Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-03-20 / 12. szám
nem feszül ez a szó: lazítás. Ki ellen tegyem? S minek az érdekében? — kérdezem azóta többször is magamtól. Eszembe jutnak a középkor vakhitű prédikátorai, akik a szentebb hit nevében beszélték szárazra szájukat, jutottak börtönökbe vagy szenvedtek máglyahalált. Minden kornak, minden napnak, minden nagy és kis közösség életének megvan a konkrétsága: mai életünknek is. Indulataink, fütött gondolataink elejére én ajánlanék egy más tartalmú kulcsszót, konkrétság. A napok gondjainak és problémáinak hordalékát — mielőtt a lázítás csábító és kockázatos útjára lépnék — lefordítani a konkrétság nyelvére. Leföldelni önmagunkat. A kisebbségi lét sérelemérzékeny társadalmi terep: azzá teszi veszélyeztetettség-érzése; a kisebbségi térfélen kialakult önvédelmi reflexek; a vélt és jogos sérelmek; a szükséges megoldások elhúzódása; a többségi nemzettől való viszonylagos elmaradás tényei; az integrálódás egyoldalúságai; az önmagunk sorsába való beleszólás hiányérzete stb. A magam tapasztalata szerint a nemzetiségi élet ilyen magatartásformákat alakít ki: a közöny, a belenyugvás, a komfort, a minden úgyis mindegy, elvégre jól élünk; egy könnyítő kincstári optimizmus; a sérelmek szintjén való gondolkodás. Ha objektív képet akarok életünkről, mindezt konkretizálni kell. A konkrétság, számomra elsősorban önarcunk vizsgálatát jelenti. Az elmúlt két évtizedben nemzetiségi életünk negatív tendenciáinak okait nagyrészt önéletünk határain kívül kerestük. Viszont önmagunk nemzetiségi természetrajzával keveset foglalkoztunk. Kevésszer álltunk méterrúd alá, éppen ezért nincs önmagunkról alkotott hiteles képünk. Önvizsgálat, számomra ez is kulcsszó: folytonos nemzetiségi önvizsgálat. Mert ki ellen lázítsak, ha nemzetiségi intézményeink padsorait lassan nem tudjuk megtölteni? Lázítás, konkrétság, önvizsgálat, s az ebből ágazó kérdések. Népi kultúránk helyzete : hagyományainkat ápoljuk csak, avagy műveljük is? Mert az ének lehet elismétlés, de teremtés is, a tánc lehet elismétlés, de teremtés is, a pedagógia lehet utánzás, de teremtés is, az Írás lehet imamalom, de teremtés is. Egyidősek vagyunk-e a mindenkori idővel? Nemzetiségi életünkben van-e elég megújulási képesség? Nemzetiségi életünk szimbólum területe nagyrészt az irodalom, különösen a költészet. De éppúgy lehetne jelképe a pedagógia, a szociológiai gondolkodás, az ésszerű gazdasági cselekvés ... Nemzetiségi önarcképünk hitelessége érdekében nem lenne szükségünk egy észszerűbb szemlélet kialakítására? Van emlékszülőföld és ugyanannak mai, valós képe. Mindkettő inspirál. Nehéz batyut csaptál a hátamra, szülőföldem. Nehezet, hogy egyszerre emlékeztess magadra és a világra. Nehezet, hogy lássam arcodon az öröm vonásait, a korszakos változást, de a gond árkait is: az atomizálódó emberi viszonyokat, a szerepüket vesztett faluközösségeket, az elnéptelenedő peremfalvakat, a nemzetiségi elbizonytalanodást. Nehezet, telve földeddel, hogy húzza vállamat, feszítse ereimet, hogy ne feledjem ezer arcodat, s gyönyörű nyelvedet. Olyan időn fáradozom, mint február után volt: a beszéd, a kimondás, a közösségi öröm, történelmi napsütés idején. — De is^eny nem ö vót! — Nem, nem, csak a eszembe gyütt. — Ide hallgass, Juliskám! Ö kergetett meg? No, mondd meg a igazat! — Juliska