Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-01 / 18. szám
„vizet fénnyé változtatni" ■yi itott szemem az éjben. De én l\l y nem vagyok vadnyúl, aki őrszeme önmagának. A nyúl fia szüntelenül ott él, ahol született. Orrcimpájót virág csiklandja, hamarosan puskapor fintorítja. Bukfencre is ott lövik fészke közelében. Én elmegyek hét határon, hét világon túlra. De ha majd a holdban könyöklők, akkor is ereklyémre nézek. Nyitott szemem a holdban. Már vér a szemem, dér a sisakom, de csak nézem ereklyémet: ezt a mén-zabolát. S mire a jégvirágok a pára kríziséből felnőnek előttem s hivalkodik reggelre a tél: ereklyémet leemelem az ablak bitójáról s megmelegítem számban. Megrázom fejemet, két orcámnál nagy a csilingelés. De az Aranykoszorú, a kitüntetések hallgatnak örök sötétben. Hallgassanak. Nincs más ereklyém. Hozhattam volna egy csipetet a legelői mohából. Ahol kiskoromban álmomból ijedtem rá a vérpados alkonyatra. Sírván barmaim rémületére, jutott eszembe először, hogy nekem is meg kell halnom. És megtarthattam volna egy véres ballonkabátot. Harmincegy golyó ütötte át, de csak bőrét csípték a fiúnak, bizonyítva: létezik csoda is. Figyelmeztetve: nem véletlenül maradsz élve, még sokat akar tőled a sors. És nem hoztam szálat se a balkáni nő hajából. 1 Nagy László Ereklye Nézem ereklyémet az ablak bitóján. Nyitott szemem a télben. Akkor is így néztem s láttam: férfiak jönnek rudakkal, kötelekkel. Örök-ostoba inkvizíció. Rátörnek az eretnekre, a fekete ménre, a betöretlenre. Közben hány cigarettát sodrok s füstölök égre, tudja az ég. Ahol a füst jár kéken, a lófogak ott vicsoritnak, nem veszik be a zabolát. Anyánk sikongat. Kötelek szakadnak, ostobák esnek hanyatt. De akár a keljföljancsik, inogva újra merőlegesek s lóhúgytól, habtól csatakosan vonulnak tanácskozásra. Ezek eltörik derekadat, gyönyörűm. Ezek fejbe lőnek. Ezek hurkának töltik véredet, szívem. Add ide tenyerembe megsebzett szádat. Add a szemedet szememhöz. Ezt a vasat pedig a széna selymével becsavarom s te játszva beveszed. Enyém vagy már, nem az övék. Én a tiéd. Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz. Megnyílt a világ harsonásan, ló és lovasa szűz repülésben arányozza a tornyokat, magaslatokat. Hótól, tajtéktól vagyunk fehérek. Anyánk pedig beleőszül, hogy elvesztünk, elmentünk örökre. Riadalmas ablaka elé álljunk, gyengédség lovasszobra a hóesésben. Ingereink a tavaszt hívják, jönnie kell. Már nyílik a százszorszép. Nyitott szemem a tavaszban. Ménemet fényesítem vőlegényévé kancácskáknak, özvegy kabláknak. Mert háború után az ember még a pacsirtát is ekébe fogná. Mert láttam én, miképpen vonul a törzsmének arkangyal-tábora hullámozva völgyön-hegyen nyugatra, a germánok vasfazekába, — immár kiherélve meggyalázva, ágyéktól bokáig vérharisnyásan. Csak a terebély gyümölcsfa, aki fölöttünk állt, ő mondhatná el, mit művelt époszi ménem ä virágpor évadjában. Esztendő múlva a kiscsikók tábora táncolt lángján a tavaszi gyufavirágnak. Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán, csak átváltozott. Nézem ereklyémet addig, addig, míg a jégtáblás Dunából ő veti föl a fejét szalagosán, s fölemelkedik szárnyaival. Csupa igazgyöngy a tollazata s már csapkodja ablakom. Hív egy tiszta vágtára, kerek repülésre megint. Már a kupolákon dobolunk s a romlás pokoli kobakjain. Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben. Nagy Zoltán illusztrációja (nő 14) Radnóti Miklós m m" m jr m s jirjr m (1909—1944) Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyűléptű béke! száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szőlőszemben alszik így a bor ahogy te most mijjennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kisért a dalló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még ? Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomo/ygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! Paul Éluard Jó igazság Forró a törvényed ember Hogy a fürtből bor legyen Hogy a szénből tűz legyen És a csókból újra ember Kemény a törvényed ember Érintetlen megmaradni Háborúban és nyomorban S halálos veszélyben is Szelíd a törvényed ember Vizet fénnyé változtatni Valósággá ami álom Testvérré az ellenséget Ősi s újdonúj e törvény Ez tökéletesedik A gyermekszívből kinővén A legfőbb értelemig. Illyés Gyula fordítása
