Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-28 / 9. szám
Ilyennek Magabiztos,... célratörő,... következetes, ... nyughatatlan,... tennikész — jegyeztem meg magamban a rövid munkahelyi beszélgetés során. Igen. Azt hiszem, ilyennek képzeltem már akkor is,, amikor csupán a nevét, munkahelyének címét, beosztását ismertem, és tudtam, hogy a^ múlt évben ö volt a kelet-szlovákiai kerület legjobb újítónője. Csupa olyan tulajdonság, melyek nélkül nehéz valakiről elképzelni, hogy országos méretben is a legjobbak között emlegessék, ha az újítómozgalomról esik szó valahol. — Olyan ember, aki becsülettel elvégzi a munkáját, de közben keresi az újat, mert megveti a tétlenséget, a tehetetlenséget — mondta róla a vállalat termelési igazgatóhelyettese. Az ilyen emberek nem szeretik, ha nagydobra verik elért eredményeiket. Ő sem lelkesedett túlságosan szándékomért. — Képességeim szerint végzem azt a munkát, melyet magamra vállalok, mint a legtöbb ember. Nincs ebben semmi különös — vonta meg a vállát, de aztán megadta magát. — Hát jó! De én csak átlagember vagyok. Pedig ha egy kétgyermekes családanya alig tizenkét esztendő alatt, mindennapi munkahelyi és családi kötelességei mellett hetvennyolc újítási javaslatot dolgoz ki, melyből ötvennyolcat elfogadnak, az bizonyára más, mint a legtöbb ember. S ha már az újításairól esik szó, akkor el kell mondanom azt is, hogy az elfogadottak közül harmincnyolcat meg is valósítottak, melyek közel százhetvenezer korona társadalmi hasznot jelentenek a népgazdaságnak. Estefelé, amikor Pacayék lakásán csöngetünk, két kislegény nyit ajtót. Nem nehéz kitalálni, hogy az unokák. Mögöttük megjelenik a büszke nagypapa, aki az ízlésesen berendezett nappaliba tessékel bennünket. Miután megismerkedünk a család jelenlevő tagjaival, megakad a szemem a roskadozó könyvespolcokon, melyeken főleg szép kötésű, értékes, művészeti könyvek sorakoznak katonás rendben. Pacayné udvariasan megvárja, míg letelepszünk, majd kérdően rám tekint: mit is szeretnék megtudni róla? Először azt tisztázzuk, hogy a háztartási gépeket javító kassai (Kosice) Kovosluzba igazgatóságának gyártástervezője mit újíthat, hiszen munkája inkább a közgazdasághoz áll közelebb, mint a termeléshez, ha mindjárt összefügg is a gyártással. Bizony, akik nem ismerik vállalatunk tevékenységét, azok általában csodálkoznak, ha megtudják, hogy újításaim nagy része egészen új, ipari termékekkel foglalkozik. A Kovosluzba ugyanis a javítószolgáltatásokon kívül gyártási részleggel is rendelkezik, amely elsősorban kisebb lakberendezési, de különböző használati tárgyakat is készít. Az én munkám tényleg csak annyiban függ össze az újítási javaslataimmal, hogy a műszaki osztályon dolgozom,'és így gyakran lejárok a vállalat műhelyeibe. Többek között az a feladatom, hogy a vállalatunkkal szemben támasztott igények szerint egyeztessem a termelést. Tehát a műszaki - dolgok nem egészen idegenek számomra. A vállalatnak nincs hivatásos formatervezője, nekünk pedig új termékekét kell piacra adnunk. E feladat megoldásának legmegfelelőbb módja, hogy az igazgatóság pályázatot ír ki egy-egy termék megtervezésére, amelybe rendszerint bekapcsolódom én is — világosít fel Pacay Júlia. Ez így most már érthető, de hát úgy gondolom, hogy egy térelválasztó fal, virágállvány, 4álalóasztalka vagy akár egy gyertyatartó megtervezéséhez a képzelőerő, a szépérzék mellett bizonyos műszaki ismeretek is szükségesek.* S hogy mindezzel rendelkezik, azt bizonyítja, hogy Brnóban a Használati Cikkek Vásárán néhány évvel ezelőtt az ön által tervezett tálalóasztalka mintadarabjával a Kovosluzba elnyerte a legjobb termékért járó díjat. — Mindez, azt hiszem, egy kicsit bővebb magyarázatra szorul — mondja Pacayné. — Először is gyerekkoromban imádtam rajzolni. Emlékszem, egyszer a karácsonyi ünnepek előtt azt kérdezte édesapám, mit szeretnék ajándékba kapni. — Tíz kilogramm tiszta papírt, hogy rajzolhassak! — vágtam rá gondolkodás nélkül. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a karácsonyfa alatt megpillantottam a rengeteg papírlapot. Azt hiszem, az volt gyermekkorom legszebb ajándéka. Természetesen mind telerajzoltam, később festéssel is próbálkoztam. A fiam kétéves sem volt, amikor egyszer a fejére nyomott egy tubus vörös festéket. Hónapokig piros volt a haja. Ekkor úgy eltettem a palettát, az ecseteket, a festéket, hogy azóta sem vettem elő, pedig annak már lassan harminc éve. De rajzolni még ma is szeretek. A képzőművészet mellett a zene is érdekelt. Hét évig tanultam hegedülni, még felnőtt fejjel is játszottam zenekarban. A zenét azóta is szeretem, persze most már csak hallgatom. Főleg Verdi és Puccini zenéjét. De gyerekkoromban a két dolog felkeltette az érdeklődésemet minden művészet iránt. Talán ezért érdekel már évtizedek óta a lakberendezés is. Az érettségi után kereskedelmi iskolát végeztem. A Gelnicai Hnb-n kezdtem dolgozni, aztán néhány évig egy magánvállalatban, amely ollót gyártott gyermekeknek és különböző manikűreszközöket. 1950- ben mentem férjhez, akkor költöztem ide Kassára. Megszülettek a gyerekek, velük öt évig maradtam otthon. Amikor felcseperedtek, újra munkába álltam. A Kovosluzba vállalatban — 1960 óta dolgozom ott — a műszaki osztályra kerültem, ezért elvégeztem a gépészeti szakközépiskolát. így jutottam el az újítómozgalomig. Tulajdonképpen szerencsém volt, mert minden összejött, ami ehhez a munkához szükséges. Persze segítőkész munkatársak, az újítókat támogató vezetők nélkül nehezen értem volna el ilyen eredményt. Ezért köszönettel tartozom nekik ... Mint a szakszervezetek Újítási és Találmányi Bizottsága kelet-szlovákiai kerületi elnökének, az országos bizottság tagjának módomban áll összehasonlítani az újítórhunka feltételeit vállalatunkban és másutt. Örülök, hogy a kassai Kovosluzbát a legjobbak között említhetem ebből a szempontból, másrészt elkeserít, hogy országszerte sok még az olyan munkahely, ahol a vezetők sem tulajdonítanak kellő jelentőséget ennek a mozgalomnak. Úgy gondolom, elsősorban ők tehetnének a legtöbbet azért, hogy sokkal több nő is kedvet kapjon ehhez a munkához, amely nemcsak anyagi értéket jelent a társadalomnak, az újítónak, hanem sokkal többet annál: azt az érzést, hogy nemcsak kapni, adni is képes az ember, hogy hasznos tud lenni. És mennyi ilyen ember van az országban, akit talán csak útba kellene igazítani, csak él kellene indítani ezen az úton! Pacay Júlia szavain elgondolkodom, és eszembe jut, milyen kár, hogy az év végén nyugdíjba vonul. Nemcsak a társadalmi szervezetek, amelyekben különböző vezető beosztásban dolgozik, lesznek szegényebbek egy csupa szív emberrel, hanem mi, a vásárlók, a vállalat, a társadalom is. Vagy talán legalább az újításokkal tovább foglalkozik? — Nem gondolkoztam még ezen. Egyelőre csak azt tervezem, hogy a gyermekeim körében, az unokákkal leszek majd többet. József itt lakik családjával együtt Kassán, ő építészmérnök és a Kohászati Tervezőirodában dolgozik. Velük, a kis Mártinkéval és Ondrejkóval azért együtt vagyok többször is. De Mária lányom, aki közgazdász, messzire került tőlünk. A Dunaszerdahelyi Jnb-n dolgozik. Családjával Légen (Lehnice) él. A kis Erikát és Lacikát már ritkábban látom. Hát velük, főleg a négy unokával szeretnék sokat együtt lenni. És ha sikerül, még utazni szeretnék, hogy ne csak könyvekből ismerjem azokat a csodákat, amelyeket az ember alkotott. Az újitónö nem dicsekedett el azzal, hogy például a belügyminisztérium által adományozott kitüntetések közül a helyi gazdálkodás kiváló, illetve érdemes dolgozója cím viselője, hogy aktív véradó, a Jánsky-érem tulajdonosa és sorolhatnám. Ő Pacay Júlia. Ilyennek ismertem meg. BARANYAI LAJOS Fotó: Könözsi István
