Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
< Vannak könyvek, melyeknek felnyitásával különleges világ tárul fel előttünk. Szórakozva és okulva vehetünk tudomást olyan eseményekről, melyek együgyü hiszékenységről és annak hátborzongató, szörnyű következményeiről szólnak. Reméljük, ma már senki sem hisz a babonákban. Mi sem szentelnénk nekik nagyobb figyelmet, ha azoknak egyik része, a boszorkányhit, nem okozta volna sok ezer ember halálát a legújabb kori történelem oly gyászos időszakaiban. A csak képzeletben létező rendkívüli tulajdonságokkal — átváltozási, illetve átváltoztatási képességgel gyógyító, betegítő, megrontó, kártevői erővel stb. — rendelkező asszonyokban, vagyis a boszorkányok létezésében való hit nagyon régi. Elemei már az ősi pogány hiedelmekben is megvoltak. A kereszténység felvétele után egyházi írók, zsinati határozatok, sőt első királyaink rendeletéi is foglalkoznak velük. A boszorkányok üldözése évezredes múltra szorkány, s bevádolták az egyház, a megye, a város képviselőiből álló bíróság előtt, illetve a pallosjoggal rendelkező uradalmak úriszékein, az csak a legritkább esetben kerülhette el a legkegyetlenebb halált. A kegyetlen kínzásokkal kikényszerített, előre kigondolt vallomások szerint a boszorkányok egyezséget kötöttek az ördöggel az időnkénti összejöveteleken, a boszorkányszombatokon. Az ilyen gyülekezetre — a szájhagyomány szerint boszorkányok gyülekező helye volt pl. a budai Gellérthegy vagy a szegedi Öthalom nevű domb — leginkább seprűn repülve érkeztek, de olyan esetet is följegyeztek, hogy valakit lóvá tettek, s rajta lovagoltak a találkozóra. A hüségeskü után az ördög a boszorkányt a teste valamelyik részén megjelölte — ez a boszorkánystigma —, majd nagy lakmározás, vigadozás (boszorkánytánc) és közös paráználkodás következett. A fajtalankodó kicsapongásoknak a hajnal Két könyv a boszorkánykodásról v tekint vissza. Mózes II. könyvében pl. ezt hagyja meg: „A varázsló és szemfényvesztő asszonyi állatot ne hagyd élni". Az üldözések legkegyetlenebb időszaka országrészeinkben mégis a 15. századtól — Vili. Ince pápa „Summis desiderantis" néven ismert, 1484-ben kiadott bullájával, valamint Sprenger és Institoris: Malleus maleficarum című, 1486-ban kiadott műve után — kezdődött. A keresztény tanítás szerint a boszorkánykodás nem egyéb, mint az ördöggel való szövetkezés, s annak segítségével, legtöbbször mások kárára történő csodás események létrehozása. Mielőtt rátérnénk az általunk választott két könyv ismertetésére, nézzük meg röviden, milyen vádak alapján ítéltek el egy-egy szerencsétlent, vagyis olyan asszonyt, ritkább esetben férfit, akit a közösség valamilyen okból — a megszokottól eltérő külső vagy belső tulajdonság miatt, átlagon felüli adottságok, menekülni vágyás a feudális megkötöttségek, a nemi élet súlyos bilincsei alól, s az ilyenek iránt érzett gyűlölség, irigység és féltékenység miatt — kivetett magából. Akire egyszer ráfogták, hogy boBoszorkányház 16. századbeli fametszet alapján Boszorkány megfeji a balta nyelét, hogy elvegye a szomszéd tehenének tejét. 