sírva fakadt. Sógor, mintha rugó repítette volna, villámgyorsan felült. A váratlan mozdulattól a két nő felsikoltott. — Csizsmát, nadrágot, Terus! — Szüzanyám, mi lelt? — Ide a hummimot! Hallod? — Oda hát... — csendesítette a felesége —, hova menni, a hóba, a setítcsigbe, no hova? Sógor visszahanyatlott, hallgattak. — ígetnyivaló marha! Hát ezér küdött apád után? Megállj sárkány, bennem a Szent György lovagodre akadtál — mondta és újból felült, a nagy mérgében a dunyhát püfölte. — Nyughasson, sógor bácsim! — Nem nyugszok! De várj. csak várj, eltöröm a bordájidot vín boszorkány! Bajkeverő barom! Hej, csak kapjak erőre! A levegő után kapkodó lábadozó most Rityére hasonlított. Amint kiadta mérgét, a fal felé fordult és nemsokára már az igazak álmát aludta. A két nö is ágyba bújt. Nene sokáig nézte a férjét,,a rózsafüzért morzsolgatta. Ha szegényre még utóbb is rájön, nekimehetnek a hegynek, gondolta. Reggel arra ébredtek, hogy sógor a hóval bajlódik. Kiugrottak az ágyból, hívogatták, érveltek, de hiába volt minden. Juliska gyorsan felöltözött, hogy segíthessen. — Haggyá, majd én! Ládd, ewe má bírok! — mondta nevetve. — De a kopja, a lándzsa még lehúzná a karomot. De megládd, gyün még a kutyáre dér! Kinyúvasztom, csak agygyig fő ne fordójjak! Avval a másik bolondva köne iket esszevarrnyi egy zsákba, oszt fővetnyi a kőbányába, a farkasok tavaszig elrágónnak rajtok! Nem is jött fel Julis, mintha megérezte volna a vészt. Sógort meg nagy mérge mind jobban talpra állította. Jött-ment, úgy evett, mint még soha! Lassan tavaszodott. A gondok, a munka már lehűtötte sárkányölö szenvedélyét. A szőlőt metszette, gyümölcsfákat tokolta, azt sem tudta, mihez kezdjen előbb. Juliska nagyon várta a tavaszt. A kis házuk környéke tele volt virágzó fákkal. Az édesalmafa rózsaszín virágain méhek zümmögtek. Talán gyermekkora óta nem látta ilyen csodásnak a tavaszt. Gergő iránti szerelme boldogan égett benne. Két hete, hogy találkozott Gergővel, a szilvafásnál. Sógor ugrasztottá haza a metszöollóért, amit a kamrában felejtett. Ö meg a maradék krumplit meg a régi karókat hozta haza szekéren. — Hé! Hová ilyen sebtyibe? — kiáltott Juliska után, aki szaladt volna, de a lábai nem engedelmeskedtek. — A hegyre — vetette felé, de nem nézett rá, a közeledő tehenek jármán jártatta tekintetét. — Nagyon haragszó? — Én? Hát nem te húztad fő az orrodot? Hallgattak. Gergő ostorával a földet piszkálta. — Tudod, nem vót mindegy, hogy úgy magamre marattam .. . Még a ínyivaló kedvem is ehagyott. Anyád meg örökki zargatott. Andris meg jó fökipőt, de jó tette, mer még mindig ott gubbasztania No, szent a bíke, Juliskám? Juliska is magát hibáztatta, hogy úgy bebújt, nem ment sehová. — No, nyízzé má fám! — kérlelte öt Gergő-Az ostort átvette a másik markába, és játékosan meglibbentette a szoknyáját. — Minő szótlan ez a asszony, csak nehogy ilyen is maraggyon! — Csak maraggyon, há nem? — Nem a. me ahun nem beszí a asszony, ott megette a fene! — Ne bomó, Gergő! — Hát a szemed hun hattad, mi? — bolondozott tovább Gergő. — Sehun — és lassan feléje fordult. — Azé nem vót szíp, hogy úgy rám se hederítetté! — De gundótam! — No iszeny! — a tehenek megindultak — Hó, hó, a tarkának borja van, azé nyugtalan! Jó lett volna még ácsorogni. Juliska tekintete megállt a kinőtt, feszülő kabáton, utána a szép