nyom a kicsi kezébe, és megengedi neki, hogy a fürdőkádban kedve szerint gyötörje az új. tehát „fölvehetetlen" nadrágot. Sokak számára súlyos kérdés, hogy jó gyakorlat-e így „kijátszani" a gyermeket? Pontosabban fogalmazva: úgy érzik, hogy egy hároméves gyereknek föltétlenül szót kell fogadnia, ha egyszer az ember ésszerű, beláthatóan szükséges dolgot követel tőle. Nemcsak a ruhaneműkről van szó ugyanis, hiszen hasonló cirkusz zajlik az új biztonsági üléssel is, amit a gépkocsiba tesznek: a gyermek egyszerűen nem hajlandó beleülni. És ha mindig engedünk neki, később súlyosabb dolgokban is az orrunknál fogva vezet — állítják sokan. Minden „dackorszakban" levő kisgyerek nevelője fölteszi ugyanezt a kérdést magának (vagy a pszichológusnak), kivéve azokat, akik erőfölényüket kihasználva akarják betömi a makacskodót. Mert a céklavörösen toporzékoló csöppség félreérthetetlenül közli, hogy esze ágában sincs megtenni azt. amit a szívtelen, kegyetlen felnőtt követel. Mielőtt válaszolnánk a fogós kérdésre, ejtsünk néhány szót a dackorszakról. A születése után tökéletesen kiszolgáltatott kis ember sokáig a felnőttektől függ. Körülbelül egy év eltelte után fejlődése fölgyorsul: mozgásképessége nő, elindul az önállóság felé. Mi, felnőttek is ezt várjuk, ezt akarjuk: mondja utánunk, csinálja velünk, segítsen magán! A dackorszakban levő gyermek is ezt teszi. Igen ám, csakhogy nem úgy, ahogy mi kívánjuk! Ó maga akarja meghatározni a helyzeteket, bontogatja akaraterejét, maga szeretné eldönteni, mit szabad és mit nem. Ilyenkor egyre gyakoribbá és fárasztóbbá válnak azok a jelenetek, amikor a kicsi, aki még ki sem látszik a földből, ellenünk szegül, és fölfújja magát. És folyvást egy választ hallunk tőle: nem, nem, nem! Elszomorodunk... hol van már az a szép idő, amikor békésen cumizott az ölünkben? Már beleszólna a saját életébe! Nevetséges! Bármilyen groteszk is a helyzet. így van: a mi dolgunk, felnőttekké, hogy megbirkózzunk vele. De nem a gyermekkel. Csupán a dackorszakkal! A legfontosabb az, hogy alaposan fölkészüljünk erre. Ne háborodjunk föl, ha a két-három éves apróság jogokat követel magának. Először csak szelíden, aztán, ha ez nem vezet célhoz, mind keményebb eszközökkel. Lázad, követelődzik, és az aktív és paszsziv ellenállás változatos eszköztárát vonultatja fel. Dackorszak A jelenség szemléltetésére kiváló hely az önkiszolgáló bolt, ahol csábító cukorkahegyek tarkállnak. — Vegyél! — Most nem — így a mama. — De akarok! — Mondtam, már, hogy nem! — Erre elszabadul a pokol. A szülők a legelső ilyen kitörés után tudják, hogy egyetlen mód a hiszti leállítására, ha megveszik a cukorkát. Csakhogy éppen ezt nem akarják megtenni.. .1 Mi lenne, ha mindig engednénk? A gyerek végül is csak gyerek, nem? Hát igen. Ha mindig engedünk, valóban előbbutóbb a gyermek fog ugráltatni minket. A legrosszabb módszer a következetlenség. Ha előbb megtagadunk valamit, aztán mégis megadjuk, ez a gyermeket bizonytalanná és agresszívvé teszi, a szülőket pedig kiszolgáltatottá. Később aztán milyen védelmet, milyen biztonságot nyújthat az a szülő, akit terrorizálni lehet? A merev következetesség, a rendíthetetlen szigor azonban ugyanolyan rossz, mert a gyermek szeretetlenségnek. ridegségnek érzi. A kicsi még nem fogja föl, hogy a szigor csupán az ő érdekében fölvett álarc. A hamis, erőltetett viselkedésre viszont a gyermekek sokkal érzékenyebbek, mint gondolnánk. A fogcsikorgatva érvényesített következetes nevelés bizonyosan célját téveszti. Kellenek a kivételes pillanatok, az olyan alkalmak, amikor a szülő jókedvében van. és meggyőzhető. Ha fölmerül a kérdés, hogy engedjük, vagy ne, mindig tartsuk szem előtt a következőket: a gyermeknek meg kell tanulnia, hogy mindenről