Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-08 / 19. szám

Látogatóban a Szólj, költemény! kétszeres győztesénél

Mihez kell a vers? Hát, erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, s bármit felelek, megközelítés marad. Ha azt mondom, a vers arra jó, hogy általa körülnézzünk és igyekezzünk tisztába jönni azzal, ami minket valaha is körülvett és jelenleg is övez, nem vagyok messze az igazságtól. Ha azt állítom, a vers arra jó, hogy belső lázadásaim reményeit életben tartsa, hogy egyedül lehessek önmagámmal, hogy levetkezhessem a világ nyűgeit, akkor sem mondtam hamisat. A nyilvánosság és intimitás felfedezéséhez, a mindenségérzékeléshez kell a vers, és végtelenül sorolhatnám, mihez még. És mégis, ennek ellenére, mindig, mindenkor újra kell kérdezni: mihez kell a vers? Az óvodásaim is érzik, amikor verset mondanak, valamiféle bennük s kívülük egyszerre rejtezkedő melegség feszültsége tölti meg a termet, érzik, hogy amikor Weöres, Nemes Nagy Ágnes vagy' Kulcsár Ferenc versét mondják, nem a pajtásaikkal társalognak, nem viccet mondanak, huncutságot, hanem titkot közelítenek, fölfedező úton járnak. Jól ismerem ezt az érzést, hiszen az alapiskolát Jókai szülővárosában végeztem el. Kőrös István tanító bácsi anyanyelvemet és helyes kiejtésemet pallérozó felügyelete alatt léptem először verssel a nagyközönség elé, s csak mosolyogni tudok magamon, hogy akkor a mainál kisebb lámpalázzal. Néni tudom, mitől van ez, hogy érettebb fejjel egyre lámpalázasabb vagyok, de a sejtésem az, hogy' a gyermek természetesen éli a verset mint közeget, nem úgy, mint a felnőtt. Tisztábban, őszintébben, még bakizásában is sudárosan. A nagyabonyi (Veiké Blahovo),négy tanerős óvodában, amelyet 1979-tői vezetek, legnagyobb gondunk mégis a gyermekek szókincsének gyarapítása, a nyelvi kreativitás fejlesztése. Azért mondom, hogy mégis, mert ha elfogadom, Ivogy a gyermek a felnőttnél természetesebben éli a verset mint közeget, akkor ez a nyelvre vonatkoztatva is érvényes. Illetőleg érvényesnek kellene lennie, ha a gyermeknyelvet nem terhelné a család, a szülők vagy akár a falu nyelvhasználati gondatlansága. Bár a család szociális minősége a nyelvi felkészültség területén is halvány különbségek kimondására ösztönöz, a gyerekek hároméves korukban lényegében szerény szókinccsel lépik át óvodánk kapuját. Ami az ötvenhét gyermek óvodai rajtját illeti, egyharmaduk szövetkezeti, egvhannaduk munkás, egy pedig hivatalnok-értelmiségi családból kerül hozzánk, s a helyes nyelvhasználatra elsősorban az utóbbi családok helyeznek hangsúlyt. Tudjuk, valamennyi tájszavunk érték, s hogy a tájnyelv használatának helyi tudatot sugalló szerepe sem megvetendő, de a tájszó köznyelvi megfelelőjét is el kell sajátítania a gy ermeknek. Abonyban például azt mondják, kukás, bagú, kű, a kakasra, a bagolyra, a kőre. A köznyelv, s egyáltalán a helyes magyar beszéd elsajátításához egyetlen s igazi segítséget a vers és a népdal szolgáltathat, beleértve, persze, a gyermekjátékokat, mondókákát is. Játszunk is rengeteget a gyerekekkel, s a szülők a megmondhatói, három esztendő alatt hány kötetnyi verset, mondókát tanulnak meg nálunk a gyerekek. S mert az előbb elmarasztaltam nyelvhasználati figyelmetlenségeinket, hadd mondom el a szülők javára, hogy minden általunk ajánlott mese- és gyermekkönyvet szó nélkül megvásárolnak a gyermek könyvespolcára. Nagy eredménynek tartom ezt, s hiszem, ez a családi gyermekkönyvtárat megalapozó

gesztus szép lassan önfegyelmező, önpallérozó anyanyelvi és olvasói tudattá érik. S ezzel újabb felelet fogalmazódott meg a bevezető kérdésre: mihez kell a vers? Nagy túlzás lenne azt állítani, hogy nekem a hivatásomhoz kellett, de mégis engedtessék meg nekem ez a szerénytelenség, egyrészt, mert hirtelenjében képtelen vagyok másként fogalmazni, másrészt, milyen óvónő az, al^nek nevelői pályáját nem jellemzi a magyar s az egyetemes gyermekköltészet szerény ismerete és forró szeretete. Tudom, vannak ilyen óvónők is, de a java a gyermek személyiségének fejlődésében éppen ott nyújt óriási teljesítményt, ahol

