Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-28 / 9. szám
A keskeny ösvényen vele szemben György jött lóháton. Még a lélegzete is elállt. Nyilván nagyon meghajtotta a lovat, mert párafelhö dőlt belőle. A lefékezett, tempót veszített ló idegesen táncolt. Juliska ki akarta kerülni, de György észrevette és elrántotta a zablát, hogy a ló keresztbe állt eléje az ösvényen. Szó nélkül visszafelé indult. György egész közel lovagolt hozzá, lábát óvatosan kivette a kengyelből, és a kiásott veremnél jól meglökte. Juliskát elnyelte a sötétség, a mélység. György leugrott a lóról, farára ütött és nagyot ordított rá: gyija! A ló elnyargalt. Juliska szerencsésen esett, de egész teste remegett. A fennakadt gallyakon keresztül Györgyöt látta, aki szétvetett lábakkal állt a gödör szélén. Nagyon megrémült, de megpróbálta leküzdeni félelmét, és könyörgésre fogta. így a legkönnyebb vele szót érteni, gondolta. — György, ne bomó, húzzá kil Ő meg sem mukkant, csak nevetett. — Húzzá ki, no! — fogta kérlelőre Juliska. — Nem azé taszítottalak belél — A jó isten álgyon meg, add a kezed! — A kezem? Most köne? — Ha nem segítő, ordítok! — Itt ordíthacc, a kutya se hallja! Majd én megtanítlak kesztyűbe dudányi, rúzsám! De meg ám, az anyád büdös keservit! A szavak, mint az ostor, úgy pattogtak. — Segiccsíg! Segiccsíg! — kiabált Juliska kétségbeesetten, mire György villámgyorsan leugrott. A lendülettől mellé esett. — Most megfizetek a pofonér, de meg ám! Az ittas György félelmetes volt, a hangja remegett az izgalomtól, méregtől, alig tudta türtőztetni magát, de ki akarta élvezni győzelmét, szinte sírva nevetett, fejét hátravetette, fogai kivillantak. — Megfizetek, meg a jézumát a fejednek! Azt akarnád ügyi, hogy ne báncsalak? — Azt! Azt! — sírta Juliska. — Kiső, rúzsám, nagyon kíső! — sziszegte, és mint a kiéhezett állat neki esett. Juliska érezte a havas szalmát, amint a combjához tapadt, és György tűzforró tenyerét. Feje az üreg oldalának vágódott, és szeme-szája tele lett földdel. A kabátjáról a kapcsok leszakadtak, ahogy György erős, türelmetlen marka szétrántotta. — Eressz! Eressz! — nyöszörögte, és arra ügyelt, hogy az eléggé ittas György ne tudja szétfeszíteni a combjait. Harapta, karmolta, ütötte, ahol érte. — Nem menekösz! Égisz őszig ezen gundókottam, jó kiterveltük! Juliska nem figyelte, mit mondott, csak fogóként szorította össze combjait. A haját tépte Györgynek, majd mellét szorító kezébe harapott. — Harapunk? A farkas párjáre akadt, a jézumodot! No majd én elnimítlak! Folyt a dulakodás életre-halálra. Juliska tudta, hogy nem menekülhet, de mig bír, vergődik, védi magát! György egyre jobban megvadult, a vér az agyába tódult. Kezei hol simogattak, hol téptek, rimánkodtak, de minden hiábavaló volt. — Azt akarod, hogy megfojcsalak?! — sziszegte. Ha nem engeded magad, isten úgy segítsen, megteszem! — Csak tedd! — kapkodta a levegőt Juliska. — Csak tedd csak fojcsá meg, de ütembe nem leszek a tejed! Györgyöt mintha fejbe vágták volna. — Nem lesző? — Nemi-r De mé nem? — Én ilyen vad baromé nem leszek, nem és nem! György feltérdelt, zúgott a feje. Gondolkodni próbált. — A Gergőjé igény? — mondta gúnyosan. — Má megmontam! — Awá lehet? — A testemve én rendöközök, amíg van bennem ílet! — Hát neki tartogatod magad, a kódosnak? Te, te, senki, te kódos! — Ha az vagyok, akkor mér köník, mi? — Azér mer kőní! Azér is magam alá kényszerítelek! Utánna méhető, de én szedem le a föjit! — Ha elengedő, gundókodok rajta! — No iszeny, jó fielen! Nem vót rá élig időd, nem? Szíve veretnyi a fejem, pofon ütnyi, arre vót, mi? Kiső, rúzsám, kísö, az anyád büdös keservit! Most szíveráglak! Fügen, nagyon rígen kíszőtem rá! György újból rávetette magát. Juliska érezte, nem bírja sokáig, szeme-szája tele lett szalmával. György is igyekezett eltakarni a száját, úgy érezte, már megfullad, a kiabálása is erőtlen nyöszörgéssé torzult. Megmaradt erejével oldalra fordult, lábát összekulcsolva maga alá húzta. György úgy forgatta, mint a sünt. Aztán teljes erejével keresztül dőlt rajta, két karja nekifeszült a comboknak. — Nekem is kinyúsz, nemcsak neki, de ki ám! Az ereje rettenetes volt. Juliska már nem bírt védekezni. György végigfeküdt rajta, ollóba fogta, két erőtlen karját a csuklónál kifeszítette. Juliska inge a nyakáig csúszott. Ekkor György vadsága lassan felengedett, gyöngéden cirógatta öt ajkával... — Juliskám, ne butáskoggyál, hallod? — Eresszél, eresszél — sírta Juliska. — Most már nem, nem lehet... Juliska összeszoritotta száját, fejét jobbra-balra ingatta. György kileste az alkalmas pillanatot, és a föld megcsikordutt fogaik alatt, amint nagy erővel a szájára tapadt. Juliska nem kapott levegőt. György a lábán ült, ő pedig tűrte a csókját, mert közben erőt gyűjtött a végső roham ellen. Egész teste remegett a félelemtől és a hidegtől... Öszszeszorította a fogait. Ha megfojt, hát legyen, az ő lelkén szárad! Istenem, most mindennek vége, így végzi egy veremben a havas szalmán!? — Eresszél, eresszél, vagy fojcsál meg, de ne kínozzál! — sírta. György már nem is hallotta a könyörgést. Tűzforró lehelete perzselte a ruhátlan hagyott mellet. — Gergő, istenem, Gergő, mindennek vége! — villant át Juliska bódult agyán. — Nem! Nem akarom — sikoltotta. Megfeszítette testét, úgy vergődött, mint a fába szorult féreg. Üvöltött. — Haggyál, hallod! Haggyál! Segiccsíg! Segiccsíg! György tenyere a szájára tapadt. — Nem! Most má nem, hallod?! Azé is magam alá teperlek! Utánna kinyújthatod magad Gergőnek, de előbb én, rúzsám! — Engedd el itet! Hallod?! Engedd el itet, míg szipen mondom! — György megrándult, térdeit maga alá húzta és hallgatott. — Engedd el itet, mer többször nem mondom! — Mennyéi haza! Ki hívott ide? — ordította most már György. — Hogy az isten rogyassza rátok az eget! És ment a szóváltás, de Juliska alig értett belőle valamit. György felugrott. Juliska megmerevedett lábát, kezét meg sem tudta mozdítani. Nagy nehezen fordult csak oldalra, hányingerrel küszködött. Vinnyogáshoz hasonló sírás tört fel belőle. Feje kifordulva tapadt a nedves földhöz. Ujjai a szalmás földtől szétálltak, egész testét rázta a hideg. Nem tudta, mi történik, azt sem, mennyi idő telt el a veremben, csak a hangokat hallotta. — Kapaszkoggyál! Fogd meg a karót! Sürgette a hang, de ö már nem volt ura az akaratának, a testének. — Mi van veled? A veremből senki nem felelt, csak a tölgyfa száraz levelei verődtek egymáshoz a szélben. Égő gyufaszál repült a mélybe, majd utána a segítő. — Fő tudó ányi? — rázogatta Juliskát, veregette arcát. — Jaj, jaj — sírta Juliska —, jaj, nem is tudom ... — Gyere, segítek! Nocsak, kapaszkoggyá! Juliska nem ismerte fel a segítőt, mivel visszafojtva beszélt, az ő szemét meg csípte a földes könny, még a füle is tele volt földdel. — Ide hallgass! Letérbityölök, te meg kapaszkoggyá a nyakamba! A szabadító a nyakába vette, mint a zsákot, és kidobta. Juliska a havas földre huppant. Tedd keresztő a karót a verem száján, hallod? Időbe tellett, míg megkereste a karót, és a nyílásra tette. A bentlévő is kirepült a gödörből. — Aliját fő! Gyere, elkísírlek. — Várjá cseppet, még kifújom magamot. — Hideg van, megfázó! — figyelmeztette, és felsegítette, gyöngéden takargatta fedetlen hagyott felsőtestét. — Ferenc?! — hőkölt vissza Juliska. — Legyen eszed! Csak kapaszkoggyá belém. No, mozdójjá! — bíztatta, és botladozva elindultak. — Ne rijjá no, ne ríjjá má — vigasztalta, és a karját simogatta. — Ferenc! Ferenc! Minő jó, hogy gyütté! Má majnem ... majnem ... — Ahhó még sok kő! — igyekezett viccelődni. — Jóságos istenkém! Jóságos istenkém! Jaj, álljunk meg! — De ne soká, mer hideg van! Juliska hó után nyúlt, Ferenc szintén, és mosdatta, kezét, arcát, mint egy gyereknek. — Tűrd be az ingedet, de előbb az enyimbe töröd meg magad, me kifújja a szél — mondta, és kirántotta az ingét, de Juliska nem mert beletörülközni. Juliskát a friss hó magához térítette. Ferenc a kezét, arcát törölgette, még az ingét is segítette a szoknyájába szorítani, a kabátot szorosan összefogta rajta. A háta mögött haladt. — Istenem, milyen különbség van kettőjük között — gondolta Juliska. Ahogy ballagtak csendesen, egyszer csak eszébe jutott a nagykendője. — Várjá, visszaszaladok! — Hadd, hadd! — Nem, Juliska, csak semmi nyom ne maraggyon! Ferenc villámgyorsan fordult, a kendőt jól kirázta, és belebugyolálta Juliskát. A fák között barangolt a szél, az ágakról szemük közé csapta a havat. Juliska megmegcsúszott, ilyenkor felszisszent, mert a csizmában nagyon sajgott a lába, alig tudott rálépni. Néha, néha hátra lesett... — Ne fi má, elvitte itet az ördög! — Ferenc, ne beszíjjünk róla, soha, de soha ne beszíjjünk róla! És errő se, senkinek! — Én nem! Neki meg nem lesz mive dicsekennyije! — Nem, hála istennek! Idejíbe vezéröt oda az isten. — Itt nem látott senki, csak az erdő, az meg nem számit! — vigasztalta, és állandóan takargatta. Mennyi gyöngédség szorult ebbe a nagy darab legénybe! Neki is tetszett Juliska, ha úgy adódna, ő a tenyerén hordaná. — Melegem van. — Az a jó, csak kapaszkoggyá a karomba! Gyakran meg-megálltak. Ha valaki megpillantja őket az erdő alatti kis ösvényen, azt hihette volna, hogy szerelmes párt lát, amelyben a szerelem tüze úgy lobog, hogy mindenről megfeledkeztek, még az éhes farkasokról is. Hogy ki szólt Ferencnek, ki figyelmeztette, Juliska soha nem tudta meg. Hogy ki lehetett? Talán olyan ember, akinek az életében még soha semmi nem sikerült. Akit az igazságtalanság folyvást lehúz, mint a láp az arra tévedőt. Akit az élet kegyetlenül megrugdosott, akit a falu emberszámba sem vesz. Sem gyermekkora, sem férfikora, de még öreg kora sincsen. Annak idején még a lányok között sem válogathatott, be kellett érnie a meghagyottal. A gyerekei megszületése után hétrét görnyedt, hogy jobb sorsra érdemeseket neveljen belőlük de álmai szétoszlottak, mint a köd, mert a halál erősebb az életnél. (folytatjuk) (nőis)
