Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-04-17 / 16. szám

Hátuk mögött a kőkrisztus pihent. Idörágta sebeit belepte a moha, letöredezett szemhé­ja alól sokat látott, átélt, fájdalmas köszem meredt a semmibe. Csak az eső varázsolt bele néha életet. A selymes, minden szeny­­nyet oldó víz, cseppek formájában meg­megpihent mély szemgödreiben. Imre jött Simonnal, úgy fújtattak, mint egy gőzgép. Hirtelen megtorpantak az út köze­pén, úgy tűnt nekik, mintha a terebélyes fák árnyékában Krisztusnak társa lenne. Szemérmetes kiáltott rájuk. — Mija, tán a kőkrisztust örzitek? — Magunkot, magunkot, pajtyi! — mond­ta Gergő. — Hé, kászálóggyatok, mer eltáncóják a muzsikán a fődet alóllatok! Felálltak, és szótlanul elindultak a falu felé. A két jó barát^ utánuk, de olyan szertartáso san, mintha most lépték volna át a templom küszöbét. Jó kedvük kerekedett. Cigarettát sodortak. Imre az egyiket Gergő kezébe nyomta. Si­mon meg majd megfulladt, mert nevetés közben torkán akadt a füst. Lassan beérték a sétálókat. Imre és Gergő elővették a dorom­bot, énekelni kezdtek. — Juliska, tedd rá, az angyalát! — Jaj be sürgős — mondja, és az előtte haladó hatujjú Panni csizmáját bámulta, amikor nagy kacagást hallott. Körülnézett, és Györgyéket látta elhaladni mellettük. — Krisztusom! — szisszent föl. Simon ránézett, és gúnár módjára kihúzta magát. Juliska arca vörösen lángolt. — Jaj, csak fő ne kérjen! — nyöszörögte rémülten. — Ne fi, akit én megfogok ...! — szuszog­ta Simon. A kocsmához érve tanakodtak: — Ide hallgassatok, az vóna a legjobb, ha te, Gergő a kocsma faláhó állná, mink meg Imrével fővátva táncótatnánk, és ki nem annánk a kezünkből No jó? — Má ketten ösak megőrzitek! — mondta Gergő, és Juliskára nevetett, aki a zsebken­dője csücskét bontogatta, hogy pénzt ve­gyen elő. — Ne veszöggyél ewe, a keresztapán van a nyílásnál. Május első vasárnapja volt, sokan össze­jöttek. Mindenki látni akart valamit, még az öregek háta mögé a padokra is felálltak. A lányok egymásba kapaszkodva álltak, sze­müket éhesen járatták a bent maradt legé­nyeken. A türelmetlenségtől, a csizmájuk sarka már lyukat taposott a földbe. A zené­szek már készülődtek. A kocsmáros fia meg­adta a hangot. A harmonika felnyekerdült, a sip, a duda, a citera utána iramodott: Máiét ettem, megígette a számot... Bepréselték magukat a nyíláson. Simonnak, ennek a nagy darab fiúnak, se hangja, se hallása nem volt, csak egy hely­ben topogott és fújtatott volna, ha Juliska nem vezeti ügyesen. Már Miklósék is járták. Nenét a kíváncsiság fölállította egy köre, amivel az oszlop volt megerősítve. A párja a hóna alatt tekingetett befelé. Juliska meglátta őket, és feléjük vonszolta Simont, hogy rájuk mosolyoghasson, ami nagyon jól esett nekik. Egyszer csak nene alatt megindult a kő, gyorsan az oszlopba kapaszkodott. Sógor nagyot nevetett, a tü­deje hozzá füttyentett. A felesége korcába kapaszkodott, amin néha-néha a taktust ütötte. Micsoda éneklés, kurjongatás, lábdobo­gás! A jó idő, a zene megtette a magáét, még a gondokról is megfeledkeztek. A gyomruk üres, de a kedvük nagy, és ez a fontos! Lám, lám, milyen kevés kell a boldogság­hoz! Sokan tanulhattak volna tőlük, hogy hogyan lehet még az öregkort is