Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-01 / 18. szám
A hír gyorsan szétfutott. Az emberek hitték is, meg nem is, mert csak bolond tehet olyat, hogy a több helyett a kevesebb után nyúl. Vasárnap már az első harangszóra a házak előtt ácsorogtak. Saját szemükkel akartak meggyőződni a valóságról, ami sikerült is nekik, mert Gergő Juliskával ment a templomba, meg jött is. György még oda sem ment, mert szégyellte kudarcát. A pajtába húzódott, ott rágta magát. Volt miért haza vergődnie a katonaságtól, szégyent hozni az anyjára, magára, egy senkiért! Ha akkor, a verem alján megfojtja. talán soha nem derül ki, hogy ki tettel A sok miért szinte megbénította. Órákon keresztül kereste rájuk a választ, de nem találta. Az egyik hétfőn Juliska nagymosáshoz készülődött. Már vasárnap este beáztatta a szőtteseket. Sógor fát készített, helyére tette az üstöt. Hajnalban, míg a két nő bent serénykedett, kimosta a dézsát, húzott bele vizet, hogy könnyítsen Juliskának. Ők ketten mácsonyát bökdösni indultak. Még a nap fel sem kelt, amikor Juliska már egyszer leforrázta a ruhát, az apraja meg a kerítésen lebegett száradni. Hogy fog örülni a nénje, ha minden jól megy, még be is mángorolhatja. Gondolt egyet, és befutott a szobába. Kiválogatta a ruhák közül az egészvarrott kötényét, a szoknyáját, a fehér, hímzett szélű nyakbavaló kendőt, hogy kimossa, nem hagyja az utolsó napra... A szalagokat gyorsan lefejtette. Egy órába sem telt és azok már a kihúzott kötélen libegtek. Jó kedvében menyegzős nótákat énekelt. Az öröm, a munka kipirositotta, még az éhségről is megfeledkezett. Amíg hűlt a ruha, többször a kerítéshez futott, nem látja-e meg Gergőt. Dologidő volt, körülötte egy teremtett lélek sincs. A libák után nézett, azok békésen üldögéltek szárnyuk alatt a sok aprósággal. Vitézt nagy keservesen a barázdára kényszerítette, hogy vigyázzon. Azzal nagy gyorsan felfelé igyekezett. Kinyújtott bal kezével a karókat számolgatta, a tizediknél megtorpant, de a munka nem hagyta az emlékeknél időzni. A megsúrolt szőttesek, törülközők az üstbe kerültek, majd a lepedők, a pendelyek és a gatyák. — Milyen szép idő van! — sóhajtotta. Csak a csönd nyugtalanította valahogy. .. Körülnézett, mert kicsit félt és nene hangját hallotta a levegőben: „Ha rosszak lesztek, elvisz a kódos, ebatta kölykeji!" Kell is ő már a koldúsnak, az inkább a kenyér után kapna — nyugtatgatta magát. A kiszedett ruhákat a nagyteknő oldalánál a sulykolófával jól megveregette, kétszer is kiöblítette, utána a kerítésre rakta. Felöntötte az üstöt és a pitvar előtti sámlira telepedett, hogy szusszanjon egy kicsit. A kapunál mintha az anyját látta volna ... — Szent isten! — csúszott ki a száján. — Jaj, csak be ne gyűjjön! Amilyen kegyetlen, még agyon is üthet! Elment, hála istennek, elment! Kiszaladt a kapuhoz, hogy meggyőződjön. Az anyja már lefelé haladt, egy lepedőt tartott a hóna alatt. Elszégyellte magát az előbbi gondolatáért. Ha lesz ideje, majd segít neki is. Hiszen jót akar, szegény feje, a maga módján, de neki ez a jóság nem kell! Kigyömöszölte a ruhákat és rámerte a forró vizet, majd beszaladt a kamrába szódáért, hogy jól beszórja vele. — Hová is tettem, no hová is? — leguggolt a polc elé, amikor egy árnyék vetődött a falra. Először megijedt, de aztán tovább kutatott, mert azt hitte képzelődik, de azért lopva felnézett, és az árnyék létezett! — Gergő! — kiáltotta boldogan. Istenem, hányszor fogja majd