16. századi fametszet alapján. Fotorepró: Bíró Béla vetett véget. Ilyenkor mindenki hazaillant, mert akit az első kakasszó a levegőben ért, az menthetetlenül lezuhant. A boszorkánysággal való megvádolás után megkezdődtek a tanúk kihallgatásai, majd a vádlott vallomásra bírása, valamint a próba, s végül az ítélethozás. A bírák — akiknek tudniuk kellett volna, hogy a boszorkányhit nem egyéb meseszerű képzelgésnél, s nem lett volna szabad megengedniük, hogy ártatlan emberek emiatt szenvedjenek és elpusztuljanak — látszatra segítségére voltak a vádlottnak, s alkalmat adtak neki, hogy ártatlanságát próbával bizonyítsa. Mivel a boszorkányokat könnyű testűnek tartották, a vízpróbával azt figyelték, lemerülnek-e, vagy a víz színén maradnak (persze megkötözve), a mérlegpróbával pedig azt, mennyit nyomnak a latban, vagyis milyen könnyűnek találtatnak. Arra vonatkozóan, hogy milyen igazságtalanságok történtek e téren, érdemes megemlíteni, hogy az 1728. évi szegedi perben egy kövér aszszony mindössze másfél latot, vagyis 2,62 dekát nyomott. Ha a próba nem hozott eredményt, folytatódott az eljárás, a bűnösnek tartott nő testén keresni kezdték a stigmát. Ha nem találták — mert nem is találhatták —, odáig is elmentek, hogy a test szőrzetét még a legintimebb helyen is leborotváltatták. Az eljárás legkegyetlenebb és legelviselhetetlenebb része azonban a vallatás volt. A számunkra ma alig elképzelhető kinzási módoknak és eszközöknek köszönhetően a szerencsétlenek mindent „bevallottak", azaz úgy vallottak, ahogyan azt az akkori társadalom jogszokása és erkölcsi elvárásai megkívánták. Az ítélet majdnem mindig halálbüntetés volt, amit vagy „egyszerű máglyán való elégetéssel" hajtottak végre, vagy előzetes lefejezéssel kombináltak. A történelmi Magyarország boszorkánypereiről írt könyvek közül kettő mindenképpen említésre méltó: Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára (Budapest. 1910) és Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek (Budapest, 1983. I. kötet, 2. kiadás) című könyve. Komáromy, aki a megyék, városok levéltáraiban, főképpen pedig a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában kutatott, összesen 308, addig ismeretlen adatot tárt fel. Oklevéltárában leginkább.a Tisza mente, a Tiszántúl és Erdély van képviselve. A dunántúli magyarság és a palócság pereiből viszont alig közöl valamit. E hiányosságoknak maga is tudatában volt, de munkájának folytatását, illetve kiadását az I. világháború megakadályozta. A legrégibb boszorkányper, amelyről adatot talált, 1565- ben Kolozsvárott Botzi Klára elégetésével fejeződött be. Felsorolását azonban nem ezzel kezdi, hanem az 1 517. évi kassai esettel, amikor Térjék János ellen két asszony panaszt tett, mert feljelentése alapján vizpróbára akarták őket kényszeríteni. Ettől kezdve 1768-ig, Mária Terézia boszorkánypereket megszüntető rendeletéig, 461 szám alatt tárgyalja a boszorkánypereket és az ezzel kapcsolatos rendele- • teket. A könyv szép számmal tartalmaz a mai Szlovákia területére vonatkozó pereket is, pl. Pozsony (Bratislava) vidékéről, Komáromból (Komámo), Selmecbányáról (Banská Stiavnica), Nyitra (Nitra) megyéből. Lőcséről (Levoca). S említi a könyv magát Pozsony várost is, ahol a helytartótanácsi rendeleteket keltezték. A legtöbb adat a volt Trencsén (Trenóín) vármegyéből való. Köztük van pl. Rubány Magdolna púchovi lakos pere, akit 1721-ben azzal vádoltak, hogy a betegen fekvő Fabriczius Adómhoz éjjel, a kívülről ki sem