a gyermek érzelemvilágának, kifejezőkészségének határait verssel, mesével tágítja. Ezt egyszer s mindenkorra Léván (Levice) tanultam meg Gergely József magyartanártól aki nemcsak emberségből, barátságból mutatott diákjainak példát, hanem a költészet szeretetéből is. Ö volt a Juhász Gyula Irodalmi Színpad vezetője, amelynek a hatvanas évek végén én is tagja lehettem, s függetlenül attól, hogy ma már jóval korszerűbb, kifejezőbb színpadi formanyelven szólnak irodalmi színpadaink, vagyis, ahogy a múlt évtizedben találóan átkereszteltük: kisszínpadaink, a Gergely József éltette oratórikus színház, mondhatnám azt is, versszínház, máig csörgedező élményforrás. S nemcsak számomra, hiszen amikor befejezve az iskolát a hetvenes évek elején Truchly Gabival eljöttünk Léváról, addig-addig szervezkedtünk, míg életre

nem jött az akkoriban országos hírű dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Fókusz Irodalmi Színpad. Sorozatban hoztuk a díjakat országos fesztiválokról, s a jeles szlovák műbíráló, irodalomkritikus és fordító Karol Wlachovsky a Dobolás a túloldalra című Válek-műsorunkról azt írta a szlovák sajtóban, hogy a szlovák kisszínpadok ezentúl Dunaszerdahelyre járhatnak tanulni. Azóta, persze, nagyot változott a helyzet, most a szlovákiai magyarok mehetnének Zeleneére, Martinba s a jelenkori szlovák amatőr színházművészet egyéb központjaiba, ez azonban semmit sem változtat a tényen, hogy a vers és a versmondás általános iskolás koromtól kíséri életemet. Eddig ezt valójában nem is fogalmaztam meg, most, hogy elhangzott a bevezető kérdés, s kirajzanak az élmények, emlékezetem filmkockáin még hangok is felélednek. Ahogy egy-egy Weöres-, Válek-, vagy éppen Tóth László-gondolatot kidomborítottam. A

a vers?

nőszövetség Szólj, költemény! szavalóversenyére a szövetség abonyi alapszervezetének elnöke küldött, mondván, próbáljak szerencsét, helytállunk-e a szlovák és az ukrán versmondó nők mezőnyében. Kétszer indultam, 1979-ben Tóth László átkelés, 1980-ban Weöres Sándor Dob és tánc című versével, s mindkétszer győztem. S újból felötlik bennem: mihez kell a vers? Hát ehhez is, hogy bár más-más nyelven, de ugyanazt mondjuk, mi nők, asszonyok, szlovákok, ukránok, magyarok. Mindig ugyanazt és sosem elégszer: békét, szeretetet, önállóságot, méltóságot, rangot minden embernek, nemzetnek, népnek. Hogy elég volt már a kötésből, oldások kellenek, békesség az alkotó munkához, az önkifejezéshez, az önmegvalósításhoz. Elég a gyermekeimre néznem, hogy igazolva lássam az asszonyi óhajok jogosságát; egyáltalán nem szerénységből, inkább érzelmi hiányoktól bizonytalan a fellépésük, a megnyilvánulásaik, akárcsak szüléikben, bennük is erősebb a védekező, mint a kezdeményező reflex. Es vizuális fantáziájuk, ugyanolyan halvány, mint szókincsük, ezért is szolgált valamennyiünk örömére, hogy a legutóbbi rajzos foglalkozáson, amikor a családot festették, olyan sok jó, fantáziadús, lelkiállapotukat kifejező rajz született, vagyis az elsoroltak ellenére nincs nagyobb ok az aggodalomra. Az önkifejezés eszközeinek, a határozott személyiség jegyeinek megszerzésében eséllyel induló gyermekek járnak ebbe az óvodába is, akik. remélem, majd az alapiskolában is fognak szavalni, bár ezen a téren lelkifurdalásom van, hogy az abonyi alapiskolában egyetlen gyermeket sem készítettem föl szavalóversenyre. De hiába, hetente kétszer próbálok mint karénekes a Jarábik Imre vezette dunaszerdahelyi Bartók Béla Vegyeskarban, a Vöröskereszt abonyi éneklő csoportját is én vezetem, s nem is olyan régen még a lévai szép napokat idéző Truchly Gabi, ma már Jarábikné rendezésében a Lüszisztraté című egyfelvonásossal jártuk a falvakat. Egyébként egy dunaszerdahelyi lakótelepi lakásból indulok minden nap a háromkilométernyire fekvő Abonyba, hogy mindig újra kezdjem. Mert meggyőződésem, csak így lehet, akárha verset mondanék. Vagyis, újabb válasz a kérdésre, a lényegében megválaszolhatatlanra: mihez kell a vers?

Lejegyezte: Szigeti László