így meglepni és eltakarni a kiváncsi szemek elől, a mindenes kamra csöndjében! Lassan felállt, két kezét hátra tette, és ujjai azt üzenték az árnyéknak: — Nincs ebíd, nincs ebid, kis uram! A válasz késett. „Minket má nem lehet kettesbe hannyí" — hallotta Gergő hangját. — Nem az ebíd kő, mi ? — kérdezték az ujjak. Meg akart fordulni, mikor a válasz megérkezett, ami fogóként szorította ökölbe játékos ujjait. Az egetverö sikoly belészorult. Egész testét megremegtette. Azt hitte, menten összecsuklik. A polc hol közelinek, hol távolinak tűnt. György a kamra döngölt földjén állt szétvetett lábakkal, meztelen felsőtesttel. Feje a gerendát súrolta. A teste kemény volt, mint a szikla, a szeme könyörgött... A kamra ajtaja lassan kipréselte a napot, a kulcs fájdalmasan sikottott a zárban. — Nincs menekvés! Nincs menekvés! — zakatolt bódult agyában. A kérő szemek egyre türelmetlenebbek lettek, egyre idegesebbek, de ö nem ordított, nem kiabált, hogy az ajtón kívül rekedt ne örülhessen gonoszsága felett. Mert ezt is ő intézte így! Harcol, de hangtalanul a rettenetes erővel szemben. György fogai már a düh kavicsát őrlik, Juliska teste kígyóként vonaglik, erőlködik, a nagy dulakodásban. Az alacsony ágy sarka megadja a kegyelemdöfést, hogy megvédje a szégyentől, a gyalázattól. György meglepődve tartja az élettelen testet, amely érett gyümölcsként az ölébe hullott. Hogy mennyi idő telt, el, ki tudhatná? A kamra csöndje pedig titoktartó. Juliska vinnyogó sírást hall. ami összevegyül valami ismeretlen zene foszlányaival... Szeme előtt vörös, sárga karikák táncolnak. A feje méhkasként zúg, fel akarja emelni, de a párna fogva tartja. A remegő szemhéja alá lopakodó fény csípősen belemar, az éles fájdalom könnyek formájában menekül le orcáján. Időbe telik, míg felnyitja a szemét. A kamraajtó tárva-nyitva, szúette ajtaján a legyek melegednek. Bódult agya lassan tisztul az otthagyott ruha, a tenniakarás felültette, de visszahanyatlott... Vitéz két nagy mancsát az ágyra tette, kezét, arcát nyalta nyüszítve ... — Istenem, mi történt velem? Körülnézett, de alig látott valamit. A dunyha békésen simult testéhez, inge begombolva. — Istenem, édes jó istenem, mi történt velem? Krisztusom! György volt itt! — erre a fájdalom újra beléhasított. — Talán nem történt semmi, talán megkönyörült rajtam! — Ettől a gondolattól kissé megnyugodott, de egész teste úgy zsibongott, mintha csalánnal verték volna össze. — Jaj, a ruha! Fel akart ugrani, de a fájdalom beléhasított az alsó testébe. A felismerés borzalmától visszahanyatlott, és kétségbeesett sirás tört fel belőle, ami úgy forgatta az ágyon, mint a tűzbe esett lepkét a fájdalom. — Meghalni! Meghalni! Egy egész élten keresztül cipelni a szégyen bélyegét! Nem! Nem! — sírta. Menni, rohanni akart, de merre, hová? Felkászálódott, de kába feje az ágy szélére kényszerítette. Tehetetlenül ült a dunyha vékony kék csíkjait bámulva. Mit tud majd mondani az övéinek és Gergőnek? Felduzzadt ajka le-legörbült. — Ostobaság! A veremben nem bírt vele, a puha párnák között meg igen ... ?! Ki hinné el ezt neki?! Hallgatni! Hallgatni, mint a sir! Eszelősen kapta le az árulkodó lepedőt, hiszen minden pillanatban megérkezhetnek ... Az ágyra tiszta huzat került, bevetette, utána ledobálta magáról a ruháit, és tisztát vett fel. Összekócolt haját megfésülte, koronába feltüzte. A tükörbe pillantva felsziszszent duzzadt ajkai láttán. Majd kitalálok valamit, majd