lehet beszélni, sőt. vitatkozni is, de a zsarolás — amelynek az üvöltés, a földre fekvés, a hisztéria mind egy-egy formája — nem vezet célhoz! Nyugodtan hagyhatjuk rábeszélni magunkat valamire, de soha ne hagyjuk, hogy a gyermek kényszeresen minket! Okosabb, ha a dühkitörést megelőzve, saját elhatározásunkból engedünk, ha nem várjuk meg, amíg a követelőzés jelenetté dagad. A dacos kisgyermek szüleiben könnyen kialakul az a finom vészjelző rendszer, amely idejében figyelmezteti őket a fenyegető viharra. Ekkor kell átvenni a kezdeményezést, még mielőtt a gyermek megnyikkanna. A legfontosabb: tudatosan több választási lehetőséget kínálni. És ha minden igyekezetünk ellenére, mégis bekövetkezik a hisztériás roham? Mindenekelőtt ne feledjük: a gyermek ilyenkor nincs olyan állapotban, hogy „megfelelően" viselkedjék. Gondolkodását ugyanis egy erőteljes adrenalin-fröccs gátolja, egyszersmind motorikus erejét is leköti. Csak akkor nyugszik meg újra a gyermek, ha ez a mellékvesehormon a normál szintjére visszatér. Ha ilyenkor veszélyes helyzetbe került, vagy más oknál fogva nem maradhat ott, ahol „rájött az ötperc", legjobb, ha a karunkba vesszük, vagy átöleljük és elvisszük a veszélyes területről, valahova, ahol nem zavar senkit, és ordíthat, amilyen hangosan csak akar. Álljunk mellette mindaddig, amíg a dühroham lezajlik. Minél egykedvübben szemléljük a tombolását, anélkül, hogy szidnánk vagy gúnyolnánk, annál gyorsabban elmúlik a roham; annál hamarabb fölfogja, hogy ezzel a viselkedéssel sehogyan sem érheti el a célját. Régebben a.„cirkuszoló". dacoló gyermeket elverték, megkötözték, s ha a verés hatására még sími is merészelt, félhoitra verték. Régebben ? Sajnos, megtörténik ma is. Ezzel teljesen megtörik a gyermek akarata. Az engedelmesre puhított, feltétlenül parancsot követő embert pedig később is sok mindenre föl lehet használni — a legszégyenletesebb célokra is. Sokak szerint a dackorszak a legnehezebb időszak az egész nevelésben: sok energiát és rengeteg találékonyságot követel a .szülőktől. Türelmüket az is próbára teszi, hogy ilyenkor még gyakoriak az alvászavarok, ha pedig a gyermek rosszul alszik, a szülőnek is fáradtan, kialvatlanul kell megoldania nevelési feladatait. Ha közben újabb gyermek is születik, a rendkívüli állapot hosszan eltarthat. Éppen ezért érdemes megszívtelni néhány jó tanácsot. A tökéletességre való törekvés a nevelésben mindig megkérdőjelezhető cél, a dackorszak idején pedig teljesen kivitelezhetetlen. Bármennyire igyekszünk is, bizonyos, hogy fogunk hibákat elkövetni. Néha a kelleténél keményebbek vagyunk, máskor engedékenyebbek. Ezeket a ballépéseket akár előre is megbocsáthatjuk magunknak. Másképp ugyanis nem megy. Kerüljük el a hatalmi harcokat, hacsak nem veszélyhelyzetekről van szó. Aki egy gyermekkel összetűz, és belemegy a „ki az erősebb" játékba, számíthat arra, hogy a kicsi üvöltésben fog kitömi, vagy ledogja magát a földre. Ilyenkor a szép szó már nem ér semmit. Kerüljük el, hogy a gyemnek legyözöttnek érezze magát — de persze, mi se legyünk vesztesek! A legyözöttség, elnyomottság érzése nem szerencsés a továbbiak szempontjából. A legyőzött bosszút forral! Végül az utolsó alapszabály : Hagyjuk, hogy a kisgyermek beleszólhasson, amibe csak lehet. Kínáljunk neki bőséges választási lehetőséget. Egy értelmes pedagógus, ki a dackorszakban levő kisgyermekkel éppúgy szót ért, mint a garázda kamaszokkal, igen jó példát mondott a dackorszakban levő gyermek kezelésére: — Ha a kicsi reggel kijelenti, hogy nem akar tejet inni, megkérdezem, hogy a piros vagy a kék csészébe kéri a reggeli tejét, mintha igent mondott volna. Ha aztán erre is nemet mond, akkor elfogadom a döntését, és nem kényszerítem tovább. I. M.