nyitható ajtón keresztül belépett, s a gyógyszert tanúk szeme láttára a korsóba öntötte. Ráadásul éjféltájban mint gonosz szellem jelent meg a hegy tetején, annak ellenére, hogy ugyanekkor fogva volt a trencséni várban. Az 1736. március 1 -én Zsolnán (Zilina) felvett jegyzőkönyv szerint egy Karóvá nevű bitsei lakost azzal vádolták, hogy az érvényben lévő törvényeket semmibe veszi, az ördöggel paktál, s annak segítségével háziállatokat ront meg. Massicska Dorottya 1747. május 29-én boszorkányság gyanúja miatt ismét bíróság előtt áll. Tekintettel azonban agg korára, betegségére, s arra, hogy a vád fő pontjában szereplő viaszöntéssel bajt nem okozott, felmentették ... A többi hazai perek vagy pertöredék közül említsük meg legalább a komáromiakat. Az 1674. évben Kún Anna asszonyt ítélték halálra, de csak a tüzes vassal való kínzást hajtották végre rajta. Tassy Zsuzsannát 1693-ban azért égették el, mert ugyan ő indított mások ellen becsületsértési pert, de azok boszorkánysággal vádolták őt. A vád ellen nem tudott elegendő védelmező tanút állítani. A leginkább figyelemre méltó azonban a vajkai (Vojka nad D.) eset. Itt a 18. században egy alkalommal 70 gyanús személyt kényszerítettek vízpróbára. Az egyik alámerülö, s Így ártatlannak tartott személy hóhér vigyázatlansága miatt megfulladt, a nép pedig lázadozni kezdett. „Komáromy gyűjteményét kiegészítendő, mintegy műve második köteteként adom közre az alábbi 466 boszorkánypert, négyévi munkám eredményeként" — írja könyve előszavában Schram Ferenc. Gazdag gyűjteményéből mi természetesen azt emeljük ki elsősorban, ami hazánk magyarlakta területeit érinti, tehát az egykori Gömör, Hont, Komárom, Nyitra és Pozsony megyét. Nézzünk pl. néhány Komárom megyéhez tartozó faluban történt esetet. Ekecsen (Okoc) 1631-ben Hevesi Andrásné ellen folytattak eljárást 45 tanú kihallgatásával. A tanúk együgyű dolgokat vallottak, példának okáért többen azt, hogy a vádlott Szent György napján hajnalban a búzatáblákon lepedőt húzatott végig és ugyanazt tette a kökénybokrokon is. Füssön (Trávnik) Török Zsuzsannát 1653-ban tisztitó esküre ítélték, mivel azonban eskütársakat nem tudott előállítani, tortúrára, majd fejvételre és holttestének elégetésére ítélték. Naszvadon (Nesvady) Horváth Kata asszony ellen gyűjtöttek bizonyságot, Madáron (Modrany) 1721-ben Barta Katát lefejezték, s ugyanott Fábián Erzsébetet 1742-ben, Jámborné Kata asszonyt pedig később perelték. Kamocsán (Komoca) Baranyai Katát 1727-ben égették el. Ógyallán (Hurbanovo) 1733-ban Görbe Ilonát vádolták meg. „A boszorkányperek jelentőségét felesleges hangsúlyoznunk — olvashatjuk a nemrég megjelent, tetszetős könyv előszavában. A néprajz mellett remélhetőleg más tudományágak művelői is használhatják munkánkat, és mindenki olvashatja, akit elődeink nem éppen felhőtlen egű sorsa érdekel. Nem kisebb Írónk, mint Móricz Zsigmond is olvasásra ajánlja a különböző hírlapokban, folyóiratokban és könyvekben közölt boszorkánypereket. Szerinte „rendkívül értékesek abból a szempontból, hogy a nép mindennapi életéből sokat megmutatnak". s-Komáromy könyvének megjelenése után fellendült a boszorkánypereknek és a néphitben betöltött szerepüknek a kutatása. Ilyen ösztönző hatást remél munkája megjelenésétől Schram Ferenc is. TOK BÉLA (nő 17) %
