Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
CSALÁDI KOR Vekerdy Tamás A kamasz: bizonyos mértékig — a családjától, ki kell várnia a családból érzelmileg — a családon kívül kell most már ideálokat keresnie, eszményképeket. Személyiségének érlelődése ezt követeli meg, így tud majd sikeresen beilleszkedni a családon kívüli emberi világba is, a társadalomba. De hogy megtalálja az utat a többi ember közé — sőt, hogy megtalálja az utat majd vissza a családjához is —, most előbb önmagát kell megtalálnia. A kamasz világa: a külön világ. Az ajtót is ezért zárja be, ezért keres valami titkos zugot, pincében, padláson vagy barlangban — ahová csak a kiválasztott kevesek léphetnek be, az életre-halálra barátok, a titkos társaság. segít, nem segíthet, hagyja, hogy a tornász önállóan végezze a gyakorlatot, maga mozogjon — de mégis ott van a közelben, s ha kell, egy ügyes mozdulattal mégiscsak el tudja kapni, hogy megakadályozza a kéz-, láb- és nyaktöréseket. A kamasz: lusta. Fiziológiás lustaságról szoktak beszélni. A kamaszkor előtt közvetlenül a gyerek növekedése egészen lelassul, néhány hónapra szinte megáll; s aztán hirtelen, mintha valami belső robbanás lökné szét, olyan iramú növekedésnek ugrik, amilyet utoljára kétéves korában élt át. A szervezet hatalmas munkát végez, a gyerek belefárad a növésbe. A régi, nyolcosztályos gimnázikibírhatatlan, lusta, szemtelen... Fotó: Milena Hrusková — Most már aztán igazán kibírhatatlan ez a gyerek! Magára zárja az ajtót, ha hazajön! Ki hallott már ilyet? — Mindenen megsértődik! Hisztizik! Felesel! Neki semmi se jó! — Hazajön, aztán csak elveti magát. Képes, és ott hever egész délután de olyan lusta, hogyha a fél lába lelógott mikor leheveredett, hát úgy hagyja. Nem emeli fel. Legfeljebb még a magnót kattintja be. — Azt se tudom, hol jár! Ha meg kérdezem: úgy néz rám! Villámokat szór a szeme. — Hát egészen leromlott! Holott most kellene kivágnia a rezet! Most dől el, hogy tovább tanulhat-e, és hogy hová mehet. A kamaszkor — mondják — a második születés kora. Az első születéssel egy elkülönült kis test jön a világra, most: egy elkülönült én, önálló személyiség. A kamasznak el kell szakadnia — (őüs> A kamasz közössége — akár tetszik ez nekünk, akár nem — a klikk. Az exkluzív, a másokat kirekesztő, a másokkal szemben sokszor agresszív zárt kis kör — amelyiknek megvannak a maga titkai. Kamaszkorban „klikkeket robbantani" — lélektani tévedés. Ez az a „közösségi" forma, amelyikben az önálló individuum születik — nem azért kovácsolódik most ilyen titkosan, hogy „individualistává", önző, csak magának való énné legyen, hanem hogy képessé válhasson arra, hogy majdan érett személyiségként be tudjon illeszkedni egy igazi, egy érett közösségbe. Az önzők, a maguknak valók éppen hogy nem estek át a személyiségnek ezeken a szükséges érési, fejlődési fokozatain — túlzottan siettették őket, vagy megrekedtek valahol. Szerves, élő közösséget csak szabad individuumok szabad társulása hozhat létre. A kényszerközösség épp úgy betegíti magát a közösséget, mint azokat, akik itt éretlenül összekényszerültek. A kamasz: elviselhetetlen. „Sündisznózik" — mondja a szaknyelv, ami azt jelenti, hogy kifelé fordítja tüskéit, lehetetlen megközelíteni — minden közeledésre sértéssel és sértődéssel válaszol —, ugyanakkor úgy igényli a gyengéd, a mit sem kérdező, a megértő szeretetet, mint utoljára talán hároméves korában. Mit tehetünk a kamaszért? Elviseljük a jelenlétét. Nevelni eddig kellett — most már „el kell engednünk a kezét", el kell viselnünk, hogy esetleg „érdemtelen" személyeket tisztel meg szeretetével, rajongásával — és így igyekszik elszakadni tőlünk. (Miközben igényli a mi szeretetünket, védelmünket is — de ezt semmiképpen nem tudja kimutatni.) Valahogy úgy kell viselkednünk, mint a jó tréner, aki most már nem umok negyedik osztálya — a tizennégy éves gyerek osztálya, a mai nyolcadiknak felel meg — az egyik legkönnyebb osztály volt az iskolában. Szinte csak ismételtek, új anyagot keveset tanultak. Azért volt ez így, mert úgy tartották, hogy ez a viharos kamaszodás időszaka — s most kevesebbet bír a gyerek. Azóta még többet tudunk ennek az életkornak