Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-03-20 / 12. szám

takoznak a kommunisták, a köztársaság egysége mellett szállnak síkra. Helmecről 970 zsidót hurcoltak el 1944-ben.

Tisztelettel írom le a Felső-Bodrogköz mártírjainak nevét. Kazsimér Géza és Tutkovics István a spanyol háborúban haltak; Jakab Bertalant itthon vitte el a francia fogságban szerzett baja. Leczó Mihályt a magyar hadsereg katonái kínozták halálra. A Felső-Bodrogköz köztársaságbeli és háború alatti ellenálló gócait — Flelmec, Lelesz, Szentes, Zétény, Nagykövesd, Bodrogszerdahely (Ptesany, Zatín, Vet Kamenec, Streda n. Bodrogom) — kommunisták szervezték. *

A második világháborúban 52 helmeci pusztult el.

1944. november 28-án Királyhelmec felszabadul.

S a háborúból megmaradt életeknek nincs idejük felocsúdni, az öröm még a szájuk széléig sem ér — lecsap a büntetés.

1948 februárja, Csehszlovákia Kommunista Pártjának hatalomátvétele véget vet megpróbáltatásainknak. Elkezdődik a beszéd ideje. Tíz esztendeig tartó Odüsszeia, tíz évig tartó tragédia és drámaidő fejeződött be. Szinte a drámai katarzis állapota következik. Ritkán látható történelmi napsütés.

Egyes számban szeretném mondani gondolataimat, nyelvem untalan a többesre vált. S ez nemcsak szemérem vagy önérzet dolga. A kollektivitás az ötvenes évek meghatározó élménye és létformája. Ebben benne az van a múlt — a drámai töltésű közös élmények sora —, a keserű történelem, a becsapottságok s a görcsös felismerés: együtt a rossz is elviselhetőbb. Benne van összebúvás, primitív mozdulata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, mert a közössség védelem, igazolás, több emberi biztonság.

A népi többes, a közösségi többes a kis népek létműfaja.

Ezután ismét jelentkezik egy kettős tudatú állapot: megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. Szlovákia magyar parasztsága elsőnek mozdul a közös felé. A korábbi tíz esztendő állandó változásai, e változások tanulságai nagy szerepet játszanak a nehéz, sokszor kényszerű elhatározásokban: belépni, nem belépni? Menni, avagy várni? Korszakos dilemmát kell felfogni, megválaszolni és eldönteni órák, napok, esetleg hetek alatt ezerszer becsapott, földhöz ragadt paraszti értelmekkel. Ez is drámaidö. Anyám és apám nehéz leveleket ír. Üzengetnek és írnak, menjek, segítsek.

Petőfi Sándor és a helmeci kommunista mártírok emléktáblája Könözsi István felvételei

mondjam, mi a teendő. Meggyőződéssel, de élmény és tapasztalat nélkül hajtogatom a közös egyedül üdvözítő voltát.

Ugyanezt tesszük, amikor táblásitják a parasztok százados szőlőit.

Azt tapasztalom: az élet kritikus helyzeteiben, veszélyhelyzeteiben, élet és halál dolgában a szülőföld mindig megkeres. Segítséget kér. Együttérzést, személyi jelenlétet. Visszaigazolást. Lakodalmakban az öröm visszaigazolását, halálokban a fájdalomét. De kéri a közös gondok, dilemmák, az élet közös terheinek visszaigazolását is.

A szülőföld-érzés az állandóan sugárzott jelzések visszaigazolása is.

És tovább a változások: az 1960-as területi átszervezés folytán megszüntetik Királyhelmecet, mint járást. Ezáltal közigazgatási, gazdasági, kulturális szinten már csak önmagát képviseli és jelenti. Város. Kisváros.

A hatvanas évektől kezdődőn ezt a vidéket is eléri a demográfiai robbanás, elkezdődik a városba áramlás ... Felsö-Bodrogköz történelmében nincs állandóság, lakói folytonos változások részesei.

