Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-15 / 20. szám
zatot. A kormány pedig a nők évtizedére való tekintettel vállalta, hogy a közalkalmazott létszámon belül 10 százalékra emeli a nők arányát. Dehát más a jó szándék és megint más a gyakorlat. Nemcsak hogy a női munka egyenlőségének elismerésétől vannak távol, hanem a foglalkoztatottsággal sem jutnak előbbre. 1982-ben a foglalkoztatott nők aránya mindöszsze 4 százalék körül volt. Bár érezhetően nőtt a dolgozó nők száma és a nők képzettségének színvonala is, a bérezés tekintetében a nő még csak a felét „éri” a férfinak. A valóságban azonban még ennél is kevesebbet, ha figyelembe vesszük azt, hogy Japánban jelentős összeget tesznek ki a prémiumok, szigorú előléptetési rendszer van és más munkahelyi kedvezmények. De ezek csak a férfi dolgozókat illeti meg. Japánban sokan rossz szemmel nézik, hogy a nő „karriert” akar csinálni ahelyett, Jiogy a családi fészeknek, férjnek, a gyermekeknek szentelné magát. Az igazság azonban az, hogy Japánban ma a nőt tekintik annak a pótmunkaerőnek. akit bármikor rövidebb-hosszabb időre igénybe lehet venni és tetszés szerint lehet vele bánni. A munka világában ez a státus körülbelül annyira megkülönböztető, mint Nyugat-Európában a „kinézett” vendégmunkásoké. Ha erről az oldalról próbálunk közelíteni a dologhoz, akkor csakhamar rájövünk a japán versenyképesség, a „gazdasági csoda” nyitjára is: a feldolgozó iparban a foglalkoztatottaknak csaknem 35 százaléka nő, olyan munkaerő, akinek fele fizetést lehet adni, mint a férfiaknak. És még az „életfogytiglani” alkalmazás előnyét sem élvezheti, következésképpen a szociális juttatások költségvetését a férfi dolgozónáfcjóval kisebb mértékben terheli meg. Ide tartozik az is, hogy a részleges munkaidőben foglalkoztatott nők száma Japánban igen magas — mintegy 3 millió —, és órabérük még csak egyharmada sincs a franciaországinak. A Japánban is érezhető gazdasági válságot kétségtelenül enyhíti, ha a férfiak kilépését manapság támogatják a vállalatok, hogy aztán szükség szerint nőket vegyenek fel a megüresedett helyekre, természetesen a „feléért” ... A szigetországban körülbelül 22 millió produktív életkorú nő él, ha túlnyomó többségüket így foglalkoztatnák, az ország hihetetlenül magas, csillagászati összegeket tudna megtakarítani. De ezt a dolgok hagyományos rendje nem engedi, sőt, a munkáltatók tekintélyes szövetsége nyíltan kimondta: a nők megkülönböztetésének igazi, gyakorlati felszámolása súlyosan érintené a foglakoztatás rendszerét, veszélyeztetné a japán áruk versenyképességét. Még jó — ahogy a különböző felmérésekből kitűnik —, hogy a japán nők többnyire elégedettek sorsukkal. Vagy legalábbis, egyelőre, beletörődnek. A nők egyenjogúsága és egyenrangúsága, ha úgy tetszik, a nemi megkülönböztetés eltüntetése és az ezzel kapcsolatos gondok merőben mások a fejlődő országokban, ahol a helyzetet súlyosbítja és tovább bonyolítja a tömegesen alkalmazott gyermekmunka és az utóbbi időben erősen terjedő szexturizmus. De erről legközelebb. Összeállította: Láng Éva Persze, most az egyszer nem egy vérbe fagyott hulla esett ki belőle. Vagy inkább, helyesbítve: több is. Viszont filmszalagon rögzítve. Mert Alfred Hitchcock ötvenes években készült, s még életében elzárt filmjeiről van szó, melyeket a múlt év végén, illetve ez év elején már több európai országban ismét bemutattak. Hitchcock a filmtörténet egyik legérdekesebb egyénisége, a krimik, a horrorok készítésének utánozhatatlan szakértője, a feszültség és izgalom hátborzongató fokozásának mestere. Valószínű, hogy legalább olyan jól értett a pénzcsináláshoz, mint a krimik és horrorok rendezéséhez. Legalábbis erre is utalhat — halála után majdnem négy évvel — az a „kis" trükk, amellyel a világ figyelme ismét rá s filmjeire terelődött. Nos, az említett öt filmet — A kötél (1948), Hátsó ablak (1954 —) Grace Kelly és James Stewart főszereplésével). Bajok Harryvel (1956), Az ember, aki túl sokat tudott (1956 — ismét James Stewarttal a főszerepben) és a Szédület (1958 — Kim Nowak és James Stewart főszereplésével) — bemutatásuk után néhány évvel Hitchcock fokozatosan bevonta a forgalomból, s azok kópiáit is megsemmisíttette. Azóta aztán nem vetítették, s a „hiányzó Hitchcock-filmek”-ként emlegették őket. Taszögestróton túl gyerekek integetnek a katonáknak. Vágás: a kamera azokat a borzalmakat veszi, amelyeket a koncentrációs táborokban műveltek az emberekkel. 