Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-28 / 9. szám
ÁSGÚTHY ERZSÉBET (1895 -1984) A két háború közti nemzetiségi irodalmunk egyik jellegzetes vonása az, hogy feltűnően sok volt benne a nőíró. Persze közülük (és mellesleg a férfiírók közül is) csak a kisebbik rész érdemelte meg az írói nevet, a többség nem jutott túl a próbálkozás színvonalán. Ásgúthy Erzsébet a kevesek csoportjába tartozott. Egész életét szülővárosában, az egykori Sáros megye központjában: Epeijesen (PreSov) élte le. Itt született 1895. szeptember 9-én itt hunyt el 1984. január 25-én. A neve a harmincas években tűnt fel az itteni és a magyarországi sajtó hasábjain. Először verseket, később novellákat, hangjátékokat és drámákat is írt. Költői tollát elsősorban a szülőföld és az anyanyelv iránti szeretet ihlette. s jellegű versei közül a Városom és az Add tovább a lángot! váltak emlékezetessé. Novellái egy részét erős szociális érzés jellemzi (Pillangó, Hajnalodik stb.), másik részük pedig a nemzeti történelem és irodalom jelentős alakjainak (Rákóczi, Mikes Kelemen stb.) életéből meríti témáját. Költőként és epikusként önálló kötetei is megjelentek (Most én táncolok a kötélen, 1935: Ne kérdezd ..1942; Sohasem volt anyám, 1942; Az üres bölcső, 1934), s drámái közül kettőt (Talán .. „ Gázmérgezés a Domb-utcában) magyarországi színházak mutattak be. 1945 után ritkán találkoztunk az írásaival. Két-három régebbi novellája az Örökség című hagyomány-antológiában, valamint az Új Szóban és a Nőben jelent meg. Irodalomtörténetírásunk viszont folyamatos figyelmet szentel neki: portréja megtalálható Csanda Sándor Első nemzedék-ében és címszó lesz róla a Csehszlovákiai Magyar írók Lexikonában. TURCZEL LAJOS Add tovább a lángot! Hogy gyújtó csak. vagy faggyúgyertya fénye, sercenö mécs, vagy szikra pislogó, mindegy. De: tűz — mely fényt vet a sötétbe, láng: mely biztatva ég. ha tomboló vihar dúl kint a százados határba. Csak éleszd, támaszd, fújtasd szüntelen! Ne hagyjátok elaludni a lángot Apák! Fiúk! a láng, az szent legyen! Ne hagyjátok elaludni a lángot! Szurokba mártsatok ezer husángot! Ezer staféta hordja szüntelen az égő fáklyát őstől unokához. Testvér! rohanj! és add tovább a lángot! Hordozd körül a völgyön, bérceken, Lobogtasd meg! S tán égig érő máglyát gyújt lángra szívig harsanó szavad: A lángnak kialudni nem szabad! (nő 14) zorongó igyekezettel küszködik a kéz. hogy- befűzze a cérnái. Ezüstragyogású szikra a tü. ha megvillan olykor a tetőről aláhulló fényben. 'Az asszony a vastag szemüvegen át a tű fokába fúrja merev tekintetét. Hot a bal kézzel roszszul tartott lyuk szökken odább a cérna megsodrott csúcsa elől. hol pedig a cérna nem talál bele a nyílásba. De akár így. akár úgy. a kéz tehet róla,, vagy a kéznél is inkább az élesen csattanó hang. amely az ebédlő felől jön. — Mintha nem is én volnék a - kereső a háznál! Három napja szólt a varrás miatt, de még most sincs meg. Már indulnia kellett, nem várhatott tovább, és csak most jutott eszébe az asszonynak, hirtelen döbbenetében, a szakadás. Az alig látható kis szösz, mint sarkantyú a cérna végén, beleakaszkodik a tü fokának peremébe. a szál meghajlik. Újra kell kezdeni. Az asszony a foga közé veszi a cérnát, harapdálja. A jóformán nem is látható kis szöszt szeretné letépni róla. Most úgy tetszik, hogy éppen beletalál. Csak az kell, hogy két kezének minden mozdulását jó! vigyázza, hogy villanásnyi időre csendesedjen a bujkáló jelelem, s az ujjak meg ne ismételjék előbbi ügyetlenségüket. — Még csak az kéne, hogy én magam varrjam meg! És újra mellészalad a cérna: megint meghajlik, s még be sem ment, már kívül kerül. Nincsenek magukban, mert: itt van az asszony, itt a tü meg a cérna, amott meg a férfi és fölcsattanó szava. És az ötéves fiúcska is itt van. Az anya éppen csak ül az ágy szélén, az apróság a két térde közt áll: a ruhája föl van gyűrve. és ahogv előrehajol, csöppnyi kis kezével megtámaszkodva, majdnem teljes súlyával ránehezedik az anyja combjára. És nézi a cérnát, amely ott lóg előtte, amely az asszony kezéből hull alá. — Ne mozogj, kisfiam, meg ne moccanj. Számtalanszor volt már így. ha mindig más formában is; az apja dühös kiabálása, a durva szavak, minden olyan nyomasztó; az idegei, az élet vagy az idegeiben tükröződő élet. A csöppség tudja; mindent összegyűjtött az emlékezetében, ahol az ördögöket vagy az angyalokat őrzi. A cérna lóg. — Egvszer csak fogom magam. és elmegyek a fenébe! — Arturo! Harsam a kiáltás, de egyben könyörgött is. Fenekedés volt az elkiáltott névben, ölni is képes indulat, de esdeklő kérés is; könyörgés, hog)> semmivé ne legyen ez a kötelék, hogy legyen férje, hogy legyen háza, hogy maradjon meg a család, az apa s Istene, pedig a szerelem már régen világgá ment az utcai kapun. A csöppség meg se moccan, szót fogad. Bámulja a cérnát, mert ott lóg az arca előtt, és mert úgy lesz OIMELIO JORGE CARDOSO majd. hogy csak ez a cérnaszál mentheti meg. Ott van éppen a szeme előtt, s ha a fiilét is befoghatná, már nem is kéne több. Meg kell tenni; bele kell kapaszkodni ebbe a cérnába, át kell menni a cérnaszál mentén egy másik világba. De a fülét nem tapaszthatja be csak úgy. mert úgy akarja; egy egész világot kéne ráhengeriteni. Szerezni kell, de hogy honnan, ki tudja, valami sokkal nagyobb zajt, hogy elnyomja, elfojtsa a szavakat. És akkor, legelőször is, egy rezesbanda tűnik elő, harsogva szól az indulója. Hallani még mindig, pedig hangja az emlékezet mélyéből jön. De még most is a fülében zeng. Egy harsogó rezesbanda a cirkuszban. És látja a légtornászt, rajta a vörösen lángoló nadrágot, ahogy rásimul lapos hasára, le egészen aranyszandálba bújtatott izmos lábáig. Ezüstcsat os övétől fölfelé meztelen a törzse. Kezét magasba emelve, újra meg újra meghajlik a négy égtáj felé. Ekképpen érkezik el a kötélhez, mely a sátor magasából lóg alá. Akkor a zenekar egyszeriben elhallgat. — A magadéról bezzeg sohase feledkezel meg! A tü fokán már keresztülment a cérna, de az ordítástól megint kifüzödött. Nem tudja meg tán soha az aszony, hogy az ő szava volt-e az oka. vagy a férfié, hogy a szál kiszlaladt a lyukból. — A rosseb egyen meg, hát mikor hagysz már békén! És kis időre csendesség támad; talán mert még a férfinak is sok volt ez a kirobbanó átok, vagy mert az asszonynak ez a dühös kitörés már utolsó menedéke volt. És akkor a légtornász fölemelte acélizmú karját, fortélynak nyoma sem látszott rajta, és ö megbámulta a kéz tövét szorító. berakásos és pikkelydiszes. fényes, fekete csuklószíjat, amint megvillant, akárcsak egy pillanattal előbb a ráhulló fényben a tű. És a rezesbanda, a fület hasogató zene, megint előjött. És már ö ez a férfi, a testhez simuló tűzlobogású nadrágban, és abban az aranyos szandálban; de az arca az övé, az az ö ötéves arca. A sátortető alatt összegyűlt emberek az ö temérdek erejét bámulják. Meghajol négyfelé, bejön, egészen a porond közepéig. Ott áll már a kötélnél, amely a magasból lóg alá. Felemeli a kezét: nem csalás, nem ámítás; mindenki megnézheti acélizmú karját. A szeme sarkából is látja a fényesen csillogó pikkelydíszt a csuklóján. A zenekar elhallgat, és bele is kezd azon nyomban egy andalító dallamba, hogy azzal kísérje majd a felfelé mászó férfit. Megragadja a kötelet, egy perc még. és a magasba lendül. Hallja a tapsot, ezer meg ezer arcot lát. és köztük a legélesebben Arturóét meg az Asszonyét; ünneplőjükben feszítve ők is neki tapsolnak. Kezét szorosan rákulcsolja a kötélre, indulna fölfelé. És a cérna, mely már átbújt a lyukon, kisiklik belőle. És akkor, nem tudja honnan, egy hatalmas pofon tör be a cirkuszba, végigsüvit benne, és mindent elsodor. A cirkusz millió darabra tört, s ő ott fekszik most a porond fűrészporában, apró gyermektestét rázza a zokogás. A kubai író novelláját Pál Ferenc fordította