Apám, anyám, család-rokonságom, a Felső-Bodrogköz népközössége ebben a közegben élt. Ezt örökölték, ezt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen van a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés, az önvédelem mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha rossz is az élet. így inkább csak visszafelé mondani azt, ami már elmúlt, és nem ütni vissza. Gyermek és ifjú koromban ezt szívtam magamba, s mindez tudatosult bennem. Nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A meghúzódás, a jobb időben való reménykedés, a megtartó tétlenség számomra idegen. Mindennek az ellenkezőjét kívánom magamban kialakítani: a szükséges emberi aktivitás és ésszerű cselekvés készségét és képességét.

Megáldott avagy megátkozott-e engem szülőföldem egy ilyen életrajzzal?

Adtál gyermekkort, ennek partjai komorak; amit tenni kell,

minden kötelesség:

az iskola, a kapa, a gereblye; kárpótlás talán a szabadság, mert a mező szabad, a dinnyeföld, a legelő, a szőlőhegy; megismertetted velem a nincstelenséget, az istállóban sokszor melegebb volt, mint a házban; betűre a reformátusok iskolájában tanítottak; itt ismertem meg az emberek feje fölé növő hatalmat: bírót, csendőrt, jegyzőt, papokat, a 38-ban bevonuló magyar katonákat; a veszélyhelyzetekben zsúfolásig telt templomot, a szűk határú református nézést, s azontúl a máshitüeket; itt tör fel bennem először az igazodás szándéka; mit tiszteljek és miért? Ki a követendő? Korai gyermekkorom vajon egyidős volt-e az akkori idővel — kérdezem magamtól gyakran. Nem volt-e rajtam koravénség avagy mindenre csodálkozó naivság?

Ezután a katonák ideje: apámat parancsolták országot gyarapítani Erdélybe, Jugoszláviába. majd a szovjetországba. Parancs. Búcsúk, világot csapkodó nóták és — bukás. Győzelmet csak nótákban éltek. Bakaföldrajz, bakaemlékezet. Történelmi bakasörs: felhasznált emberek, ígéretek, ígéretföld — halálok vagy összeroppanások.

Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket: a szökevény és fogolyarcokat, a hazatéréseket, a kapituláns közkatonát,

akik váltig mondják, ismétlik egyetlen hősiességüket — megmenekülésüket. Ezután a győztesek jöttek, harcot vállalt partizánok, s velük együtt a táborokból hazatántorgott zsidók, majd tétova, új hazát kereső áttelepültek s az utolsó hullámmal a háború vámszedői: felelősségre vonás elől, más országból menekülők, hazát cserélt hazudozók, átutazók, sokan, sokan.

Ezután elvetettél magadtól szülőföldem, Magyarországra mentem iskolába.

Öt év múltán visszajöttem. Visszafogadtál, helyet adtál. Kenyeret. Reményt. Február után lassú örvényléssel az élet felszínére vetettél. Ekkor mentem el tőled.

Mentünk és nem mutatta senki az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónusunk. A magam nemzedékét nem irányították, nem tették sínre, befolyásos szülői kezek nem vasalták meg etőtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség inkább megrémített óvatosság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő féltés.

így mentünk el otthonról, a szülőföldről. Tanulni. Azzal az ígérettel búcsúztunk, hogy visszajövünk — művelstséggel. Évszázadokon át beidegzett életmintákat gondoltunk ösztönösen utánozni, a szegényfiú-pap, a szegényfiú-tanító legendává beszélt példáit, akik iskolát járván hazatértek. Alig is ismertünk másmilyen életutakat: szülőföldtől a szülőföldig. Ilyennek a mondták és énekelték a katonákat, így beszélték az amerikánusokat, akik messzire mentek, azokat sokáig várták haza.

Szülőföld — haza, az érzések így határolták be a világot.

A háború után mi voltunk az első nemzedék, aki a gyermekkor határán elment otthonról, s nagy részünk azóta sem ért haza. Elszármaztunk. Az ismertből az ismeretlenbe szakadtunk, kiléptünk egy bejárt körből, mikorra iskolai műveltségünkre ébredtünk, már részesei voltunk egy óriási méretű sodródásnak: a faluból a városba, a kisvárosból a nagyobb városba, a nagyvárosból a még nagyobbá ... Munkahely, tisztségek, az ígéretesebb érvényesülés irányába. S azóta is egyik hullám a másikat követi ezen az úton. A csehszlovákiai magyarságnak a háború után ez meghatározó mozgásiránya, alapjában e mozgásirány behatárolja szellemi életünk kialakulását is. A szülöföld-szülöföld életutak mellett a szülőföld-világ lesz a másik megjárt út. S ma ez már nemcsak egyéni, hanem tömegélmény. Kettős forrású élet, kettős tudatú állapot: szülőföld, a világélmény, ez a kettősség jellemzi irodalmunk élményforrásait is, s tükrözi tartalmi-formai irányulásait is.