1945 elején mintegy 50 ezren haltak meg dehidratáció, elgyengülés, tífusz következtében. Halomra dobált, félig-meddig bomladozó holttestek. Egyik felvétel a másik után. Emberek, akiknek talán van még némi reményük a megmenekülésre, a halálosan betegek és a holtak mellett mennek el. Többségük csak csont és bőr. A fogoly SS-tagok tömegsírokba dobálják a holtakat. Ezt nézik, miközben egy izmuk sem rándul, angol katonák felügyelete alatt álló volt náci parancsnokok. Mintha semmi közük sem lenne a dolgokhoz. A kamera fokozatosan elfordul tőlük, gyerekeket vesz, akik hosszú idő után először — valószínűtlenül lassan — kanalazzák a forró levest. A további felvételek: a megmenekültek kádakban mosdanak, mintha a szappan és a víz adná most vissza nekik emberi mivoltukat. S a film leghoszszabb felvétele: egy csont és bőr asszony hosszú percekig fésüli a haját. Látványnak drasztikus, szinte elviselhetetlenül borzalmas felvételekből áll össze a film. Hitchcock a dokumentumfilmesek anyagából profi módon félelmeAmi a páncélszekrényben volt... valy ősszel tört meg a jég, amikor a londoni filmfesztiválon ismét bemutatták ezeket a visszatartott filmeket. Tény, hogy értékük az évek során igencsak megnövekedett, s nem kis pénzt hoznak most a konyhára Hitchcock örököseinek, elsősorban lányának, Patriciának. Van azonban egy hatodik film is, egy „más" Hitchcock is. Ennek tulajdonképpen címe sincs, sohasem vetítették le a nagyközönségnek, csupán néhány beavatott láthatta. E fekete-fehér film iszonyú és megdöbbentő jeleneteihez a szüzsét és a forgatókönyvet Hitchcock a történelemből vette. Itt nem az ö fantáziája dolgozott. Megtették azt helyette mások — Buchenwaldban, Dachauban, Bergen-Belsenben, Majdankban és Oswieczimben. Operatőrei pedig angolok, szovjetek és amerikaiak voltak, akik a második világháború vége felé katonáikkal a náci koncentrációs táborokba léptek. Tizenkétezer métert tesznek ki ezek a dokumentumfelvételek. Az ötlet, hogy ezekből a felvételekből film álljon össze, Sidney Lewis Bernsteiné, Hitchcock barátjáé volt. Hitchcock pedig Hollywoodból utazott Angliába, hogy elfogadja barátja ajánlatát, s hozzálásson a munkához. Az egyórás film a hitleri fasizmus brutalitását dokumentálja kíméletlen őszinteséggel. A Hitlert ünneplő Berlin képsoraival kezdődik, 1940-ben. Ezután katonai teherautók láthatók, melyek egy virágzó fasoron át Bergen-Belsen koncentrációs tábora felé haladnak, egy tes filmet csinált. Csakhogy ez játékfilmjeihez viszonyítva egyértelműen valóságfilm. Tizenötperces részletet láthattak belőle tavaly decemberben az angol tévénézők. A hamburgi Der Spiegel ezt úgy kommentálta, hogy sokkal megrázóbb hatással volt a közönségre, mint Meyer filmje, a novemberben bemutatott Egy nappal az atomtámadás után (The Day After). A filmet mégsem vetítették még le teljes egészében. Vajon miért? Mert sohasem találtak rá megfelelő, alkalmas pillanatott. Sőt a Hitler-ellenes koalíció nyugati szárnyának nézete is állandóan változott. Közvetlenül a hidegháború kitörése előtt a volt nácikból inkább szövetségest akartak faragni a szocialista tábor ellen, mintsem megmutatni állati kegyetlenkedéseiket, embertelenségüket, amit Európa népein gyakoroltak. A nagyközönség számára is találtak érvet: a film olyan szörnyű, hogy az már hihetetlen, tehát, nem elég meggyőző. Valószínű, hogy még ma is a londoni Hadtörténeti Múzeum páncélszekrényében porosodna, ha Carolin Moorehead újságírónőnek nem jutott volna eszébe Bernstein életrajzát feldolgoznia. Csak remélhetjük, hogy a Hitchcock-imádók kedvencük közvetítésével nemcsak kellemesen borzongató filmjeit ismerik meg, hanem a fasizmus igazi arcát is. Friedrich Magda