az élettani és lélektani sajátosságairól — mégis arra kényszerülünk, hogy hetedik-nyolcadik osztályban, tizenhárom-tizennégy éves korában hajszoljuk meg igazán a gyereket. És most állítsuk döntés elé: mi akar lenni ? mi lesz majd belőle? A kamasz míg egyfelől lusta, és utálja, ha apró-cseprő dolgokért ugráltatják — másfelől „lehetetlen", nagyszabású feladatokra szívesen vállalkozik. Pláne családon kívül. Gyűlöli, ha cigarettáért, szódáért, újságért szalajtatják — de szívesen hord le tíz mázsa szenet, vagy hasogatja fel a tűzifát télire, vagy meszeli ki az egész házat, vagy akár az iskolát. Szereti a nomád életet, szeret mindent elölről kezdeni, szeret üres zsebbel útnak indulni — majd valami lesz, majd adnak neki —, szívesen dolgozik együtt felnőttekkel olyasmiben, ami azoknak is éppen olyan új és idegen, mint neki. (Ilyen a helyzet például táborozáskor, amikor mindent elölről kell és lehet kezdeni, a ház- vagy sátorépitést, a tűzrakást, a főzést, a vízhordást, a gödrök kiásását és mind a többit.) Az önbizalma ugyanis két végpont között ingadozik: ő mindent tud, és mindenre képes, „geniális" — ő semmihez nem ért, semmit nem tud megcsinálni, semmirevaló ő mindenestől, szerencsétlen. Magányos. Öt senki nem szereti. Nem is lehet. Ő sem szeret senkit. Ö mér ilyen — ezeket gondolja magáról. Zavart és ideges. Ki vagyok én? — ez a kamaszkori naplók és költemények és ez a tükör előtt elbámészkodott órák egyik fő kérdése. Milyen vagyok? — ez a másik. Mondtuk már, s most újra mondjuk: a kamaszt a törvény érdekli mindenben, a szabály — a tudományoknak „a vége" vonzza, gyűlöli a részleteket. unja a kásahegyet. Iszonyú éles szemmel figyeli környezetét. ítélőereje rohamosan nő — kritikai ébersége szinte elviselhetetlen. És persze elsősorban azok felett ítélkezik, akiket legjobban ismer: a családja felett. A kamasz esett állapotában vigasztalást meríthet a művészetből. Egyrészt a „nagy" művészetből, aminek ismeretéhez — versekhez, zenéhez, képekhez, írói életművekhez — már eddig elvezettük, másrészt a saját művészetéből. Verset ir, fest, rajzol, zenét szerez. A művészet harmonizáló ereje nagy segítség kamaszkorban. A kamasz: átmeneti állapotban van. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Az a dolga, hogy kamasz, hogy tökéletes kamasz legyen — idétlen, idomtalan, sokszor elviselhetetlen. Mi pedig nem lehetünk olyan „hitványak és önzőek", mint Dosztojevszkij Kis hősének felnőttjei, akik: „ .. .durván nem ismerik el az igazságot eltérő, átmeneti és nem kész formában, és mindent elutasítanak, ami még nem kész, nem megállapodott, és még forr." Az ilyen felnőtt nem tudja, vagy elfelejtette, hogy „milyen nehezen készül minden dolog"? A kamasz beszél, és megbicsaklik a hangja; két hete még jó volt rá ez a nadrág, most már a bokájáig sem ér; pattanás üt ki az arcán, hiába mosakszik. Egy-két lány észreveszi a tornaórán, hogy „túl nagy" a melle (hamarabb fejlődik ki, mint a többieké), és ezt első ijedtségében szégyellj, hajlottan leplezi, a vállát előrehúzza. A kamasz önmaga számára is sokszor idegen, idegenné válik a teste, megnőtt nagy keze, lába. — Ne izgasd magad, velem is igy volt... én is ilyen voltam ... — egykét félmondat ebben a modorban nagyon is megnyugtató lehet. De az igazi segítség: ha előkészítjük rá, hogy mi fog vele történni. A gyerek természetesnek tartja, ami bekövetkezik ha tudja — a családi történetekből is —, hogy ez már apjával, anyjával, nagyanyjával is így történt meg, és némi humorral várja, hogy nos, vele hogyan lesz. Mire a gyerek kamaszkorába ér, meg kell tanulnia biciklizni, korcsolyázni, úszni-evezni. Ha eddig nem szokta meg, hogy uszodába járjon vagy a jégpályára, s így nem igényli, most hiába küldözgetjük, lehet, hogy azért se megy. A kamaszt kamaszkora előtt kell nevelni. Ne leselkedjünk utána, ne faggassuk — ne prédikáljunk neki. Hallgassuk meg, amit elmond — segítsünk rajta, ha bajba jut. Nem arról van szó, hogy ne nyilváníthatnánk ki véleményünket — de ez valamiképpen egyenrangú emberek közötti véleménynyilvánítás legyen, ne pedig meggyőzésre törekvő prédikáció. Ha a kamaszt nem akarjuk meggyőzni — jobban odafigyel a mi igazunkra is.