A csehszlovákiai magyar kultúra irodalomközpontú, viszont irodalmunk erősen szülőföld ihletésű, szülőföld indíttatású, szülőföld telitésű. Szellemi életünk, irodalmunk állandó tétele a hovatartozás érzése, a hovatartozás-tudat. Rám is vonatkozik ez. Könyveim alakjainak nagy része sorstörténelem kifejezője. Sorsok, az idő és a társadalmi történés összefüggéseiben: sorsok, amelyek kifejezik a történelem pillanatidejét; sorsok, amelyek magatartások hordozói. Úgy érzem, számomra a hazatörténelem, szülőföld történelem is. Valamikor fellengzős „nagytémákkal" kezdtem az Írást, rájöttem, a közelit, a legközelebbit kell előbb elmondanom, emberi létem, emberi nevelésem közegét kell a világ elé emelnem, mert minden kis életben ott van a világ nagysága, bűne, gyarlósága, s ereje is. A mi életünkben is jelen a nagy irodalmi műveket éltető erő.

Ezt próbálom.

És ösztönösen is az élet perifériájáról közelítek, ezért írtam meg a „parasztvárosi" suszterokat, zsidókat, a börtönön, katonákat, csendőröket, csempészeket, tanítót, papot, parasztokat, hadiözvegyeket, orvost és sokakat még közegem életrajzából...

Anyám: „Ha anyám jut eszembe, a végtelen időre kell gondolnom. Volt egy varázsszava: majd. Ha nem volt kenyér a háznál. így vigasztalt: holnap majd lesz. Ha a frontról késett a tábori lap, azt mondta: holnap majd megjön. Ha lázban fetrengett valamelyik gyerek: holnap majd jobban lesz.

így mérkőzött az idővel, nyíltan sohasem fordult vele szembe: háttal állt az időnek. Majd — ezzel az egyetlen szóval a mindennapi életet hódította el az időtől. Naiv reménnyel. A „majd" a holnapot jelentette, de jelenthette az örök időt is, az örök védtelenséget, az állatias vak hitet az ártatlanság győzelmében. Majd — jelenthette az élet mindennapi lehetőségét — a lehetetlent is. Jelentette a napok, az év, az élet szükséges ritmusának felbomlását, az időszámítás felbomlását, emberi mivoltának kihullását az idő forgásából..."

Ellenpontja vagyok anyám időszámításának.

Apám: „Egyszerre hány élet morzsolódott benned, apám? Ezt szerettem volna megtudni tőled, és azt is, hogy hányszor hal meg az ember, amíg az élet éngedelmességgé, alázattá csendesül lelkében. A végsőn kívül hány halála van az embernek, apám? Ezt sem mondtad el, kit okoljak ezért? Téged? A beszédes idő rövidségét? Vagy magamat?... Azt vártam, elmondod nekem az életed, és én veled megyek mindenüvé. Nem utánad, hanem veled. Nem ismételni akartam az életed, hanem tudni, nehogy a földre törö engedelmesség útját járjam még egyszer..."

Ellenpontja vagyok apám gondolkodásának.

Lehetek ellenpontja a szülőföldnek is.

Valahányszor otthon vagyok, gyermekes ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét és az idősebbekét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár.

Kérdezem magamtól: a szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok — ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére —, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagunkat. Dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl, ez már nemcsak szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek része vagyok. S az út innen is tovább ágazik.

A közelmúltban író-olvasó találkozón vettem részt Helmecen. Az est befejeztével azt mondta nekem az egyik résztvevő. Jó, jó volt, amiket mondtál; de nem volt elég lázító, ide lázító beszéd kell, mert ami azon alul hangzik, az langyos víz. Azóta is ben-