kézen, amit talán jobban ismer, mint a sajátját, most mégis félt tőle. Gergő ujjai az ostor nyelét markolászták. Juliska szemöldöke megrándult, hátán végigfutott a hideg ... — Fázó? — Nem, Gergő, nem ... De mennyünk, az annyát várja a kis borjú! — mosolyodott el kedvesen. — Nem szökik meg! — Engem is várnak ... — Majd lemék, mondok valamit! — kiáltott utána Gergő. — Jó! — és visszaintett. Többször is megfordult, míg Gergő szekerét elnyelte az út. Sógor mosolyogva fogadta Juliskát. — Mi van? Tán kergetnek? — Nem, most nem, sógor bácsim, de találkoztam vele! — No ládd, azé csak előkerőt! — No! — Jó van, kisjányom, ennek én is őrölök! A fenti szőlőben Juliska is ásásba fogott. Sógor meg fütyürészve metszett. Gyorsan telt az idő. Itt is, ott is hangoskodtak, énekeltek, egyszerre minden megváltozott körülöttük is. Az újratalálkozás örömét dédelgette ki-ki a maga módján. A hegyen a fák még virágban álltak, a korai cseresznye meg a barack. Juliska indulás előtt a barackfa ágaiból válogatott, hogy otthon vízbe teszi a rozmaring mellé. Milyen sokat várt ettől a tavasztól, ettől az évtől. Érezte, hogy valami történni fog vele, ha netán Miklós megnősül, talán Jusztinka mellé is állhat. Egyre azt hajtogatta magában : Bár már itt lenne, bár már itt lenne ... Úgy minden megoldódna ... A tavaszi szél kicsit megbarnitotta, kék szeme még kékebb lett. Vasárnaponként olyan gonddal készült a templomba, mintha a kihirdetésükre menne. — Be szíp vágyó, drága gyerekem! — mondotta neki nene, és sokáig forgatta maga előtt. — Igazán szemrevaló vágyó! — toldta meg sógor. A várakozás izgalma kiült az arcára, ha rajta állt volna, már szüretel, pedig még csak a tavasz elején jártak. Ha nem látták, körülkörültáncolta a virágba boruló fákat, nem fért a bőrébe. Hogy gyorsabban teljen az idő, úgy dolgozott, hogy szinte belefogyott. Ezen nem is lehetett csodálkozni, hiszen férfi helyett is dolgozott. A két beteg csak billegett a barázdákban. Ő hantot tört, boronáit, vetette az árpát, mákot és mindent, amit kellett. Esténként, amikor a szőlőhegyről, a határból mindenki hazafelé igyekezett, ember és állat fáradtan mozgott. A szél megerősödött, a mélyedésekben még hó fehérlett. Juliska meg-megállt, a csizmájára tapadó sártól ö is alig mozgott, de boldog volt az elvégzett munka láttán. A szél felé tartotta szép arcát, tüdejét teleszívta friss levegővel, szeme a virágzó kökénybokrokra tapadt, melyek úgy hajladoztak, mint megannyi menyasszonyi csokor. Ez a tavasz már az ő tavasza! Minden nap, minden óra közelebb hozza a boldogságot. A remény körülmuzsikálta, cirógatta, és öszszeölelkezett a fáradtságával. Legszívesebben kitárta volna a két karját, hogy világgá kiáltsa boldogságát. Csizmája beleragadt az út sarába, a frissen vájt szekérnyomba. Milyen jó lett volna egyet perdülni, mint gyerekkorában. Csak Jakab és Miklós hiányzott a sárdagasztáshoz. Az ének is eszébe jutott ... Hogy elszaladt az idő! Még ábrándozott volna, de nene hangja sürgette. — Iparkoggyá, Juliskám! A tehenek is türelmetlenek má. Gyorsan összekapták még, ami hátravolt. A két öreget felültette a szekérre, ö a teheneket vezette. A nap és a szél a megfagyott föld tetejét porhanyósította. A hegyről lezúduló hóié megduzzasztotta a patakokat, sárgás vizük sebesen futott lefelé a kövekkel tarkított medrekben. (folytatjuk) (nő 15)
