Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-15 / 20. szám
CSALÁDI KOR — Tudod mikor találkoztunk először? — Nem. — Éppen tizenhárom évvel ezelőtt. Akkor is így karácsony előtt voltunk valahogy. Jól emlékszem. Ültem bent a hivatalban a férjed munkahelyén. No nem nála, hanem a barátaimnál, akik akkor még zöldfülű fiúcskák voltak, a férjed már akkor is nagy szaktekintélye mellett. Beléptél, s a férjed tárt karokkal rohant feléd, mintha isten tudja, mióta nem láttátok volna egymást. Legfeljebb reggel óta. Te kedves, te szép, te jó, valami ilyesféléket mondhatott neked, a szavakra már pontosan nem emlékszem, de az is lehet, hogy egyáltalán nem mondott semmit, csak a jelenet hangulata volt teli efféle rajongó szeretettel meg gyöngédséggel. Te valami karácsonyi halról beszéltél, hogy körberohantad érte a várost. És tényleg egy nagy ponty tátogott a hálódban. Legalább tíz-tizenkét éves házasok lehettetek ... — No igen. — Aztán emlékszem egy pár évvel ezelőtt találkozásunkra, amikor te arról beszéltél, hogy a szeretet kell hogy legyen mindenek felett és mindenek ellenégyerekkoromtól fogva. Tizenhat éves voltam, amikor az anyámnak a negyedik gyereke született. Én voltam a legidősebb. Hát azt a negyediket gyereket éppen csak hogy nem én szoptattam. — Hm. — Amikor végre elkerülhettem otthonról, a magam lábára állhattam, pontosabban férjhez mentem, azt hittem, a magam életében mindent másként fogok csinálni, mint ahogy otthon volt. A házasságunk elején, az első években zúgolódtam is eleget. Mert megint én voltam az, aki a többieket körbeugrálta. — Hm? — Pedig teljesen egyenlő alapokról indultunk neki a közös életnek, és egyáltalán az életnek. Együtt végeztük el a főiskolát, egyszerre léptünk munkába, azonos munkakörbe, csak persze más munkahelyen. Kocsis Aranka re, mert... — Mert különben nem lehet kibírni. — No igen. — Most már megvallhatom, akkor nagyon zavarba jöttem, mert nem értettem az egészet. Ha az ember egész lényét kitölti a szeretet, mint ahogy mondtad, ha a szeretet megolvaszt bennünk minden gyarlósá got, ha általa önzetlenekké és nagyvonalúakká le szünk, akkor mit nem lehet még kibírni? Mit kéne kibírni? Egyáltalán, hogy kerül egymás mellé ez a két szó! Párbeszéd a házasságról — Hm. — Hát lehet szeretni összeszorított fogakkal ? — Hm. Mit mondhatok neked? Átkozottul fáradt vagyok. Évek óta átkozottul fáradt vagyok. — Hm. — Az én házasságom rettenetesen nehéz. Hajaj, de nehéz. Lehet, hogy szép, talán néha még boldog is, de reettenetesen nehéz. — Hm. — Mostanában talán már mintha könnyebben viselném, mivel a fizikumom kicsit megerősödött. De mikor a gyerekek még kicsik voltak, aztán jöttek a betegségek, háromszor operáltak, idegösszeroppanásom volt... — Hm. — Hogy bírom? így neveltek. Hogy mindig mindent végig kell csinálni és kibírni, akár összeszorított fogakkal is. Aztán, hogy mindig szolgáljak valakit. Ezt is jól belémverték. Én egész életemben szolgáltam. Még szerencse. És egyformán nem volt semmink. A havi fizetésünkből rakosgattunk félre minden egyes tányérra, kanálra külön-külön. De jöttek a gyerekek, és én évekre kiestem a munkából. És akkor jött ez a szerep magától, ha már egyszer én úgyis otthon vagyok... És lassan enyém lett minden gond, baj a háztartásvezetés, a gyerekek körül. Szóval minden, ami családi, azt én végeztem, én intéztem, a férjem sokszor már nem is tudott róla. Mert minek is zavartam volna őt ilyen apróságokkal. — Hm. — Hogy le kell vinni a szemetet, hogy sír a gyerek, vagy orvoshoz kell vinni, elromlott a villanykapcsoló ... inkább csöndben magam megcsináltam mindent, minthogy még neki szóljak, kérjem őt, aztán vagy megteszi, vagy majd csak később, amikor éppen ráér, amikor már rég késő. Még vasalót is tudok javítani, képzeld el. Nagy eredmény! Tehetséges ember a férjem, kétségtelen. A kezdeti évek után mindFotó: Könözsi járt