megszépíte­ni. Sógor és nene együtt kacagott. — Kerengölöset! Kerengölöset! — ordítot­ta valaki. A jó kedv tetőpontjára hágott. Néhány mezítlábas gyerek is ott topogott a forgatag­ban. Simon nem mert nekifogni a keringö­­nek, de Juliska a hátán verte az egyet-kettőt, így elboldogultak. Miklósék forogtak mellet­tük. — Hallom, Miklós már elszánta magát — szólalt meg Simon. — Hát te? — Anyámék mát zargatnak. — Csak belé kő vágnyi! — Ajaj! — sóhajtott. — Csak nem fisz? Erre a nagy darab legény arca elszomoro­dott. , — Tudod, hozzám máj csak a fődér... Eh, ne is mongyá semmit, Juliska, én már csak megmaradok magnak! — Ha engednek a jányokl — Vagy a szüle, he? — Szabad ? Imre megszabadította Simont, és Gergő felé táncoltak, aki a zenészek mögé húzó­dott. — Vetek bele lenmagot, a szeretőm elha­gyott ... — énekelte széles mosollyal Imre, és minduntalan kifelé kacsingatott. Ott fo­rogtak, peregtek a zenekar előtt. Miklós lekérte Juliskát. — Jusztinka? — Serér tolakogyík llusvá. — Ény is szomjas vagyok. — Imre, hozzá sert! — kiáltott ki Miklós. Imre gyorsan fordult. A korsókat letette az asztalra, és sietett lekérni Juliskát Miklóstól. — Juliska, elgyütt a apád is. — Az gyühet, csak a szülém ne gyűjjön! Juliskáék az apjához táncoltak. Szegő arca ragyogott az örömtől. A zene elhallgatott. — Maga is itt van, Miklós bácsi? Ö válaszul bólintott, és lánya kipirosodott arcában gyönyörködött. — Nem fázó? — erőltette a szót. — Á, dehogy! — Hát nem láttad, Simony hugyan meg­forgatta?! — szólt közbe nene. — De, de! — Hát megyünk, mer szomjas a gigánk! — Csak mennyetek! Keresztülverekedték magukat az ácsorgó­kon. — Itt a jány, hun a ser? — hangoskodott Simon és helyet keresett, hogy leülhessen. Lassan besötétedett. A pádon ülő vénsé­­gek szeme keresett, kutatott, mint a vizsláé. A fejek össze-összeborultak, mindent látni akartak, mindenkit jól szemügyre vettek. Megtárgyalták, hogy ki-kinek a rokona, án­­gyikája, jó- vagy rosszakarója. A Szegő gye­rekeket is jól szemügyre vették. Julist várták, aki tavaly búcsúkor Margittal együtt jól meg­fűszerezte a vigalmat. György szemében kegyetlenség ült. Nem táncolt. Az emberek találgatták is, hogy mi lehet ennek az oka? Csak nem Ferenc, aki állandóan Miklósék körül forgott, vagy llus, akivel összebüdösödtek, mint annak idején a két jó barátnő, a Julis meg a Margit. Vagy a nagy darab Simon? Csak a torkukon ne akadjon! Juliskát a két fiú felváltva forgatta. Ritye nagy jókedvében az asztalon állt. Bele-bele­­suhintott a levegőbe a zenészeket majd lesodorva. De most mindenki Juliskát figyel­te, aki Imrével forgott eszeveszetten. — Csak nyízzenek, hogy folyjon ki a sze­mek! Be cseréník Gergővel — Mér nem cserész? — No iszeny, Gergő meg is nyomorítana! György barátai kihívóan nevettek, mikor feléjük táncoltak. — Ne töröggy velek, csak a kínnyokba röhögnek, Juliska! Juliskát a csúfondáros nevetés sértette. Eszébe juttatta, hogy a veremben őt György jól kiterítette, látott mindent, meg fogott is, és most biztosan azon röhög! — Lassabban, mer közéjek esünk. — Ne fíj te attól Hát a szeginy legíny is legíny, az annyok büdös keservit! Meg a járomszeg nekem is itt veri a lábam szárát! A vihar már litánia óta dúlt a Szegő portán, mert az apa