Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-08 / 19. szám
A könyv mindenkié írók olvasómozgalmunkról Karel Houba Mindaz, ami arra ösztönöz bennünket, hogy érdeklődjünk a könyvek iránt, s szeressük a könyvet, jó és hasznos. így tehát minden bizonnyal jó és hasznos a nők olvasómozgalma is, amelynek célja szépirodalmi könyvek propagálása a magyar nemzetiségű olvasók körében. Van, aki korábban, van, aki később kerül kapcsolatba a könyvvel, de ez nem lényeges. Az a nap, az a pillanat fontos, amikor az ember kezébe veszi a könyvet, legyen az regény, novellás vagy verseskötet, és elkezd olvasni. Lehet, hogy aztán leteszi örökre, de az is előfordulhat, hogy rabul ejti őt. És idővel tudatosítja, a könyvek nemcsak látókörét bővítik, hanem általuk bepillantást nyer más emberek leikébe is, hogy örömeivel, gondjaival nem áll egyedül, hogy egy könyvben megleli saját problémája megoldását is. Ezért szép, értelmes és értékes olvasómozgalmuknak azt kívánom, hogy legyen mind sikeresebb, nyerjen meg hívének minél több olvasót. Az a megtiszteltetés ért, hogy A fehér paripa című regényemet lefordították magyarra, és olvasómozgalmuk egyik kötelező olvasmányává választották. Alighanem azért, mert hőse egy fiatal nö, akinek sem a hivatását tekintve, sem a magánéletét illetően nem egyszerű a sorsa. Bevallom, könyveimben rendszerint a férfi hősöket részesítettem előnyben, de az érthető, hiszen a szerző minden hősébe ad valamit saját magából, tapasztalataiból, élményeiből, hangulataiból. És ha van egyáltalán valaki, akit meg tudunk ismerni, akkor a legalaposabban csakis saját magunkat. Ezért a férfi íróknál gyakoribb a férfi hős, mint a női. A nőkről pedig inkább az írónők tudnak hiteles képet rajzolni. Egy nap mégis megpróbálkoztam ezzel, s hogy sikerrel tettem-e, vagy sem, ezt csak olvasóim — önök ítélhetik meg. Mindenképpen nagy volt a kockázat, amelyet, azt hiszem, még egyszer nem vállalnék. Úgy gondolom, az írónak olyan emberekről kell írnia, akiknek lelkivilágával valamiképpen azonosulni tud. Nálam ez abban nyilvánul meg, hogy ahogy öregszem, úgy öregszenek a hőseim is. Nem tudnék fiatalokról írni, mert nem ismerem mentalitásukat, nézeteiket, gondolkodásmódjukat, érzelemvilágukat. Olyasmiről írni, amit az ember csak közvetve, „másodkézből" ismer, mert nem élte át személyesen, veszélyes dolog. Ezért készülő regényem főhőse pontosan annyi idős, mint én, vagyis hatvannégy. Hiteles érzéseket, élettapasztalatot, életfilozófiát közvetít, azt, amit én átéltem, amit én érzek. Az író sorsa hasonló a színészéhez: az olvasó (illetve a néző) előtt feltárja legbensőbb énjét, lemezteleníti lelkét. Az írónak annyival könnyebb a dolga, hogy ezt nem a színházi reflektorok fényében teszi. De mindkettőjük belső megnyilvánulásának lényege ugyanaz. Szétosztják magukat, s minden eljátszott szereppel, minden megírt regénnyel mintha magukból is elveszítenének egy darabot. Végezetül minden magyar nemzetiségű olvasónak kívánom, hogy csak jó könyvekkel találkozzon, amelyek — ha az igazság kedvéért az élet árnyoldalait is megmutatva ugyan — mindig az élet oldalán állnak. Hiszen mi másért születtek, mint az életért, az élet szépségéért. Becsüljük meg, védjük az életet, hiszen csak egyszer születünk meg, életünk megismételhetetlen. Vincent Sikula Azok közé tartozom, akik könyv nélkül elképzelhetetlennek tartják életüket. Nemcsak azért, mert író vagyok; gyermekkoromtól rajongok a könyvekért. Annyira szerettem olvasni, hogy a könyv társammá lett, azt is mondhatnám, a kezemhez nőtt. Mindemellett egyszerű falusi szegény családból származom, így a könyveket a papiak vagy az iskola könyvtárából kölcsönöztem. Sokgyermekes családban születtem, az olvasás szeretetében mégis magányos maradtam. Néha, ha szép idő volt, naponta átvágtam a szántóföldeken, hogy a kanyargó ösvényen haladva eljussak búvóhelyemhez, ahol zavartalanul, egyedül lehettem a könyvvel. Néha csak*a pacsirta éneke zargatott. A könyv révén ismeretlen tájak kapui nyíltak meg előttem, amin túl szívesen elkalandozott a gyermeki lélek. Máskor viszont észre sem véve, hogy átszelve tekervényeit megrövidült az ösvény, szinte repültem volna, hogy a könyv nyújtotta élményt megoszszam valakivel. Eleinte válogatás nélkül faltam a könyveket, bárki bármit ajánlott, elolvastam. Később megtanultam különbséget tenni köztük, de a viszonyunkon ez mit sem változtatott. Sőt, az még mindig bennem él az akkori kisfiúból, hogy most is repülnék búvóhelyemről barátokat keresni, megosztani gyermeki, most már talán felnőtt lelkesedésemet. Mindig örömmel töltött el, ha másoknak is élményt nyújtott az olvasás, ha könyvszerető barátokra leltem, ha könyvet cserélhettem. A könyvszerető emberek barátsága számomra mindig szép és hasznos. Felnőttként is az a gyermek vagyok és szeretnék maradni mindvégig, aki könyvet olvasva örül vagy a könynyeit nyeli, ha a könyvbeli hősök sorsa jóra vagy rosszra fordul. Talán ezek a vágyak bátorítottak, hogy tollat fogjak, hogy megfogalmazzam első kezdetleges, suta mondataimat, és megtaláljam az utat az olvasóhoz. Bár könyvbújóként már nagyon sok társamhoz, olvasóhoz utat találtam. Később, íróként sem változott meg a jó kapcsolatunk. Az író-olvasó találkozókon, de másutt is megismerkedtem emberekkel, akik elmondták észrevételeiket regényeimről. Hányszor megtörtént, hogy férfiak között, söntésben tudtam meg, könyveim számukra is, ha nem is csodát, de szerény, intim szobát jelentenek, amelyekben bizony kritizálnivaló is akad, s én mindig szívesen fogadtam bírálataikat. De ez a férfiak között volt így. A nőkkel általában másként történtek a dolgok. Velük egy Ideig csak a nyugdíjasok klubjában beszélgettem. Például Modrában, ahova kötődöm is egy kicsit, hiszen a városka fölött lakom, és eleinte azt hittem, az idősebb nénikék nem olvassák könyveimet. De tévedtem. Meggyőződhettem arról, amikor a Vilma vagy a Sárgarigó című kötetek hősnőiről beszélgettünk, hogy mennyi olvasóm van körükben, na de a fiatalabbak között is. Néha úgy hiszem, ennyi olvasót meg sem érdemiek. Mindez nagyobb szigorúságra sarkall, és arra, hogy jobban tiszteljem az embereket. Örömmel tölt el, hogy a nőszövetségi olvasómozgalom pártfogói ugyanúgy ajánlják könyveimet a fiatalabb nőknek és a bölcs néniknek, a magyar nemzetiségű asszonyoknak, mint egykoron én ajánlottam a számomra élményt nyújtó könyveket barátaimnak, a hozzám legközelebb állóknak. Örömömre szolgál, mert érezhetem, tapasztalhatom, hogy ma is rengetegen vannak azok, akik boldogan és érdeklődéssel olvasnak, sőt, néha saját tapasztalataikkal arra ösztönöznek, hogyan próbáljam még jobban kifejezni az én emberi és írói igazságomat, vagyis a társadalmi, a közös emberi igazságot. Duba Gyula A régi faluvilágban — melyhez gyerekkori emlékeink fűznek — keveset olvastak az emberek. Nem volt rá mód, sem energia és figyelem a fárasztó munka után, drága volt a petróleum, kevés a szabad idő. A könyv sem volt olcsó, s a pénz másra kellett, a politizáló férfiak legfeljebb újságot olvastak. A hasznos tennivalókról tudósító kalendárium volt a népolvasmány. Az életforma az olvasásra egyetlen, aránylag alkalmas életszakaszt engedett : amíg a gyerek iskolába járt. A másik — bár kevésbé fogékony — kor az öregség. De ez az idő fáradt tudattal, meggyengült látással már nem lehetett az ember életében az olvasás kedvező időszaka. Mégis, ha emlékeink között olvasó nők képe után kutatunk, akkor a múltból öreg parasztasszonyok, nagyanyáink árnya sejlik fel előttünk, ahogy fekete ruhában, szemüveggel bibliát vagy imádságos könyvet olvasnak. Az idő változásával — amely falun különösen felgyorsult — kezdődött az emberi életformák metamorfózisa. Falvainkból kirajzottak a tanulni vágyó fiatalok, a parasztvilágban polgárjogot nyert a szakképzettség és magasabb műveltség szüksége. Bővült a szabad idő, a házi munkát egyre inkább gépek és technikai berendezések végzik. A rádió és televízió jelenlévővé tette a faluban a modern tömegkultúrát. A változások az életforma útját általában — a nőkét pedig különösen — a gyakorlatias, a hagyományokra támaszkodó ösztönélettől a tudatos szellemi életforma irányában egyengették. Mindezek eredményeként egyre növekszik az olvasó nők tábora. Velük együtt gyarapo(nőij)