kiugró eredményeket ért el a munkájában, sikerei voltak. Én ezt elismertem, és beláttam, hogy nem lehet úgy alkotó munkát végezni, ha minden fél órában megszakítják az embert, hogy vigye le a szemetet. Odáig jutottam a munkája iránti megértésben, hogy pl. hétvégenként szó nélkül fogtam a két gyereket és reggeltől estig róttam velük a várost meg a környékét, csakhogy neki legyen legalább két nyugodt napja hetente, amikor végre tökéletes csöndben dolgozhat, olvashat, és egyáltalán foglalkozhat önmagával. És ugyanígy teltek el a nyaraink is. Ö a szabadságát a munkájával kapcsolatos utazásokkal töltötte. Természetesen, egyedül. Mit csikóskodtunk volna mi olyan komoly dolgoknál. Én meg levegőztettem a gyerekeket a hegyekben, a víz mellett, hogy legalább nyaranta jó levegőhöz jussanak. így estem el fokozatosan a munkámtól, a reményétől is annak, hogy valaha is megbízható, jó szakember legyek. Ugyan melyik munkahelyen vesznek komolyan egy több gyermekes családanyát, aki folyvást hetekre kimarad a munkából, akinek nincs ideje még a szakirodalom rendszeres olvasására sem, csak felületesen tájékozott. Ugyan miféle eredmények várhatók attól! — Hm. — Aztán egyszercsak észrevettem, hogy otthon a családi életből is kiszorultam. Várjunk csak, nem is jól fogalmazok. Azt vettem észre, hogy szétmállott, eltűnt körülem az is, ami addig hajtott, ami addig összefogta a napjaimat, minden energiámat. A szolgálat. Igen, egyszercsak a gyerekek nagyok lettek, önállóak, az iskola, mindenféle körök; később klubok, a barátok, kirándulások, én mindebből lassan kikoptam, már nem volt rám szükség. Sőt! A férjem ekkor lépett a negyvenes éveibe. F’fúúú, veszélyes évek! Hajajaj, ne is emlegessük, igazán kérlek! Jobb csak elsüllyeszteni ezeket a dolgokat elökotorhatatlanul mélyre. Akkor kaptam idegösszeroppanást... — Hm. — Hirtelen dög egyedül lettem. — Hm? — No jó, igazad van, eddig is egyedül voltam, csak nem akartam talán észrevenni, vagy áltattam magam, vagy... A fene tudja hogyan vannak ezek a dolgok . . . Igazán, olyan szörnyű nehéz ... néha úgy érzem, hogy agyonnyomnak, egyszerűen belepréselnek a földbe és én megfulladok ... — Hm. — Nem, nem kéne orvoshoz mennem, nehogy azt hidd, nem vagyok még csak neurotikus sem. Csak hát néha szörnyű nehéz, igazán, és úgy érzem, mondom, hogy megfulladok. Azt hiszem, hogy az ilyen embernek, mint az én férjem is, akit ennyire leköt a hivatása, nem lenne szabad családot alapítania. Ezzel a tapasztalatommal nem vagyok egyedül különben. Mert az ilyen emberrel nem lehet együtt élni, csak mellette. — Hm. — És nem lehet ám megharagudni rá, nehogy azt hidd! Mert jó, meg minden ... És még csak szólni sem lehet semmit, mert azt mondja, hogy az ember nem olyan, mint itt ez az asztal, hogy mindig egyforma és mindig ugyanott áll. És igaza van, mit mondjak! Csak hát bírja ezt ki valaki! Hogy egyszer tűz, aztán meg jéghideg ... — Hm. — Én nem tudom megítélni, mit hogyan kellett volna, és egyáltalán, lehetett volna-e másként. Hát volt más választásom? A fene tud okos lenni még akár utólag is. Hm. Talán könnyíthettem volna egy kicsit a sorsomon, ha én is randevúzni járogatok. Nem gondolod ? Ez most úgy látom, nagy divat. A sorstársaim közül jónéhányat ismerek, aki így védekezik. Bár ki tudja, védekezés-e ez náluk csupán! Én igazán nem tudok már semmit. Tény, hogy a munkában, a házban, ahol lakom, mindenütt ebbe botlom. Csak hát a gyerekek! Meg lehet nézni azt a gyereket, amelyik mellől az anya randikra járogat. Félénkek, bizonytalanok, vagy éppen hisztérikusan idegesek, fékezhetetlenül vadak. Most is van egy ilyen kis pártfogoltam, már csak a munkámból kifolyólag is, akit az anyja kardlappal ver, csak pusztuljon már előle, mert ő siet, ö türelmetlen. Jaj, én ezt nem tudtam soha megtenni, mélységesen megvetettem mindig az ilyesmit. De hát hogyan kell akkor, mondd, hogyan ...