kitalálok, és kiszaladt. Először a maga szennyesét mosta. Szeme ijedten rebbent, nem jön-e valaki. A cirokkefe röpködött a kezében, a kimosott ruhákat az üstbe dobálta. A nagy fakanállal dühösen kevergette, gyömöszölte a ruhákat, mintha minden mérgét, keserűségét azon akarná kitölteni. Ahogy így erőlködött, csípős fájdalom nyilallt az alsó testébe, ez megállította ... Berohant a pitvarba, az ajtót magára zárta. Beállt a dézsába, és kapkodva csapkodta magára a vizet. A gyomra a torkában volt. feje zúgott, meg kellett kapaszkodnia a dézsában. Az idő sürgette, óvatosan kinyitotta az ajtót, és undorral kiöntötte a vizet. — Csak még ne jönnének, csak még ne jönnének! — hajtogatta. — Hány óra is lehet ? — tűnődött. A forró víz gejzírként csapott fel az üst oldalán. Valami eszelős sietség vett erőt rajta. A nehéz lepedőket is könnyedén emelgette, meg sem várta míg kicsit kihűlnek, leöntötte őket hideg vízzel, hogy minél előbb végezzen velük. Már teregetett, amikor meghallotta Gergő hangját. — Csak mennyé, Andris, ón beirlek! Gyorsan énekbe kezdett. Szándékosan háttal állt a kerítésnek. Keze alatt repültek a ruhák, és ő énekelt, de belül a sirás kontrázott. Gergő óvatosan a háta mögé lopakodott. Befogta a szemét, pár pillanatig álltak ...-v Be jó kedved van! — súgta a fülébe. Juliska csak hallgatott, mert a sírással küszködött. — Nem hallod, he? — De, de, hallom — nyögte. Gergő keze után nyúlt, igy annak keze hátrább csúszott és hüvelykujja rátalált a dudorra, amit a hajkorona csak félig takart el. — Szent isten, mit csinátá?! Fordó meg, hallod?! — Nem! — tiltakozott, de Gergő erőnek erejével maga elé fordította. Juliska a mellére borult. — Szent isten, mit műveié magadvá? Juliskának nem jött hazugság a nyelvére, csak a sírás rázta vállait. — Ne ríjjá, árt a szímp szemednek! Mi van, mi törtinlett, nem szoktá te rinya csak úgy...? Meleg tenyere átsütött a vékony ingen, ettől Juliska még jobban elkeseredett. Gergő nem tudta mitévő legyen, elfogta a türelmetlenség. — Szó má valamit! — Hát, hát az úgy vót, ahugyan bementem a mindenes kamrába ... — No, és? — Hát csak... Hazudni, hazudni, bíztatta a hazugság ördöge. — Rettenetesen sijettem, hogy mire meggyünnek a nenéjék, vígezzek, oszt úgy ebotlottam, a fejem meg neki az ajtónak... — Ládd, ládd, kis butám, mer mindig többet csinász, mint bíró! És minek kő magadot ennyire hajtanod ? Körülnézett. Szeme megakadt a szoknyán, kendőn, ami csak úgy szikrázott a napban. Neki is összeszorult a szive: szegény, hát ezért hajszolja magát, hogy időben minden meglegyen, és most szégyelli magát... Valóban a szégyen húzta le Juliska fejét, mert megfogadta, hogy soha-soha nem fog hazudni, még apróbb dolgokban sem, és főleg neki nem, s lám, a kényszer ráviszi a hallgatásra, a hazugságra! Ha összemarakodnak. kettőjük közül valamelyik a földön marad, a halálát pedig ö senkinek nem akarja ... Ha már túl lesz ezen a mai napon, és megnyugszik, majd később, mindent elmond, még a vermet is, de most korai lenne! Legalább is így gondolta. Sértette Gergő gyöngédsége. Megérdemelné, hogy az emlékeik pofonköpjék! — úgy gondolta. — Juliska, figyelsz? — Ühü. — Nekem így is teccő! — mondta, és lassan felelmelte melléről a fejét, kitámasztotta az állát. — Hallod, málnaszem, hallod? Nekem mindenhugyan teccő! — Ámen! — rebegte felduzzadt, kékülő ajka. — Fáj? — Nem. — Szerencse, hogy nem repötek ki a fogajid! — Ühüm. — Én tudok rá gyógyírt... (folytatjuk)