készülődött, hogy megnézze a szórakozókat. Felesége ezért úgy pattogott, mint az ostor, szeme villámokat szórt. Dühét csak tetézte, hogy Füles Panni gyereke beki­áltott az udvarba, egy szelet mákos kalács reményében a hírrel: — Julis nénye. Ács Gergő hurimázza ám a jányátl A hír Szegőt sietésre sarkallta, a felesége meg csak menjen utána, ha mer! Most ö vágta be úgy az ajtót, hogy a kulcs az udvarra pattant! — Ne! — kiáltott vissza és már ment is. Ácsorgás és nézelődés közben megszomja­zott, és megfeledkezett a feleségéről, aki már nenóék mellett duzzogott. — Be szípek — húzta csúfondárosan a szót —, hát ezér tátyátok a szátokot itt már dilutántó, hogy ilyen senkik hurimázzák. de ha bemék, fötöröllöm velek a muzsikát! — Hallgass már! — szólt rá csendesen nene, de Julis csak mondta a magáét. Szerencséjükre a zene túlharsogta őket. Sógor nagy erővel Julis karjába markolt, és felfelé húzta. Nene hirtelen a másik karját ragadta meg, és a kapuig meg sem álltak vele. — Ha hozzá merő nyúnyi, vagy a muzsikán botránt csinyányi, te feksző be előbb a koporsóbal — Sógorból végtelen indulat su­gárzott. Julis hátrahökölt ekkora düh láttán, szólt volna ugyan, de sógor belefojtotta a szót. — Meg ne nyikkannyá, mer viged, hallod! Ki reszketett, ki verrasztott mellette, mikó beteg vót, mi? Csak mink ketten! Csak főló­­ditanyi, bevetnyi a pitvarba, mint a krumpis zsákot! Nagyon jól tuttad, cigány, hogy az én Terkám száz kézve kap utána! így lenyíznyi a más gyerekit, Julis, pedig minden anyának kedves a magzattya, csak neked nem! — Kódos, akkó is kódós mind a kettő, de Gergő százszorossan! — toporzékolt Julis. — Fog be azt a mocskos pofádot, mer belélípek! — ordította sógor. — Gyuri, Gyuri, hallgass! Hát mi lett ve­led ? Ilyennek még nem is láttalak! — Hát most látó, de utojjáre! Julis szabadulni akart, de sógor nem en­gedte. — Tud meg, az a kódós, az őszve megkéri a kézit, az az, már meg is kírte! Julis kirántotta magát és futásnak eredt, sógor és nene meg utána. — Verne meg benneteket minél hama­­rébb az isten! — ordította feléjük köszönés helyett. — Itt maradó, sárkány! — markolta el nyakán a kendőt sógor, és útját állták. — Ha kódós is Gergő, de akárkihő hozzá mirheted! — Nem kő! Nem kő! Nekem nem kő! — Neked nem is. de a jányodnak, igény! — Látnyi se akarom! — Vóna szíved-lelked közéjek állnyi ?! — Van! És lessz is! — De akkó a nyakadnak ugrok! A Farkas köne mi, a gazdag Farkas, de máj leszek én farkas, de a torkod bánnya! Még a Miklóst is rád uszítom! Sógor ugyan a sárkány megölésére ké­szült, de ha nem bír vele, legalább jól meg­­sebzi. — Ha behúzod a farkadot, Miklósvá egybe meg is lehetne, ha pegyig nem, én állom, egy büdös filléredbe se kérő! Ennél több nem kellett Julisnak. Nekiesett sógornak, aki kénytelen volt a kerítésig hát­rálni. — Ha ezt meg meritek velem csinyányi, én rátok döntöm a házat! — Dönteníd ám, mint a májosfát, csak vigyázz, nehogy feléd döjjön! — Csak károgj, halámadár! — Fogok bíz én, de minő szipen, mer ügyi, ény is láttam a Zsiga hátojját, nemcsak te! — Mer. tán rád döllesztette? — Nem a, azt te kaptad, mikó ügyi, fakípní hagyott... — Mive elé nem hozakogyik ez a fáratt halál? /folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom